Lovász Krisztina rövidprózái

Robert Bosisio alkotása

Falvédő

Ground Control to Major Tom – David BowieAmikor nagymamám, Bálint Mártonné Ilus találkozott Chris Hadfield ezredessel, aki elénekelte neki David Bowie Space Oddity című számát – Igaz történet alapján.

Nagymamát lánykorában a csillagászat érdekelte és a kvantum mint olyan, tudta, ki volt Niels Bohr, és a Dirac-egyenlet ötvenedik születésnapjára tortát sütött, mert hallotta a rádióban a hírt, macskája Schrödinger névre hallgatott, ha előkerült néha. Ebből is látszik, hogy Ilus mama a tudományt nagyon tisztelte, talán mert nem tanulhatott, akkoriban a nagyobbik fiú ment egyetemre. Így maradt a földi dolgoknál, mintha lett volna választása, szépen ment férjhez egy középiskolai tanárhoz, tudományos vágyakat már nem dajkált, elvezette a családot és a Papát, és csak egy kicsit nézett az ég felé ruhateregetés közben. Aztán a nagyobbik lánya felköltöztette őket a városba, mert kellett a segítség, három gyerek az három gyerek, Ilus mama pedig sokat segített körülöttünk. Papa temetése is már a városban volt, kis ón kapszulát kapott egy fülkében, kilövésre készen áll – viccelődött nagymama, akinek a halál is csupán egy tudományos kísérlet volt, mégis váratlanul és hirtelen lett szomorú.
A nemzetközi űrállomás éppen áthalad a körfolyosós ház felett, amikor az ezredes dalra fakad egy lebegő gitárral és elénekli nagymamának azt a furcsa dalt.Meglátta őt a nagy kék bolygón, ahogy almáspitét szellőztet a gangon és aközben kicsit sírdogál, a két magány miben más vagy pontosan ugyanolyan? Négyszázöt kilométerre a Földtől, messze a szülőfalutól, a két út metszetében ott ez a dal és a pite, hogy mielőbb kihűljön, mert csak úgy lehet felszeletelni – magyarázza nagymama az ezredesnek, kis útravaló, na, fogadja el! Ahogy beszippantja az almáspite illatát, még magányosabb lesz abban az ón kapszulában, a távolodó csillagok között.

Stroke

Amikor a fiaddal megérkeztünk a vasárnapi ebédre, még nem vettük észre, a sziát kipréselted valahogy és mosolyogtál hozzá. A tanyán nem beszélgettetek és nem illett betegnek lenni, ehhez tartottad magadat a fővárosban is, a MÁV-telepen, ahová az uradat követted. Nem tűnt fel, hogy állandóan a konyhában matatsz, mert amúgy mindig; leülni csak a férfiak és a vendégek, te csak utána, beszélni meg pláne. Emlékszem a szörnyen kínos pillanatra, amikor a pörkölthöz lapos tányért, kést és villát kértem, ne tessék haragudni, nekem ez így esik jól! Utána minden alkalommal ott volt a teríték hibátlanul, apósom tüntetően kanállal. Aztán megszoktátok, hogy ilyen vagyok, van egy kis hibája a menyemnek, nem harapja az uborkát, viccelődik apósom a rokonoknak, na, hogy is volt, amikor Szergejt meg Nohabot vezette Karcsi bátyám? – próbálok kedveskedni és túljutni az evőeszközök dimenzióján.
Persze én mindig megvártalak vagy kimentem veled elmosogatni a leveses tányérokat, ne gyűljenek fel, mondtad, mintha nem érne rá ebéd után mosogatni, soha nem engedtél a kagylóhoz, ha véletlenül mégis, utána kiosontál és elmostad újra, beletörődtem a törölgetős mellékszerepbe, ügyetlenül hallgattunk a mozdulatok biztonságában. Aztán együtt kihoztuk a nagy tál húst meg a pürét, a kedvemért mindig volt mellehúsa, még akkor is, amikor sült hal volt, tudtad, hogy én csak ímmel-ámmal a halat. Most is megbújt a pirosan ropogós mellehúsa a halomban, még mindig semmi gyanús. Amikor a fiad felé fordultál és azt mondtad: neked diszkóhúst sütöttem, kisfiam, már nagy lehetett a baj, rohantunk veled a kórházba.
Aztán minden nap fejben főztünk a kórházi ágyon, az orvos azt mondta, ez jó gyakorlás, de már semmi sem volt azonos a saját ideájával, a brokkoli borkoli, a sárgarépa sógorrépa, én is új nevet kaptam: Szilvike lettem. Nem akartam, hogy szégyenkezz, boldogan vettem fel minden nevet, amit ezután adtál nekem.
Kicsi öregasszonyok, anyák, most fiaik, lányaik etetik őket egy budapesti kórházban, anyuka, hozzak túrós sütit holnap? És mindenki reménykedik a holnapban, fejük felett a háromszög alakú kapaszkodó, fonnyadt karjaikkal kapaszkodnak még az életbe, feljebb húzzák magukat az ágyon, ami most az otthonuk, süketek, mosolyognak. Van, aki nem emlékszik a mosolygásra sem, pelenkát tépked céltalanul, van, aki egy széket húzogat maga után, ki tudja, hová, talán egy előadáson van, ahol nincs már hely, gondolja, magával viszi a helyét a mennyországba, nővér jön be, kiveszi kezéből a széket és visszafekteti a csendes sírdogálásba. Barna virágos csempe, a hűtőben felcímkézett ételek, Erzsike, négyes ágy.

Lófejköd

Kovács Gusztávné, született Széplaki Jolán éppen dimenzióváltásban volt, amikor csörgött a régi vezetékes telefon. Hagyta tovább csörögni. Új, frissen mosott dimenzióját öltötte éppen magára, virágos otthonka formájában, amely elektrosztatikusan simult megereszkedett testére. A piacra indult így, talpig díszben. A csörgés megzavarta és eszébe juttatta a lófejködöt, amit az unokája fotózott egyszer, véletlenül egy hosszas teleszkópikus megfigyelésen, a padláson. Jaj, ez a gyerek, örökké az eget bámulja, azon a lyukas tetőn át, pedig ha tudná... Dohogott magában Jolánka néni, és esze ágába se volt felvenni a telefont. Ugyan ki keresné? Az éremgyűjtők szövetkezetének telefonos marketingese, aki nem tudja, hogy Guszti már rég meghalt, netán az asztrofotósok gyámhatóságától valaki? Nem is tépelődött sokáig ezen, hanem felkiáltott unokájának a padlásra, hogy piacra mentem, Gusztika, ebédre itthon leszek, vigyázz a galaxisokkal, és áttűnt.
Széplaki Jolán, virágos otthonkában megérkezett. A karfiolok és brokkolik galaktikus karjában érezte jól magát, de hetente csak egyszer hódolt eme szenvedélyének, és nem tűrte, ha ilyenkor fölöslegesen zaklatják. Elmerült a spenóthalom nyers szagában, kedvére turkált a retkek között és felsóhajtott egy újhagymaköteg érintésekor. Fejében a zöldségleves hozzávalóit kereste éppen, amikor valaki hozzáért, szintén otthonkás utazó, és kiszikráztatta lényét. Biztosan egy rosszindulatú szomszéd lehetett, vagy az a feslett életű Margit, itt sem hagy békén, hát nem volt elég neki a Gusztim? Az éremgyűjteményt is megkapta, mit akar még...
Jolánka néni felszállt a lófejködbe, de húst most nem akart venni, gyenge a gyerek gyomra – érvelt. Amióta drága férjem és a fiam is meghalt, nem eszünk húst, mondta bele a lófejködbe érveit Széplaki Jolán, a virágos szkafander kissé tompította a hangját. A lófejköd megértően bólogatott, ahogy az együttérző ködök szoktak bólogatni hétköznapi érvekre. De csillagot csak tetszenek enni? Hát, ha muszáj – bizonytalanodott el a nagymama, aki nagy nehezen mégis engedte magát rábeszélni valami átlátszatlan fekete sűrítményre, a zöldséglevesbe talán jó lesz, majd jól befokhagymázom, százötvenet adok érte.
Hazaérve, Jolánka néni lehámozta magáról az otthonkát, teste még mindig apró kisülések mámorában füstölgött, és nekilátott, hogy megfőzze élete legfinomabb zöldséglevesét az unokájának. A telefon azóta is csörög, Margitka mindeközben rövidhír és lófejköd.

Átkelés

Van úgy, hogy novemberben a nap is találatot kap és beborul az árokba, de a hullahalom akkora, hogy a tetején, mint egy sebesült balerina, kecsesen egyensúlyoz, mintha csak engem akarna szórakoztatni. A zeniten imbolygó foltra fókuszálok éppen, fejem fölött beszélgetésfoszlányok zavarják bamba nézelődésem, mindent látok az ég visszapillantójából, azt, ahogy negyven bilisisakos katona szorgoskodik a rakparton, mindjárt közelebbről is hallani fogom, lovaskocsik, emberek, ez a közlekedés, nem a háború zsivaja. Nusikám, csak jobb lesz a gyereknek itt, állást is kapnék a Kolczáék pesti kirendeltségén, Lajoskám, majd otthon megbeszéljük, siessünk haza, úgy, úgy, mert már éhes vagyok, helyeselek bőszen anyám és apám felé a babakocsiból.
Van úgy, hogy Utász Waldemar odaszól Utász Konradnak: „Gib mir noch einen, alles ist sofort fertig”, és mindjárt végeznek az utolsó robbanófej beszerelésével, a dinamitot már korábban felrakták az ívekre, szép precíz, mérnöki munka a káosz megteremtése.
Van úgy, hogy egyszerre sokan vannak egy helyen, mert pont dél van, mert sietni kell a munkaszolgálatosokat szállító utolsó teherautóknak, Vecsésnél már lánctalpak roppantják a betont, kicsit más ez a dübörgés, mint amikor gerincek reccsennek alatta, van úgy, hogy egy másik pillanatban már a kiálló pillérek felszúrják a villamos sárgán vonagló testét, és utána nincs más, csak a zuhanás édes érzése, de az sem tart sokáig.
Érdekes, hogy már nem vagyok éhes, csak ez a furcsa szédülés, mindenki örvénylik, akár egy lefolyóban a tányéron maradt ételdarabok, micsoda pazarlás, bár ezt a szót még nem ismerhetem, hiszen olyan kicsi vagyok, hogy még szavaim sincsenek, mégis minden olyan egyértelmű, az is, ahogy a vízben a tekintetük horgába akadok, jé, ez lehet Waldemar, Oh Waldemar, akár egy sláger is kezdődhetne így, és mennyi kavargó levegőbuborék, lassan elpukkannak a víz tetején, a hídrácsokon mintha csak szájak és torkok akadtak volna fenn, a jajgatás négyzetrácsain. Nagyon sokan akartak aznap átkelni.
A további robbanások már nem érnek el a fülemig, csak a testem hurkásabb részei remegnek bele még egy kicsit, érzem alattam anyuka tejszagú meleg testét, miközben arra koncentrálok, hogy nehogy kiejtsem kezemből a napot.

Krémes

Az élet olykor csak egyetlen utca, ami a hársfaillat meghosszabbítása, a végén Szent György-szoborral. Délelőtt van, nyár, orgona zúg ki a templomból, ez most éppen egy lila zsoltár. Itt kezdődött, egy azóta megsárgult fénykép hátoldalára írták bizonyságul, vidám sercegéssel a dátumot, még mindig hallja a nevetést, amikor csak ránéz a fényképre. Sokat halványult a tinta, tompult szemükben a fény. Magával hurcolja a képet mindenhová, a tárcáján keresztül áthatolnak az emlék molekuláiba zárt illatok, hajának szederszaga, ahogy a délelőtt sárkánya édeskésre perzselte. Kifizeti a kenyeret, gyógyszert, ma egy kis édességet is vesz neki, a kedvencét. Siet haza, a papírtálcára csomagolt reszketeg krémessel. A lépcsőházban az otthonos szemétledobó szaga fogadja, ami mindig a második emeleten kezdődik, alattomosan terjedő és állandó összetételű, egy korszak parfümje. Néha felbomlik az érzékeny egyensúlyú bűz, amikor Láposiék csirkeaprólékból főznek, vagy Karola néni kidobja végre a penészes szilvalekvárt, amit mindig ott felejtenek a gyerekek. A krémes tömör, határozott illatfelhője nem engedi át az erőszakosan nyomuló hétköznapokat, ma ünnep van, évforduló. Mire felér a negyedikre, átázik a papír, kicsit bele is ragad, de még egyben lejön, kis veszteséggel.
Most kellene kigurítani a szoborhoz, miután megették a süteményt, pokrócot tenni a térdére, mert nyáron is fázik, minden adott egy jó befejezéshez, bízni a szoborban, hogy nem könyörül és egyenesen a szívébe talál, végezni ezzel az egésszel, csak egy kicsit kellene felgyorsítani, lefelé lejt az utca, baleset volt, mondaná, megszédült az erős hársfaillattól, valójában allergiás rá, elkapta egy roham és nem bírta tovább – mondaná, de már senki nem hallja, orrát megcsapja a szemétledobó bűze, ahogy lefelé viszik a lépcsőn.