Láttamtánc

Dáné Tibor: A Tatár-hágó előtere. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2023.

„Az irodalom és a zsurnalisztika azonban nem az egész élet” (19.) – mondja, és közben rajzolja szemünk elé saját valóságát. Ugyan Dáné Tibor írása, A Tatár-hágó előtere sem mutathatja be az életet magát, rendkívüli összetettséggel próbálja megragadni a világháború alatti és körüli élet mibenlétét, „azokat az időket, amikor bennünket bújtatott angyalbőrbe a történelem parancsa” (19.), és azokat is, „amikor a képmutatásoknak és hazugságoknak rendszerint még az ellenkezője sem volt igazság” (31.). Ugyan a fókuszban az 1944–45-ös események állnak, az időrendet megbontva gyakran előre- és hátralépünk vagy -ugrunk. Néha karikatúraszerű, máskor realisztikus szereplők tömege tűnik fel az elbeszélésben, részletesen és valószerűen elevenednek meg jelenetek a katonaélet mindennapjaiból, sőt, a helyi történelem általunk is ismert vagy nem ismert tényszerű leírásával ellentétben ezek kerülnek előtérbe. És a történetek nosztalgikus hangvételét erősítve az elbeszélés több évtizeddel későbbi jelene, s egy – az időtávolságokon átívelő – mély önértelmezés is mindegyre hangot kap: „Én már valahogy olyannak születtem, hogy a szó szoros értelmében is szeretek együtt élni az emlékeimmel” (407.).

Az egymásból építkező szövegek mintha szabad rendszertelenséggel követnék egymást, bár már az előszószerű első részből kiderül, hogy a kötet felépítése nagyon tudatos. Így például a mű a címválasztásra is többszörösen visszatér magyarázóan. Megtudhatjuk, hogy ez egy terület „zsurnalisztikai megjelölése” (28.), ennél mélyrehatóbban pedig „az a hadszíntér, ahol a magyar honvéd szívében még pislákolt a reménység, hogy elszántságával némi menekedést csikarhat ki hazájának” (31.). Az események elbeszélésének nem a meghökkentő alakulása, nem az olvasó kétségek között tartása az elsődleges célja, hanem sokkal inkább a történések összetett hálózatának a feltérképezése és a szereplők emberi mivoltának a megragadása.

‍