Látni és láttatni

Kettős tudatnak (double consciousness) nevezik azt, amikor egy egyén vagy csoport egyszerre látja magát saját tapasztalatai és a többségi társadalom szemén keresztül. Utóbbira – a mások minket formáló tekintetére – ezért szinte természetileg kíváncsiak vagyunk. Például egy olyan világszinten hatalmas érdeklődést kiváltó könyvre, amit egy magyar származású szerző írt a magyar történelemről. Nelio Biedermann Lázár című regénye a hazai olvasók számára a családi sagán túl bizonyos értelemben a kollektív emlékezet részét is képezi, illetve egy olyan külső pozíció figyelmét jelenti, mely az itthoni recepcióban érthető módon kivétel nélkül pozitív felhangú. Annyiban talán mégis relativizálnám ezt a jelenséget, hogy jelezném a rejtett buktatókat: vajon tényleg annyira Magyarország-specifikus-e a kötet, mint amennyire az márkázva van, el lehet-e tekinteni a külföldi közönség óhatatlanul is egzotizáló olvasatától, illetve ez a kívülálló pozícióként értelmezett alaphelyzet vajon nem – legalább részben – saját vágyunk s a piac által konstruált lehetőség? Mindezen kérdések az eladási számok, a kiadói jogok, a sikerlisták állandósult említése mellett természetesen inkább kapcsolódnak a könyvtárgyhoz mint jelenséghez, illetve a marketinghez, semmint azokhoz az irodalmi megoldásokhoz, amelyek számomra valójában izgalmassá tették a szöveget.

Történelmi regény, azzal a pontosítással, hogy a nemesség 19–20. századi történetének regénye. Nem lehet ennek a szűk társadalmi rétegnek a tapasztalatától eltekinteni a narratíva és a fennmaradt, a kötet magját képező források szintjén sem. A Lázár család négy generációjának életét követhetjük nyomon: a dédapa bukása egybeesik a feudális rendszer hanyatlásával, az ezt követő kapitalizálódó polgári társadalom, a második ipari forradalom, a két világháború, a világválság, majd az államszocializmus kora, a gettók, a kisajátítások, az etnikai és politikai alapú üldöztetések vagy az ötvenhatot követő emigrációs hullám pedig mind a történelmet és az egyéni életeket strukturáló eseményekként villannak fel. Bár az unatkozó dandyk, a nemesség privilégiumai kezdetben Lajosnál a sikeres üzletember és mecénás szerepébe rendeződnek át, a régmúlt korok szellemei, ezek a halálok, bukások és újjászületések után maradó hamuból gyúrt kísértetek az események előrehaladtával már nem pusztán a gótikus regény kötelező motívumai. Sokkal inkább az embert mint egyetemes létezőt újragondolni köteles afáziás múlt század valóságaként konstruálódnak meg a szövegben. Ennek a letűnésnek és gyökeres átalakulásnak a teljes értékű tanúja Imre lehetne: őrültsége hol újabb gótikus kódként olvasható, de a betegség romantizálása és elzárása jelzi egy új típusú szabályozó hatalom megjelenését is, az elbeszélés szintjén pedig ez a mentális állapot az, ami végső soron éppen a szavahihetőségét veszi el. A kezdeti mágikus-realista elemek, a gótikus díszlet (mely megmarad dekornak) segítenek az olvasónak különbséget tenni valóság és fikció között. A kastély mozdulatlansága, térben és időben is zárt rendszere az arisztokráciát tanult viselkedésformaként, habitusként leplezi le, az állandóságot, a hagyományt, az évek ráérős múlását, a szertartásosságot azonban felszámolja a 20. század, a valóság végül olyannyira beleszól a fikcióba, hogy motivikus szinten eltűnik a fantasztikum, helyette nyomorgás, lehallgatás, nemi erőszak és menekülés marad. Szüzsék helyett szembenézés és bűntudat: az erdő archetípusának egy másik értelmezési kerete aktiválódik, a történet folyamán többször is felbukkanó pszichoanalitikus megfeleltetés révén az eltévedés, a tudatalatti mélységévé válik.

A háború nemcsak tematikus, de poétikai fordulatot is eredményez a regényben: a fejezetek szaggatottakká, hiperrealistákká válnak, a felgyorsult időkezelés miatt a narrátor már nem tud kapcsolódni szereplőihez, azok mintegy bezáródnak előtte, elveszítik szólamaikat, többé nem cselekednek, csupán reagálnak. Az üveggyermek ártatlansága, Pista árnyékokkal való szóértése, Ilona zsigeri húsevés-elutasítása, Mária hazudni tanulása tovatűnnek. Már nem látszik a lüktető szív, a belsőségek, csak az arcokon megbújó gyávaság, a tétlenség torzulása, az önzés merevsége. A karakterek változása mellett a prózapoétikai eljárások is kronologikus ívet járnak be, a könyvet ezért bizonyos értelemben irodalmi múzeumként érdemes olvasni: kezdetben a romantika és gótika világképe és motivikus hálója érvényesül, majd az álmok és Sándor bukása óvatosan a dekadencia eszköztárából merít, az egyre erősödő és leginkább eltalált tudatfolyam-ábrázolások pedig már a modernség felé nyitnak. A Lázár tehát nemcsak időrendben, de a szövegalkotási eljárásokkal való kísérletezése révén is halad előre a 20. század közepéig, a fiatal szerző közben pedig tudatosan kísérletezik egymástól merőben eltérő poétikai és esztétikai megoldásokkal.

Az egyik legfontosabb kérdés a kötet műfaját tekintve az, hogy miként válhatnak ezek az évtizedek elbeszélhetővé, hiszen maga a múlt sem önmagában hozzáférhető valóság, sokkal inkább narratív konstrukció. Az író feladata tehát az újramesélés, új, jelentéssel és jelentőséggel bíró konfiguráció kialakítása, egy másfajta logika szerinti egységgé rendezés, poétikai újraalkotás. Megőrződtek a képek, a feljegyzések, cetlik és különféle évszámok, adatok: duplán jelölnek, egyszerre lesznek az idő múlásának, a történetiségnek és a valóságnak a jelzői, melyek kivonatolva prózai betétekké válnak. Az emlékezet hordozóiként metonimikusan kapcsolódnak bele a regény folyamába, a narrátor krónikásként tudatosan utal arra a kutatói munkára, amely során a családi múltat felgöngyölítette. Mindeközben az elbeszélő szereplőivel együtt küzd a nyelvvel, szorít, keres, kapargat, s amikor végül egyikük rátalál a szavakra, azok nem igazak vagy hamisak többé, a beszéd nem igazmondás vagy hazugság, sokkal inkább mese, ami beépül a testbe, a húsba, s maga is testté válik. A belsőségek, belső szervek, a sebek és zúzódások, illetve az ezekhez kapcsolt csúf esztétikai minőségének megbillentése olyan jelentéshálót képeznek, mely az életet és az elbeszélést interiorizálódott, szervivé tett jelenségként mutatják fel. A nyelv testet ad és testet ölt, miközben megtisztítja azt a rárakódott szimbólumhasználattól és jelképektől, kulturális vonatkozásoktól. Ez a kötet első felében olykor elemelt, töredékekből építkező, kísérletezésbe hajló, a delíriumot, lázat és álmokat plasztikus képekkel megjelenítő, az érzékiséget és észlelést mondattöredékekbe illesztő nyelv egy időben képezi meg a fikció világát s az annak valóságában mozgó identitásokat.

Sok mindenről szeretnék még a könyv kapcsán beszélni: például arról, hogy sokáig miként kapcsolódik a szexualitás, a testiség az alacsonyabb társadalmi rétegekhez, a cselédekhez és parasztsághoz, s miként oldódik fel mindez a negyedik generációt képviselő Éva alakjában úgy, hogy közben test és lélek leegyszerűsítő oppozícióban ragad. Vagy arról, hogy ebben a patriarchális társadalomban hogyan vágyja mindegyik fiú az ölelést, s hogyan tagadja meg később mindezt apaként, milyen nyelvi eljárások révén tárgyiasulnak a női karakterek a férfi szereplők nyelvhasználatában. Vagy hogy miként ivódnak be az intertextusok a cselekményszövésbe és a nyelvi regiszerek megválasztásába egyaránt. Végezetül pedig ismét a mások tekintetéről, ami mintegy alapja az arisztokratikus világnak: mert látni és láttatni „az egyetlen orvosság az ellen az érzés ellen, hogy valójában nem is létezik, hogy csupán szavakból és gondolatokból áll” (29.). Ergo talán mindegy, hogy magyar történelem, hogy nincs megnevezve az erdei kastély, hogy talán nem is annyira nekünk vagy rólunk mesél ez a kötet. A lényeg, hogy olyan gondolatokból és szavakból áll, amik azt mutatják, valóban létezünk.

‍

Nelio Biedermann: Lázár. Scolar, Budapest, 2026.

‍