Láncfűrész a tündérkertben – Botházi Mária kötetbemutatója a Csíkszeredai Könyvvásáron

A Csíkszeredai Könyvvásár második napján Botházi Mária bemutatta a Fűnyíró a tündérkertben című legújabb kötetét. A szerzővel Günther Ottó beszélgetett erdélyiségről, létbizonytalanságról és görbe tükörről (többek között).

Ha valaki volt már Mari bármelyik könyvének bármelyik bemutatóján, akkor tudja, hogy ezeket általában a teltház és a felszabadult, önfeledt hangulat jellemzi. Most sem volt ez másképp, a Fodor Sándor terem megtelt érdeklődőkkel, akik mosolyogva, nevetve hallgatták az írónő szavait.

Günther Ottó kezdésként Mari „az élet rövid, de a házasság hosszú” megállapítására kérdezett rá a Csak házasodtok önfeledten című írásból, ennek az elméleti vonatkozásairól érdeklődött. Mari elmondta, hogy ő nem tud elméleti dolgokról beszélni, de szívesen elmeséli, hogyan született maga az írás. Az első könyvének megjelenése után rájött, hogy ő csak két témáról ír (ami végül is eggyel több, mint az egy): az egyik a nő- és a férfilét, a másik pedig az erdélyiség, a tágabb társadalmi kitekintés. A kötet anyaga a Főtér.ro portál publicisztika-rovatában látott napvilágot, ahol egészen tavaly év végéig közölt rendszeresen, amíg össze nem omlott a médiabirodalom. Egy kötet megírása azonban szerinte egy teljesen másfajta munkát feltételez, az anyagok átdolgozva, átírva jelennek meg. A „házasságos” szövege is így született, éppen nagyon jól érezte magát a házasságában és ennek a gondolatával játszadozott el, mesélte, miközben mosolyogva megemlítette, hogy itt ül az első sorban a férje. (A férj ugyanolyan lelkesen visszamosolygott az első sorból. Ilyen egy jó házasság.)

„Mi erdélyi magyarok kellőképpen sértődékenyek és önérzetesek is tudunk lenni” – jegyezte meg Günther Ottó miközben arról érdeklődött, hogy voltak sértődések, negatív reakciók a kötetben elhangzottakra. Mari elmondta, hogy az erdélyi magyarság kérdése és ennek tematizálása senkinek sem akadt fenn a horgán, ellentétben azonban a megjelenített férfi-női viszonyok az internet népének képzeletbeli bicskáját gyakran nyitogatták. Szerinte sosem volt még olyan nehéz újságírónak lenni, mint napjainkban, hiszen ott az internet, a rögtönítélő bíróság, ami azonnal pálcát tör bárki felett.

Günther Ottó, miután elolvasta a könyvet, azzal az érzéssel maradt, hogy ez nem egy fűnyíró, ami a tündérkertben van, hanem sokkal inkább láncfűrész. Szerinte a kötet olyan görbe tükröt mutat, ami nem csak hogy görbe, de idegesítően közel is jön hozzánk, és ami által az ember újra meg újra megismeri magát. Arra kérdezett rá, hogy melyik Mari kedvenc témája, melyikkel szeretne leginkább foglalkozni. A szerző bevallotta, hogy a „na aztán mi tudjuk...”-embertípus pamfletizálásában lel leginkább örömet, de bármiről szívesen ír. Ottó megemlítette, hogy a román-magyar együttélés témája például csak elvétve jelenik meg a kötetben, amire Mari azt válaszolta, hogy ezt nehéz jól megfogni és folyamatos tánccal jár a borotva élén.

„Együk meg a rosszat, hogy maradjon a jó” – hangzik el az idézet a könyvből, amire a közönség nevetve reagált, jelezve, hogy ez mindegyikünk életének egy közös jellemvonása. Ottó szerint Mari nagyon jól ragadja meg és adja vissza ezeket az evidenciákat, elmesélte, hogy gyerekkorában a sírás kerülgette, amikor szállt az illata a friss, meleg kenyérnek, amihez persze nem lehetett hozzáérni addig, amíg a régi el nem fogyott. Mari együttérzően bólogatott a rémes tapasztalat hallatán, azonban amikor Ottó felvetette, hogy ezentúl akkor kezdhetnénk a friss kenyérrel és a szép almával, halkan megjegyezte, hogy ilyet igazi erdélyi azért mégsem csinál (, na).

Mari szerint nekünk, erdélyi magyaroknak sokféle létbizonytalansággal kell szembenéznünk: a kisebbségi identitásunkból és az anyagi helyzetünkből adódó bizonytalanságok mellett még ott vannak a kor és a korunkból fakadóak is. Ezek kezelésében segít, ha megmondunk valamit, az kapaszkodót nyújt, abban hihetünk és ami segít átevickélni a bizonytalanságok hullámai között. Ilyen például a humor. „Az erdélyi ember úgy tartja magáról, hogy nagyon jó humora van” ennek a humornak az önsegítő jellege az, ami bármilyen bizonytalan helyzetben biztos pontot jelenthet.

Ottó arra is rákérdezett, hogy várható-e román fordítás a kötetből. Mari elmondta, hogy mivel ő udvarhelyi, ezért ő sajnos nem tudja lefordítani, de nyitott az ötletre (a román könyvbemutatót leszámítva). A csíkiak és udvarhelyiek közti ellentétre reflektálva bátran kijelentette, hogy „mindenhol sokmindent tudnak az emberek, de az udvarhelyiek tudnak mindig mindent a legjobban”.

A szerző a beszélgetés közben felolvasott az erdélyi magyar zenés-táncos mulatságról és a hosszú házasságról. A bemutató végén pedig hosszú sor kígyózott az asztala előtt, ami arról árulkodott, hogy immáron a csíkiakat is meggyőzte Botházi Mária fűnyírója.

‍

Fotók: Tamás Zsófia