Kis önarckép (Versek Szenkovics Enikő fordításában)

Kis önarckép

(Kleines Selbstporträt)

‍

Nem jelentettem soha senki álmát.

Amiből állok: némi nyugtalanság, egy

közhely, három ismeretlen

összetevő, s ismétlés

is néhány. De ki akarna

olyanról álmodozni, aki nem ideál?

Reggel a bal szemem ferdén

fityeg, szitokhoz hasonló.

Az Olajfák hegyét már lecsiszolták

a történetek, miket az Olajfák hegyéről mondok. Van egy

belső hangom, mely nagyanyám szavait szólja:

aki szeretetet ad, aranyporrá lesz

halála után. És egy másik belső hangom is van, mely azt mondja,

valamit magától értetődőnek tartani olyan, mint

elviselni és jó képet vágni hozzá.

Széles karimájú kalapokat hordok,

vén szipirtyókhoz hasonlókat, és szeretem a különöst,

mely nem hat túl furcsán, s a furcsát,

mely nem túl különös.

Az aszfalt repedéséből magasra

nyúlik egy pipacs, mely olykor

a lelkem lehetne. Teljes életem

egyetlen véletlenből áll, mely

oly sok ajtót tart készenlétben, hogy

mindig véletlenszerűen választani vagyok kénytelen.

Nagy lendületet venni,

hogy a boldogságba szökjek, sosem

sikerült. Mindazonáltal egy kéz vagyok, mely

ott ér véget, ahol egy másik kéz nekifeszül.

‍

Kilépek önmagamból

(Trete ich aus mir heraus)

‍

Amit elmondunk, annak legalább

háromszor kell megesnie, elmondani másképp

semmi értelme. Hallani, hogy Zágrábban kezdődik

a remény parkolópályája, és

Hongkongig tart. Egy

fuvola és egy zongora variálja

a témát, s hol egykor temető volt,

most krumpliföld van. Nem fontos,

mely ajtókon lépünk ki az életből,

de annál fontosabb, melyeken léptünk

be. Hagyom, hogy megihlessenek

nemcsak a létező dolgok, de

azok is, melyek nem léteznek,

s ha kilépek önmagamból, többnyire

rögtön belátom, hogy jobb

magamba újra visszatérnem.

A logika csupáncsak feltétel, s senkit

nem kell halálra rémisztenie. Megtanultam

mindenben kiismerni magam,

már csak a töretlen

optimizmusom az, ami aggaszt engem.

‍

Van ez a búcsú

(Es ist dieser Abschied)

‍

Folyton itt ez a szeptember,

az adakozó, mely

arra bízza az elfogadást, akinek ad.

S itt a sóvárgás, mely csak haszonra

törekszik, s értékvesztetté vált.

S ez a búcsú, a leghosszabb út.

Egy vég valamiképp. De vannak

a kételyek is, hol valamicske átcsúszik még.

S van a szükségszerűség, mely azt mondja, ennek lennie kell.

A vágyak biciklije, mely reggelente

egy ideig teker.

S vannak a szabadság csavarjai, melyeket

valaki mindig túlszorít,

s melyeket egy életen át lazítani kell.

Vannak a kezek,

melyek kezek után nyúlnak, hogy hidakat

építsenek a szakadék fölé.

S a tavaszok, nemcsak az élet,

de a halál rügyeit is hozók.

És a két kő is van, melyek

a szívemről estek le: ezeket most

a kezemben tartom, de hogy mit kezdhetnék velük,

előttem örök rejtélyként lebeg.

‍

‍