„Kinyújthatatlan az idő./ Nem áll meg a levegőben/ a porral.”

A létértelmező kérdések sokfélék, olykor nagyon egyszerűek, olykor rétegzettek, s felszín alatt húzódóak, de az valószínűleg közös bennük, hogy sosem csak magukban léteznek, hanem mintegy láncolatot alkotva gyűrűzik körbe az embert. Terék Anna Háttal a napnak című verseskötetében is ez a fajta gyűrűzés, az összemosottság és egymásba nyúlás ad vezérfonalat az ön- és létértelmező kérdéseknek, annak az óriás látleletnek, amely a léleké, s amely az olvasó elé tárul a maga sebzettségében, foltozottságában segélykérések és sóhajok formájában.
A Háttal a napnak olvasatomban tehát egy (kór)kép és egy lélekrajz, amely gördülékeny és beszippantó úgy is, hogy a versek minden szava húz, nyom, ránehezedik a lélekre, közben pedig elkezdi felkaparni mindazt, ami lerakódott. Nagyon tudatos poétikai és emberi pszichológiát ismerő írásgyakorlat a Terék Annáé, amely nehéz és viszontagságos utat kínál, akárcsak az ókori delphoi jósdára gondolnánk: ha belépsz, nincs visszaút, meg kell ismerned önmagad. Kapcsolódási pontként választja az apát, a lelki kötődések problematikusságát, a gyerekkort, a külső–belső Idő filozófiáját, valamint a testet, amely együtt rezzen a természettel. Mindezt úgy, hogy jellemző a groteszkül minuciózus ábrázolásmód (ld. „Azt mondják, a gonosz jár az utcákon,/ meztelen a lába./ Liheg az ablakok üvegén,/ feketére nyalja a járdákat./ Azt mondják, suttog./ A maga nevét suttogja, uram.”, 54.), olykor tárgyias líraelemeket használ fel (ld. pl. ,,Az ember agya rosszabb, mint a szivacs./ Felveszi a bánat formáját,/ és úgy marad.”, 78.), gyakran pedig a testpoétika az, amely magába szívja az olvasót verssorról verssorra: „Ameddig nem nyeltem le/egyetlen benzodiazepint sem,/álltak a mellkasomon/ezek a gondolatok./Egész éjszaka ott álltak, egész nap./Lassan behorpadt a bordám alatta,/ az izmok meg egészen kinyúltak, ahogy/nyomták befelé a szövetet,/aztán volt egy halk pattanás,/és kész./Átszakadtam. (…)” (74.)
Miután pedig olvasóként beleásódtunk a kötetegészbe, a korábbiakban megágyazott közegből kibukik és fokozatosan építkezik a gyermekkor abszolút nem idilli képe, a mindenkori Apával való viszonyból adódó elakadások, a kötődési problémák, az alkoholizmus, a szabadulás vágya, a mély fájdalom és a depresszió, a folyamatos magány.
A kötet szervezőelve tehát a természet, a szó natúra és emberi mintázat értelmében, és ez a többes értelem, a szavakkal és lehetséges jelentéseikkel való játék végigvonul a verseken (ld. pl. A sónak egyszerűbb c. vers). Semmi, ami emberi és belső, nem egyszerű, nem egyszeri (ld. „Mi van a szív mögé szorítva, uram?/Ahányszor sóhajtok,/ hátulról meglöki valami a szívemet,/ sokszor a mellem is beleremeg,/úgy ver belülről ez a valami,/egyenesen a szív mögül.”, 52.).
Vissza lehet-e térni a zérushoz, az Idő előtti Időbe, amikor még minden megtörténetlen, amikor még minden megtörténhet: „Talán van valahol egy pont,/amit ha átlépünk, visszajutunk/minden elengedett kézhez,/és (…)” (33)? Hol van az Én az Időben, az akarásban? Mit jelent a feldolgozás, a kilépés, egyáltalán, lehet-e bedobozolni az egyént meghatározó családi eseményeket, vonásokat és a származást? Vagy mindent áthat a félelem, az egyedüllét, a vér, az adaptív megküzdési stratégiák ellehetetlenülnek, s marad az alkohol, az izolálódás, majd a(z el)fogyás? „Az alkohol apró szeletekre vág mindent,/csak a tántorgást látod,/csak az üvöltést hallod,/csak a félelmet érzed,/csak a tehetetlenséget szorítod.” (109.)
A folyamatos úton levés és pakolászás, miközben kifolynak kezünkből az emlékek, a magunkról összerakható képkockák, s mindent áthat a kiszolgáltatottság, a toporgás és az elmúlás (kórház)szaga, hisz ,,Az ember mindig akkorát lép,/amekkorát nem fél, s ameddig engedi pattanás nélkül/ a medencéje. De félünk mind, nem igaz, uram?” (18.) Ilyen és ehhez hasonló végeláthatatlan kérdéseket feszeget a kötet.
A természet egyszerűsége és ereje kontrasztba kerül az életképekkel, így domináns a napmotívum, annak hiánya, és a feketeség, ami a kitakart napból, az elvett fényből (is) származik, valamint a víz, az eső, a tenger, amely mindent átmos és elmos, s amely végeláthatatlan térben és időben, és így mosódik össze kívül-belül minden káosz: ,,Mosom, egyre csak áztatom,/merítem víz alá a gondolataimat” (12.). Egyfajta szimbolikus fuldoklástörténet is kikerekedik a mozaikszerű versegészből, amelyben górcső alá kerül nemcsak a mindent átható fizikai halál, hanem az azt megelőző lelki elsorvadás, fulladozás is. Amennyiben lehetségesnek tartjuk a fuldokláskoncepciót, nagy ellentétként hat az, aki kezdetben uramként, majd Szabolcsként végigkíséri a megszólalót, aki egyszerre hallgató, tükör és apahasonlat, és aki mindvégig benne van a feltörő sóhajokban, hogy aztán a zárlatban a lírai hang visszatérjen az alapokhoz: egyedül vagyunk (,,Nézek utánad,/árnyékod ez a hosszú folyó:/duzzad egyre, ahogy távolodsz./(…) és ha lehet, ezek után már/többé ne vigyél haza”, 113.).
Apaként, Istenként, uramként, Szabolcsként és sok más névtelen fiúként jelenik meg a maszkulinitás, amely elérhetetlen, amelytől szabadulni képtelenség és amelynek jellemzői mintázatként ismétlődnek újra és újra: ,,(…) Hasamba öklöznek a férfiak./És nem mozdulok, ha szeretnek,/nem lépek el onnan, ahol bántanak./Csak így találok haza. (…) Tudom, el kéne engednem a kezét./De miattad szorítom tovább,/mint egy felforrósodott vasat”. (92–93.). Kortárs értelmezésekre és az európai hitvilágra is jellemzően fonódik egybe a fentiekben említett Férfi. Az Apa, aki közvetve és közvetlen minden „zsebben” benne van, az úr, aki később Szabolcs lesz, de valójában ő is csak az Apa-élmény fájdalomnyoma:
„Nem te fájsz,/Nem te hiányzol./Ez is csak apám./Valami belőle jövő/régi fájdalom,/ami rajtad keresztül tör/magának utat bennem./Hisz végül te sem lettél több,/Te sem tartottál tovább,/Mint a többiek./Nem szültem neked gyereket,/Nem szerettelek eléggé,/Nem kiabáltunk egymásra. (…)” (109.)
A költői lélek önfeltárulkozását erősíti az ábrázolt Isten-képzet is, amelyben a nyelv lehetőségeit és plaszticitását kihasználva értelmezhető az úr és az űr: ,,És csillogott, mintha/ebben a feketeségben is/ott lenne az úr. (…) s nem volt körülöttem senki,/és bennem sem volt senki, uram’’ (28 – 29.), végül pedig a megmásíthatatlan egyedüllét és felnövekedett feketeség az, ami az érzékelhető valóságot alakítja: „Nem fogja soha senki/ a kezünket./És épp ez ebben a nehéz./ Csupasz kezekkel állunk,/keressük a falon, az égen/ a repedéseket,/közben tátong bennünk/az a betölthetetlen űr”. Így egészíti ki egymást a Semmi és a Minden, az Úr, aki betölt(het)i az Űrt, lévén az állítás, és az Űr, amely az Úr hiányában maga az állítás tagadása.
Hogy van-e feloldozás, nyugtató nélküli nyugodt álom, vannak-e kiüresedett zsebek és félelem nélküli lépések? Talán erre tesz kísérletet A sár fölött narratív betétje: „De egy idő után nagyon megnyugodtam.//Mint mikor elengedi a szívedet valami, és ki tud/simulni végre az összes görcsbe rándult izom. (…) Tudtam, hogy többé már sehogy sem tud bántani, és tudtam, hogy többé már ő sem szenved. Egyszerre szabadultunk meg’’ (108.), s talán ezt zavarják össze a megelőző és időben nem mindig behatárolható verssorok. Mégis, mintha elkezdődne egy ,,folyó aljáról való felúszás’’ a mindenkori Reggelben (?).
Értelmezésemben Terék Anna kötete testesen és a legtalálóbb szavakkal valósítja meg a testetlent és elmondhatatlant, a fény és sötétség, élet-halál, mozgás-mozdulatlanság dualitását és a mindenkori emberi kérdések és feldolgozhatatlan valóságok színrevitelét:
„(…) Sehová sem lehet elmenni innen, uram./Azt mondják, mindenütt egyszerre ismétli/önmagát a világ, és hogy/az ember nem tud a saját földjéből kibújni,/mert más, idegen földekbe/ugyanúgy belefagy. (…)”

Terék Anna: Háttal a napnak. Kalligram–Forum, Budapest, 2020.