Kifejleszthető-e védőoltás rinoceritisz ellen?

A színpadra épített nézőtér két oldalról veszi körül a játékteret, hogy a produkció szereplőit szemlélve látva láthassuk a túloldalon ülő nézőket is, és ne gondoljuk egy pillanatig sem azt: a rinocérosszá változás egy fikció, amelyet Ionesco talált ki és írt meg 1958-ban, közel másfél évtizeddel a fasizmus bukása után. Nem is gondoljuk. 2026 telén is úgy ülhetünk be a Bocsárdi László által rendezett és a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, illetve a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház társulata által játszott Rinocéroszok című előadásra, hogy a „rinoceritisz” járványa javában dúl, amerre a szem ellát, és úgy tűnik, hogy Ionesco idejétől a mai napig – ami röpke hét évtizedet, vagyis közel egy emberöltőt jelent – nem sikerült találni rá ellenszert.

Az abszurd színház totalitarizmusról és kártékony konformizmusról szóló alapműve színrevitelét ilyen értelemben egyértelmű művészeti perverzióként éltem meg, és ez nem Bocsárdi sara, nem az ő alkotói „hajlamára” mutat rá – meg kellene már szoknunk, hogy a (jó) színház arra használja a bonckését, hogy szembesítsen a társadalom testében lakozó anomáliákkal –, hanem a környezetünk vált olyanná, hogy az abszurd nemes egyszerűséggel nem működik már abszurdként. És azt hiszem, hogy ezt a megállapítást nem először írom le a Helikon hasábjain, ami statisztikai szempontból is rámutat a helyzet súlyosságára…

Nagyon világosan emlékszem arra, amikor két és fél évtizeddel korábban, az egyetem padjaiban a tanárainknak nem esett nehezükre elmagyarázni, hogy mi az „abszurd” vagy miben áll a „disztópia”, hiszen egy olyan társadalmi környezetben éltünk (még annak ellenére is, hogy távol állt az ideálistól), amelynek valósága élesen leválasztható volt Madách Falanszteréről, Orwell 1984-éről, illetve Ionesco Rinocéroszokban bemutatott disztópiájáról. Nem kívánt különösebb erőfeszítést megértetni és megérteni azt, hogy a felsoroltak és a velük rokon univerzumok olyan – fogódzók, elvek és értékek nélküli – világok, amelyeket elrettentő látleleteknek szánnak, ekként tárják elénk az írók, költők, drámaírók, és amelyek megvalósulásának megakadályozásáért mindannyiunknak meg kell tennünk mindent, mert – ugye – láttuk, hogy a fasizmus és kommunizmus hogyan teremtette meg e világok legrosszabbikát, amit „soha többé” nem szeretnénk viszontlátni. Akkoriban nem is sejtettük, hogy valamikor ezek a disztópiák jelentik majd a napi valóságunkat. Ezzel együtt azt sem tudtuk volna elképzelni, hogy aki szóra emelkedik azzal a szándékkal, hogy minderre rámutasson vagy figyelmeztessen a jelenségre, úgy seprik le a pódiumról, pulpitus mellől, mintha a köznyugalom elleni merényletet hajtana végre, nem pedig a rendre, humanista értékekre emlékeztet. Ebben élesen különbözik a mi korunk a Ionescóétól, mert akkor még meg lehetett fogalmazni ilyen jellegű kritikákat, figyelmeztetéseket, ma már ezek szinte feleslegesnek, illetve sértőnek, zavarónak minősülnek, egész közösségek fognak össze a „merénylet” megbüntetésére. Ebben rejlik az új kohéziós erő.

Nos, erre a hosszas felvezetőre azért volt itt szükség, hogy szembesülhessünk a ténnyel: Ionesco színháza a jelenlegi valóságunkban olyannyira átminősült, hogy már az válik riasztóvá, hogy meg sem riadunk mindattól, amivel riogat, csupán nyugtázzuk azt, hogy ez „így van”, és csendesen folytatjuk megszokott életünket, amíg még lehet és hagyják – a rinocéroszok között.

A drámai történet elején, a kifutószerű emelvényen purparlézó munkatársak, Bérenger és Jean akár egy multinacionális cég talaj- és irányvesztett alkalmazottjai is lehetnének, Kónya-Ütő Bence és Pálffy Tibor pedig szemléletesen – játékban, arckifejezésekben, hanghordozásban is – modellezi azt a semmit, amiről az ilyen típusú, a társadalmi rendbe besorolt egyének hétköznapjai szólhatnak: küllem, látszat, felfújt pitiáner témák, versengés és megszégyenítés, kigúnyolás, ármánykodás és fondorlatosság. Ezt az interakciót idillikusan egészíti ki a Logikatanár (Derzsi Dezső) és az Öreg úr (Szakács László) komikusan ceremóniás okfejtése olyan tartalmakról, amelyeket különösebb keresgélés nélkül a közösségi média kommentszekciójában is olvashatunk, egy taxizás alkalmával részünk lehet, vagy amelyekre stand-up comedy produkciók szoktak felépülni.

Ebben a tartalmat, tartást és lényegi létezést nélkülöző világba trappol bele az első rinocérosz, amelynek dübörgő megjelenését ekkor még különös történésként nyugtázzák a szereplők, szokatlanságával zavart, riadalmat okoz. Ekkor még azt hisszük mi is, a szereplőkkel együtt, hogy az állatkert elszabadult lakójáról van szó, majd a történet előrehaladtával kiderül, hogy a képzeletbeli (vagy bármely földrajzi térbe beleképzelhető) kisváros lakói állatiasodnak el egyenként, a rinocérosszá válás elterjedésével pedig ez a valóság veszi át annak helyét, amely imént még rácsodálkozott a lassanként már egyáltalán nem különös jelenségre. Az egymással helyet cserélő valóságok részeként szemtanúi lehetünk Jean szemléletes átváltozásának, amely egyben a produkció egyik legnagyobb színészi bravúrja is, Pálffy Tibor velőig hatoló, varázslatos demonstrációja. A cirkuszi pódiummá vált szín titokzatos félhomályában az újabb és újabb átváltozások hírére, lassanként minden reményünk Bérenger-re és szerelmére, Daisy-re összpontosul. Az előadás sűrűn drámai utolsó jeleneteiben nekik drukkolunk, hogy ne adják fel azokat az emberi tulajdonságaikat, amelyek megakadályozhatják a rinoceritisz teljes mérvű elterjedését, miközben azt is látjuk, hogy a közösségi nyomás hatalmas, a be nem sorolás már azt is jelenti, hogy a hajdani normalitást őrző különcök léte veszélybe kerül. Ilyen tekintetben „egészségesebb” és „alkalmasabb” együtt haladni a tömeggel, amelynek egyedei nagy testű emlősökként mindent eltipornak, ami útjukban gyengébbnek, kevésbé robusztusnak mutatkozik… Daisy enged is a nyomásnak, így Bérenger egyedül marad.

Nem kell ahhoz különösebb képzelőerővel rendelkeznünk, hogy ezt a történést leképezzük, értelmezzük napi valóságunkba: bőven elég ehhez a politikai nyilatkozatokat és a hozzájuk felzárkózó egyéni vagy anonim megnyilatkozásokat olvasni naponta a hírfolyamunkban, ezzel együtt pedig szemügyre vennünk az ellenvélemények gyors elhallgattatását, azonnali és tömeges kizsigerelését. Homo homini rhinoceros…. A nagy testű, descartes-i logikára kifejezetten és látványosan érzékeny bőrű emlősök köztünk járnak és eltaposnak, ha nem vigyázunk. Ezzel egy időben már csak igen kevesen merészelnek estéként tükörbe nézni és kémlelgetni homlokukat, akár Ionesco antihőse, Bérenger, hogy nem türemkedik-e ott a konformizmus hamuszürke szarva annak jeleként, hogy bármennyire rettegnek a lehetőségtől, ők maguk is besoroltak valamely fura, ám logikusan levezethető önfenntartó ösztön által vezérelve. Ennek hidegrázós tragikumát Kónya-Ütő Bence leheletfinom eszközökkel tette kézzelfoghatóvá a produkcióban, olyannyira kitapinthatóvá, hogy a sepsiszentgyörgyi nézőtéren hosszú percekre megfagyott a levegő.

Bérenger magánya mélyen átérezhető, Jean átváltozása riasztóan közérthető – mindkét alakítást elismerésre jelölte a Román Színházi Szövetség (UNITER) zsűrije, így hát a május végi díjkiosztó gálán Kónya-Ütő Bence és Pálffy Tibor alakítása országos sikerének is drukkolhatunk. Bocsárdi sajátos, egyediségében is felismerhető rendezői megközelítése ezúttal egy olyan lecsupaszított színpadi univerzumban mutatja meg a magány és átváltozás keserves valóságát és mozgatórugóit, amely lidérces rémálomként kísérhet, kísérthet a nézőtéren túli valóságunkban. Könnyen felidézhetjük akkor, amikor egy újabb és újabb rinocérosszal találjuk szembe magunkat, és lassan már meg sem kérdezzük, hogy a napi realitásunk miért nem válik le a színpadiról… Viszont azoknak, akiket még érdekel valamiféle „védőoltás”, elmondom: egyik alapanyaga az, hogy igyekszünk ezt a valóságot nem normalitásként kezelni, és szóvá tenni valamennyi észlelt átváltozást…

‍

Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház – Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Eugène Ionesco: Rinocéroszok. Fordította: Mészöly Dezső. Rendező: Bocsárdi László. Szereplők: Bartha Boróka, Barti Lehel-András, D. Albu Annamária, Derzsi Dezső, Faragó Zénó, Göllner Boróka, Kónya-Ütő Bence, Márton Lóránt-László, Moşu Norbert-László, Pascu Tamara, Pálffy Tibor, Pignitzky Gellért, Szakács László, Tamás Boglár. Dramaturg: Dálnoky Réka. Díszlettervező: Bartha József. Jelmeztervező: Szőke Zsuzsi. Zene: Bocsárdi Magor. Fénytervező: Bányai Tamás. Színpadi mozgás: Vass Zsuzsanna.

‍