.svg)
Az nem igaz, hogy nem bagózok rá se, a táj olyan, akár a tájseb, az ég olyan, akár egy nagy ózonlyuk, itt az ideje, hogy kimondjuk, mi nem kimondva volna jobb,
önnön gondja körül forog, fölé mered, akár a várhegy, a lezárt falun átmegy, nem szellem, lélek, és nem is dolog,
fejükre állt állapotok, élére állított remény. Ki rombolja? Majd kezdem én!
Mostantól már ilyen marad, a szép hever a rút alatt,
megmutatja, milyen legény.
+
De mégse kell, hogy így legyen,
a rosszat csak elképzelem, hogy aztán másfelé tereljem
a jövőt, hiszen gyenge jellem, zavarja minden sérelem, de örül, hogyha megdicsérik,
ráismerünk benne magunkra, az önismeret így megóvja az eljövőt, attól, hogy összemérik sok portréjával, ami régen készült,
szolgálna inkább menedékül, csak ne kelljen a panasszal az égig felhatnia, mert azt beszélik, rövidlátó, s egy kicsit szédül. Ha föl-, s aztán lenéz, megláthat két űrt.
