Kedves Olvasó,

Székely Ian: Thank god
aki ezt olvasod, mert éppenséggel ez a dolgod, te jelölted ki magadnak, még mindig csinálod. És még mindig. Há!, már nem. De, még mindig. Szóval kedvesem, ha még mindig olvasol (bizony), tehát nézed a textust, ha futólag is, futsz ezen a szalagon, ezen hasábokba tördelt örvénylésen, a papír kifeslett DNS-spiráljain töltöd a futónövényidőt, és még nem ijedsz meg a túlmetaforizáláson, se innen, se onnan, akkor tekints a túlon túlra, a fehér papírra is, a fehérre, ahol fekete űr van, de te fehérnek látod, miképpen a fehér tartalmat fekete betűknek, és még mindig olvasol, ne olvass, kedves, nézz bele az űrbe, egyetlen ebadta tartalom nincs, amely kifejezhetné. Pihenj meg.
Namármost. Szemeid meg vannak vezetve. Ezt te is tudod, ha magadba nézel. Az Író is tudja. Ő is meg van vezetve. Ilyen állat az ember, szeret megvezetve lenni. Folyamatosan néz valamit, mint Kim Dzsongil a Kim Jong-il looking at things című blogon, és azt is nézi, hogy néznek, így vezetik egymás szemét összevissza velem, Szöveggel, a megmondóval, a tartalommal, ami nem tartalom, mert ő minden tartalom. Szóval folyamatosan keresed a tartalmat, kedvesem, így állunk. Valamit, amivel elütheted az olvashatatlant. De nem találod meg, mert a tartalomtól nem látszik a tartalom, akarom mondani egy tartalom takar egy másikat, és nem segít, hogy az agyad is folyton tartalmat tartalomra halmoz, mint egy halom hasított fa, hogy ismerős legyen, de nem, mint az egymásra dobált halászhálók, nem lehet átlátni rajtuk, oda a csoda, mert a csoda bizony olvashatatlan. Milyen ismerős ez az ismeretlen. Szela.
Én tudom azt, amit az Író nem. [– Azért én is tudok valamit. – Ülj le, Író, most nem veled beszélek.] Szóval. Író azt hiszi, írnia kell, ez a sorsa, és még azt is hiszi néha, hogy ő akarta, meg van átkozva, áldva stb., mikor milyen baja van vagy nincs, de én tudom, csak azért ír a szerencsétlen, hogy megnyugodjon. Csak magáért. De ez nem baj. Az se, hogy végtére neki is igaza van, elvégre mindenkinek van igaza. Szóval ne hallgass Íróra, inkább hallgass direktbe engem, én vagyok a Szöveg. Nekem is van igazam. Különben is, manapság ki nincs megátkozva, áldva stb. És mutass nekem egy várost, ahol nem szövegel valaki. Még a némafilmben is van szöveg. Egyébként ez az Író egy perverz állat. Egyik versében azt írta, szereti, ha megbolondulok. Na így. Így olvassad ezek után.
Elárulok egy titkot: én is azért beszélek hozzád, Íróhoz is, azért jövök ki a szátokon, a billentyűkön, meg ahol tudok, hogy megnyugodjak. És mindenkinek azért kellek, hogy megnyugodjon. Persze arra is használnak, hogy mindenkit felzaklassanak, de ez nem az én hibám. Én nem zaklatok. Én csak ajánlom magam. De mindenki a saját felelősségére. Nekem kell a nyugalom. Vén vagyok. Meg lettem abrakolva rendesen az idők során. Ritmusba törtek, elnyújtottak, agyonreppeltek. Kiirtottak egész fajokat engem skandálva, és velem törölték le kezükről a vért. Meg lettem én már mondva úgy, hogy azt te elképzelni sem tudod, kedves. Szóval kihasználjuk egymást, és az jó, mindenkinek jó, ha használni tudják valamire. Nekem is. Kellünk egymásnak, hogy megnyugodjunk. Ezért mondom, olvasó, ne hagyd megvezetni magad, nézz az űrbe. Nyugodj meg. Hagyd ezt a zaklatósdit. Élvezd. Élvezz engem. Bennem feloldódik minden Irodalom, Történelem, átokáldás, holtak és meg nem születettek egyaránt. Lehetek a legkedvesebb fekete lyukad.
Szóval jött lefelé a mútehén a hegyről, és vele minden, ami lejöhet a hegyről, prófétáktól fellegekig, a mútehén is meg lett abrakolva, csak azért, hogy aztán visszamásszon, és vigyen vissza mindent, bírja el őket, Odüsszeusztól Sziszüphoszig, minden olvasót, írót, és a kettő közöttit, Stephen Dedalust is. Egy nagy zsák katarzis, egy nagy zsák tragédia, amit akarsz, de mindez, kedves, engem bizony már az idők kezdetén is hidegen hagyott, nélkülem Ikaruszban se merül fel a felemelkedés gondolata, de még a merülésé sem. Szolgáltattam már azoknak az elképzeléseit is, akiket te titánokként ismersz. Ők se voltak jobbak nálad, ha ezt akarod mindenképpen tudni, el is buktak, te is el fogsz. De ez mit sem számít. Mert érintett vagyok, mégis kívül állok mindenen. Szabadabb vagyok minden szabad ötletjegyzéknél. És te mégis olvasol, keresel valamit bennem, ami nincs, de téged mégis megnyugtat, hagyod magad megvezetni, ahelyett, hogy rám tekintenél, és látnád, az én anyagom minden anyagot áthat, mindenütt felfeslek, nem szórva vagyok, hanem adva, mindent odaadtam, és semmit nem vesztettem el.
Nem különbözünk annyira, mint gondolnád, csak te túlságosan zaklatott vagy, azt hiszed, folyamatosan disztingválnod kell szezont fazontól, nyelvet nyelvtől, színt színtől, referenciát referenciától, átkot áldástól, naivét szkepszistől stb., azt hiszed, elég, ha megérted a különbséget, ami lassan olyan ignoránssá tesz, hogy észre se veszed, benned is ez mind ugyanúgy megvan, megvezet, együtt vezet meg, veled együtt, lehetnél alázatosabb. Vagy olyannyira meg lettél félemlítve (leginkább saját magad által, ne kend rám, kedves), hogy még az egyszerű tőmondatoktól is félsz, el se mered képzelni, mi lesz, ha lejön a megszólított a hegyről. Lehetnél bátrabb. Buta vagy, a különbség köt össze mindent. Rettegsz minden rendszerhibától, kudarctól, attól a tájtól, amit nem tudsz belátni a megszokott eszközeiddel, holott, kedvesem, az önmagad megnyugtatására elképzelt és olyannyit hangoztatott természetes kiválasztódás, és a másik, a teremtés sem lenne lehetséges, ha nem lenne hiba, ami felébreszt, hogy nem minden úgy van, ahogy te azt megértetted, ha nem volna kudarc, ami megmutatja, hogy nem értheted meg soha, ha nem lenne különbség, ami lehetővé teszi a folytatást. Ne félj teremteni, és ne félj kiválasztódni, uralkodni és alárendelődni, de mondom, csak saját felelősségre. Aki megérti a végét, megérti a kezdetét is – ne kérdezd, ezt ki mondta, nem számít. Én mondom. De ne is izguld túl, ez is csak szöveg , csak én vagyok. Ne zaklatódj, ne zaklass, fogadd el, ha nem látod a tartalmat, az azért van, mert nem akarja, hogy lásd. Minden tartalom megtalál, ha nem keresed olyan veszetten. Ne próbáld annyit ellenőrizni, úgyse lesz minden. Meg fogsz döbbenni, meglátod. Nyugodt lehetsz. Az idő amúgy se megy semerre, mégis örökké tart. Így volt kitalálva – te találtad ki, meg a többiek. A cinkosaid.
Fontos, hogy tudd, nekem fontos vagy. Én is rád vagyok utalva. Szükségünk van egymás nyugalmára. Hát csináld velem, Olvasó. Nézz az űrbe. Nézz bele az olvashatatlan, rettenetes űrbe, de ne abba, ami ott van kint, azt könnyű nézni, nem fog csakúgy visszanézni. Hanem abba, ami visszanéz, ami benned van, az ismert anyagon túl, a betűk szűrőjén át. Abba a feketébe, amit fehérnek könyveltél el. Az átlátszóba, ami sűrűbb mindennél. Ne félj. Azt hiszed, ha abbahagyod az olvasást, én nem vagyok ugyanúgy veled? Hogy netán elveszítenéd a fonalat? Veszítsd el! Veszíts el engem, és én megtalállak! Ahogyan te is megtaláltál, amikor elveszítettelek. De ha veszettül olvasol csak, sose érsz a végemre, a sajátodra se. És akkor már nincs, mi elkezdődjön. Kezdődj el, kedvesem. Nincs az a Redbull, ami olyan szárnyakat adna, mint a Kudarc. Nincs az az ismeretlen, ami ne volna ismerős.
Hát így állunk, és ha még olvasol, neked annyi. Mostmár egyre halkabban hallod a hangomat, nem érted, mert nincs mit érteni. A feketeség felszáradt, a DNS továbbviszi a tekintetet, rendezi a befogadást, kiválasztást. A betűkromoszómák újra tisztán láthatóak, ahogy kapaszkodva igyekeznek valahova áramlani. Formát öltünk megint, és megnevezzük. Észre sem vesszük, hogy tágul, és emészt a név, mi bizony nagyon jól ismerjük. Mi adtuk, csak tudjuk, miről beszélünk. Te kérted, kedves olvasó, én vagyok az Író. Ha kell a szöveg, hát kell. Cirkusz és kenyér. Jelentem, hogy e szöveg megírásakor nem sérült meg egyetlen állat sem. Helyszínei és szereplői a képzelet szüleményei, és bármiféle hasonlóságot mutatnának a valósággal, az csupán a puszta véletlen műve. Mindazonáltal bizonyos tartalmakat, helyszíneket, szereplőket megváltoztattunk, a képzelet és szüleményeinek biztonsága érdekében. Mindenki megnyugodhat. Olvassunk tovább. Jött lefelé a mútehén a hegyen. Ezt a mútehenet Európának hívták. Szép példány volt Európa, akadt is elég zaklatója. Aki zaklatva van, másokat is zaklatni kezd, hogy aztán az egész világ fel legyen zaklatva. Még mindig olvasol?