Kedvenc rémálmaink (David Lynch és a képzelet)

Notórius álmodó vagyok, még ha az álmaim konkrét tartalmára nem is emlékszem mindig. Az álom szövetét – azokét az álmokét, amelyeket érdemes felidézni – amúgy sem a benne foglalt konkrét történések láncolata adja, hanem egy nehezen megragadható hangulati sűrítettség, illetve az az érzet, hogy bármilyen szokatlan dolog is „történjék” velünk, beilleszthető egy önálló világegész sajátos logikájába. Valamikor álomnaplót vezettem, lejegyeztem azokat az éjszakai képeket, amelyek nem illantak el rögtön ébredés után; aztán abbahagytam, lustaságból, vagy mert nem bírtam követni a saját ritmusomat. Gyerekkoromban folytatásos rémálmaim voltak, amelyek mindig ott vették fel a fonalat, ahol előző éjjel abbamaradtak. A szüleim meg is ijedtek, hogy valami baj van az „emeleten”, de a szakemberek megnyugtatták őket, hogy a gyerekkel semmi gond, pusztán túl élénk a képzelőereje, ezt leszámítva teljesen normális – ez utóbbit azóta is csak vonakodva vagyok hajlandó elhinni.

Kicsit később, a kilencvenes évek elején, a változások utáni szabadságérzés kulturális „laissez-faire” eufóriájában, a román állami televízió hétről hétre vetítette az akkor (még csak) két évados Twin Peaks című sorozat epizódjait. A szüleim engedték, hogy nézzem, mert – főként eleinte – fogalmuk sem volt arról, mivel állnak szemben: a Dallas vagy az Isaura mint a szappanopera addigi mintái nem készíthettek fel arra a lassan elharapózó őrületre, amit az ikercsúcsokról elnevezett széria jelentett. Egy-egy újabb rész megtekintése után a szobámba már csak a folyosón felkapcsolt villany fénye mellett mertem visszaosonni, de reszketve vártam a következő heti epizódot. És nem mellesleg, egy életre megjegyeztem David Lynch nevét.

Mindezeket azért mondtam el, mert közük van egymáshoz: a Twin Peaks tudatosította bennem azt, hogy az álmok, korábbi sejtelmeimtől eltérően, nem holmi bosszantó pszichológiai „balesetek” (bár ezt akkor nyilván nem fogalmaztam meg így), hanem – a képzelőerővel való rejtett, de elszakíthatatlan kötelék miatt – sokkal fundamentálisabban tartoznak hozzá a lényünkhöz, és akár művészetteremtő, inspiratív erejük is lehet. Aztán jött sorra a többi, remekbe szabott Lynch-opusz, a Kék bársony, a Veszett a világ, Az elefántember, az Útvesztőben, kissé később a debütfilm, a Radírfej (mind közül a legradikálisabb esztétikájú), a Mulholland Drive, amelyről életem első filmes témájú szövegét írtam (filmkritikának éppenséggel nem nevezném), és végül az életmű teljes szétírásaként a nagyjátékfilmes zárlat, az Inland Empire. Meg az Igaz történet, amely a maga szokatlanul lírai csendességében, minden szempontból konzervatív hangoltságában talán a legtökéletesebb, legkerekebb alkotása. A rövidfilmek, az animációk, a rajzok, a zenék…

Ami az álom vagy a látomás (a kettő nem feltétlenül ugyanaz, bár gyakran nehezen megkülönböztethető), valamint ezzel összefüggésben a fantázia működését és szerepét illeti a művészetben, Lynch nyilván nem az első és az utolsó, akire hivatkozni érdemes, és egyelőre azt is nehéz felmérni, hogy a szertelensége és a meghökkentés iránti vonzalma mennyire képes összeállni valamiféle megismételhetetlen, koherens művészi/szerzői rendszerré, és milyen mértékben fakad a blöffölésre való hajlamából – mert gyanítható, hogy sokan, még az „értő” publikumból is, ez utóbbinak tulajdonítják kaotikus vízióit és provokatív ötleteit. (Nemrég belenéztem az On the Air című sitcom-paródiájába, és tökéletesen megérteném, ha ennek alapján valaki mindközönségesen bolondnak tartaná.) És kétségtelen, a rendező művei tele vannak olyan tűzijátékszerű megoldásokkal, apró jelekkel és funkciótlannak tűnő ötletszilánkokkal, amelyeknek látszólag nincs más szerepük azon kívül, hogy zavarba hozzák a nézőt és kimozdítsák kényelmes pozíciójából. A Twin Peaks egyik jelenetében Cooper ügynök és Truman seriff meglátogatják a kórházban a kómából ébredező Ronette Pulaskit, és mielőtt kihallgatnák a válogatott szörnyűségeket elszenvedett lányt, képesek perceken át vesződni székeik helyes beállításával. Humor is van ebben, persze, nem is kevés, mint ahogy a cseresznyés pitével és a bitang jó kávéval („damn good coffee”) való visszatérő játékban is. Amikor Coopert meglövik a hotelszobájában, a közvetlenül azután érkező idős, hajlott hátú szobapincér, tudomást sem véve az ügynök állapotáról, lényegtelen dolgokkal traktálja, és aláíratja vele a szobaszerviz-számlát – azt hiszem, az ehhez hasonló mozzanatok miatt is hallani oly gyakran Lynchcsel kapcsolatban a „mindfuck” („agyfasz”) kifejezést. Meg a szabad szemmel értelmezhetetlen, nagyszabású víziók, a bizarr figurák és a mindent átható különösség érzete miatt, amelyek okán a „lynchi” ugyanolyan állandó jelzővé vált a konesszőrök számára, mint a „kafkai” (lásd még, magyaros szójátékkal: „Lynch-hangulat”).

Ha már itt tartunk: bár egyelőre, az életmű lezárultával sem hozhatunk egyértelmű ítéletet, magam – óvatosan bár – hajlok arra, hogy a képzelőerő megtermékenyítése terén David Lynch olyan alkotóként marad fenn, akinek jelentősége Franz Kafkáéhoz vagy Salvador Dalíéhoz fogható. Rémlátomásai akkor a legerősebbek, amikor úgy teremt összetéveszthetetlenül saját világot, hogy az álomszerűség a mindennapi valóság, a megszokott üzemmód apró „működési zavaraként” jelentkezik, amikor azt érezzük, hogy látszólag minden úgy történik, ahogy kell, valami mégsincs rendben, például az élénk színekkel festett kertvárosi idill kellős közepén egy férgek rágta, levágott fület találunk a fűben (a Kék bársonyban). Mintha valami visszataszító képződményt átkötöznénk egy csinos tortaszalaggal. Vagy akkor, amikor még az álombeli történéssort is képes kimozdítani a menetéből, mondjuk azzal, hogy a törpe fordítva kezd el beszélni a Vörös Szobában. Kedvenc rémálmaink ilyenkor betörnek a hétköznapi egzisztenciánkba, és a maguk érzékiségében megsejtetnek valamit annak a másik tartománynak a létezéséből, amelyhez mindeddig nem volt – és talán sohasem lesz – hozzáférésünk. Azt, hogy mi a jelentése az Óriás sokszor idézett talányos kijelentésének: a baglyok nem azok, amiknek látszanak. A Twin Peaks csodálatos Donnája mondja, hogy nagyon furcsa álmot látott, amely egyszerre, egy időben volt elmondhatatlanul gyönyörűséges és leírhatatlanul rémisztő – ebben foglalható össze legtömörebben a Lynch-hatás esszenciája.

Alkotó aligha érhet el többet annál, mint hogy a valóságot úgymond saját képére formálja. Azaz a hétköznapok egyszerű jelenségeiben felismerni véljük a kézjegyét, és önkéntelenül kibukik belőlünk, hogy „mintha egy Lynch-filmben lennénk”. Mostanában úgy alakult, hogy a feleségemmel elég gyakran utazunk, és a minap egy hosszú éjszakai autóúton, miközben a sötétben csak a „szembejövő”, útközépi szaggatott vonalat láttuk, egyszerre jegyeztük meg: ez olyan, mint az Útvesztőben kezdőképe; meg is hallgattuk gyorsan David Bowie I’m Deranged című számát. És egészen biztosak voltunk benne, hogy ott, azon az elveszett országúton egy kicsit Mr. David Lynch, a legbenső démonok és isteni sütemények mestere is velünk tart a végtelenbe.

‍