Karneválszezon

(lapát)

hókotrónak öltözött az álarcosbálon, márciusi, áprilisi hókotrónak, nincs emlékezetesebb a korszerűtlenségnél, havat adogatni kézről kézre egy hosszú, több kilométernyi sorban, figyelni, hányadik kézben olvad el végleg a hógolyó.

hangokat ad tovább fülről fülre, szájról szájra, hangszerről hangszerre, amíg recsegni nem kezd, torzulni, öregedni, kopni; meghatározza a kopás mértékegységét.

egy apátságba vonul vissza, messze a jelen időtől, több évszázadnyi csendre van szüksége, ott letisztul minden, és nem mások korlátozzák; ő dönt, magát korlátozza.

azt az érzést keresi, ahogy elfáraszthatja egy út: a talpak égő fáradtságát, a gerinc görbületét, lóvontatta szekerek zötyögését az izmokban; a távolságot, amitől tétje lesz az utazásnak.

(foszfor)

vegyjelet kapsz egy délután, valaki elnevez, valaki monogramot talál ki számodra, bevezet a regiszterébe.

nem tudhatod, megbízható-e a névadó, megfontolt-e minden eshetőséget és halmazállapot-változást, ő maga kinek tartja magát aznap, melyik évszázadban él.

alakot öltenek a felhők, úgy maradnak évekig, útikönyvekbe foglalják a padovai égbolton látható, gomolygó kaktuszt, fényképekkel dokumentálva; míg egyszer, évek múltán továbbhömpölyögsz, velence fölött pálmaformát veszel fel, látható vagy minden vonatablakból és gondolából.

levéltárban kutatod a formák történetét, mindennap előhoz a könyvtáros négy újabb kontűrt, estig tanulmányozhatod őket.

(ünnepi)

az ünnep egy nyelv, amelyben megmerítkezel, egy nyelv, amelyet éppen most találsz ki, most élsz,

sorbarendezed a mozdulatokat, és mindegyik mellé odaállítasz még négy mi-lenne-ha mozdulatot, gondolatban végigjátszva a következményeket, párhuzamos valóságaidban időzve.

az ünnep egy ablak, mozgalmas utcára látsz mögüle, fejek fölött lebegő jelekről ismered fel az embereket, hogyha arcuk nem látható, tudod már, hogy hová tartanak, bár nem követed lépteik, ha kiléptek a keretekből.

‍