Karanténos édes kettesben (humoreszk)

Horváth Levente: Részlet

Amikor sok évvel ezelőtt az eskető pap kérdésére férfias lazasággal odavetettem az oltárnál, hogy igen, még nem voltam tisztában az együtt szó valódi értelmével. Újdonsült asszonykám elszánt tekintetéből persze simán megvilágosodhattam volna, én azonban megbocsáthatatlan felületességemben nem vettem észre – plasztikus költői képpel élve – a létem láthatárán gyülekező baljós fellegeket. A gyakorlat aztán felnyitotta a szemem. Eddigi közös életünk során azonban mindig akadt kibúvó, ami ideig-óráig a tovatűnt szabadság illúziójával ajándékozott meg, de a karantén kihirdetésével ennek is befellegzett. Vége szakadt az önfeledt magányos kószálásoknak, a munkahely és az otthon közti fakultatív kitérőknek, a péntek esti öregfiú-focimeccseket követő rituális kocsmázásoknak, hol sorstársaimmal kalákában kesereghettünk sanyarú sorsunkon. Ami eddig könyvekben, filmekben vagy jóslatokban létezett csupán, az most kőkemény hétköznapi valósággá vált. Hiába hajtogattam, hogy ez is csak egy influenzajárvány a sok közül, hitestársam felelőtlen fráternek titulált, s első lépésként egyszemélyes operatív válságtanácsot hozott létre karanténos együttlétünk hatékony megszervezése érdekében.
Tudod jól, hogy mindent az érdekünkben teszek, hangsúlyozta finoman a vészhelyzetben rá háruló felelősséget. Bevásároltam, mindenből van bőven. Meglásd, jól elleszünk együtt a karantén végéig! Ez mégsem az If vára, mutatott körbe panellakásunkban. Igaz, te sem vagy Monte Cristo grófja, tette hozzá, kritikus szemmel méregetve. Az első két-három hét még valahogy eltelt. Miközben én olvasgattam, és a Maradj otthon! pornóoldalakon navigáltam, addig ő a média – járvánnyal kapcsolatos – hírözönében mélyedt el, és az önjelölt próféták apokaliptikus látomásaitól kezdve a csodadoktorok készülő receptjein át a politikusok össze-vissza locsogásáig mindent lelkiismeretesen az eszébe vésett, és – sajnos – megosztott velem. Egy idő után, mivel a mozgás igencsak hiányzott, izmaim karbantartása végett rendszeres testedzésbe kezdtem. Reggelente helyben lefutottam cirka ezer métert az erkélyen, alsó szomszédom nagy rémületére, aki szentül meg volt győződve, hogy rendbontókra vadászó katonai kommandó dobogását hallja a feje fölött. Kár volt felvilágosítanom, mert telefonon pánikkeltéssel vádolt meg hitvesem előtt, minek következtében nekem is le kellett állnom, mint a nagy sportkluboknak. Ettől kezdve a lakás hermetikusan lezárt terében tengettem életem. Heroikus önfegyelemről téve tanúbizonyságot, hitestársam valamennyi járványmegelőző intézkedését betartottam, és csak akkor fogott el valami kontrollálhatatlan remegés, amikor a rendszeres fertőtlenítések közti rövid szünetekben öntudatosan megjegyezte, hogy mindezt a járvány megfékezése érdekében tesszük.
Egy szép tavaszi napon aztán nem várt fordulat következett be sivár, karanténos életemben. Le kell vinni a szemetet, már nem fér a lakásban, állt elém életem párja. Hát hogyne, drágám, ugrottam föl készségesen, és már kaptam is föl a degeszre tömött műanyagzsákokat. Csak, ha ezt előbb felvetted, nyomott egy egészségügyi maszkot a kezembe. A maszkkal és az úti célomat feltüntető űrlappal a kezemben végre kiléphettem a szabadság szellős világába. Máskor igyekeztem minél hamarabb megszabadulni e férfiúi mivoltomat mélységesen sértő háztartási feladattól, ezúttal azonban egy cseppet sem siettem. Ráérősen bandukoltam a szeméttárolóig. Bár az asszony már külön tasakokba tette az üveget, a papírt, a műanyagot és a komposztot, én újrakezdtem e maximális odafigyelést igénylő, aprólékos munkát. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve, tovább finomítottam a szortírozáson. Formájuk és űrtartalmuk szerint szétválogattam az üvegeket. Külön tettem a szalvétát, az írópapírt és a papondekli dobozokat. Méretük és márkájuk szerint csoportosítottam a nejlon tasakokat és műanyag flakonokat. Kezdetnek nem is volt olyan rossz! Észre sem vettem, hogy közben rám esteledett. A komposzt szétválogatásának módszertanán töprengtem éppen, amikor az őrjárat belém kötött. Már éppen eleget vacakolt itt, húzzon már haza, mordult rám a vezetőjük, miután ellenőrizte a papírjaimat. Majd, ha befejeztem, néztem farkasszemet a nagydarab őrmesterrel. Dulakodás közben beüthettem valamibe a fejem, a nappali kanapéján tértem magamhoz. Nem kellett volna hősködnöd, hajolt fölém aggódva a feleségem. Csak a munkámat végeztem, tiltakoztam erőtlenül. Ennek már több mint két hete. Azóta nem tettem ki a lábam a lakásból, de az igazat megvallva, nem is hiányzik. Néha ugyan megszokásból a csukott ablakhoz lépek, de hiába könyörög az asszony, a maszkot nem vagyok hajlandó levenni az arcomról. Hogyisne, azok a sunyi kis vírusok csak azt várják, hogy lazítsak az előírásokon!