Kalevala-képek kiállítása

Mélységes mélyről, még az irodalmiság előtti ködnek kútjából fakad a csodahitek költészete, a mítosz, amely csupán egyik lehetséges – de minden népnél meglévő, tehát egyetemes – formája a világ értelmezésének. Széttört tojás részeiből keletkezett az ég, a föld, a nap, a hold, a csillagok és a felhők, égi leány vigyázatlanságából jutott tűz a földre, Väinämöjnen nyírfából és szép lány hajfürtjéből készült hárfájának hangját megcsodálta az élővilág.

Máig is csodálja, és próbálja utánozni, hanggal vagy színnel: a másfél évszázaddal ezelőtt először kinyomtatott Kalevala (amelynek mitikus-mesés világa bizonyos motívumaiban majdnem annyira rokonítja is egyes – akár kontinensünkön kívüli – népek mitológiájával, mint amennyire elkülöníti azoktól). Diadalútja lankadatlanul tart, ihlető ereje sem csappant Sibeliustól Kodály Zoltánig vagy a festő Akseli Gallen-Kalleláig – ami nagy valószínűséggel köszönhető laza szerkezete (a finn népköltészet műfaji összefoglalása!) ellenére is ötven éneken, rúnón át fenntartott tartalmi és formai egységességének.

Ennek az eposzi koherenciának a varázsa ragad meg legelőször Györkös Mányi Albert Kalevala-képei láttán is, akitől egyáltalán nem meglepő, hogy hozzányúlt a témához, különösen, ha a festményeiről megjelent méltatások egyik leggyakoribb jelzőjét tekintjük, azt ti., hogy mesés. Ha igaz ez a leszűkítő (?) jelző, úgy két évtized festészete (nem feltétlenül tudatosan) előtanulmány a jelen sorozathoz.

Mert mesével és mítosszal vannak teli ezek a képek. A kéknek és lilának az a sok-sok árnyalata, amely a festmények zömének színeit uralja, még napok múltán is kísért a tárlatlátogatóban. A színvilág és az alakok elmosódottsága (mert itt nem figurák míves megrajzolása a fontos, hanem a csak inkább fuvallatszerű sejtetés), kezdettől fogva jelzi a távolságot, a hátteret; és ez egyenként, a képek részletein is megfigyelhető – helyénvalóan, hiszen a mű maga a titokzatosság elvarázsolt szarvasával, amelyet hiába űz Lemminkäinen, a messzikedvű; vagy kincset járó csodamalmával, a szampóval. Körülötte-érte-miatta dúlnak a harcok a mű cselekményének fő vonulatában, „főszereplő” – Györkös Mányi Albert festményén (A szampó elrablása) – mégsem jelenik meg. A művész tartózkodása a megfesthetetlen megfestéséről indokolt és rokonszenves; mert nem csupán az értelmetlen fantáziálást mellőzi, hanem tömören, lényegre törően utal a cselekmény megfelelő mozzanatára.

És mindvégig megmarad az utalások szintjén. Mellőzi a részletek aprólékos kidolgozását, nem annyira magukat a tényeket (értsd: eseményeket) rögzíti, mint inkább a tények hatását – talán innen fakadhat a nézőnek az az érzése, hogy álmodozás, nosztalgia is fűti e képeket. A hangulatiságra eső nyomaték az ihlető szöveggel való bensőséges ismeretséget bizonyítja. Ez teszi, hogy a Kalevala képeinek interpretációi nem festmények az eposz margójára, vagy a szó didaktikus értelmében vett illusztrációk (ami pusztán felületes műismerettel volna egyenlő), hanem egyszerre jelentenek egy autonóm festői világot – az eddigi munkamódszerekkel nem szakítót –, és a kiindulópontot nyújtó művel szembeni alázatot, annak sajátságait tiszteletben tartó magatartást.

Kullervo, a szolga pedig – ez a festmény azért is ugrik ki az együttesből, mert itt, a madaraknak pihenőül szolgáló nyírfa képével együtt, a távolságkeltő kék szín helyét átveszi a szuggesztív-expresszív piros –, vállán a batyuval a mindenkori számkivetettség jelképévé nő, túl a Kalevalán is. Három társa sikeresen birkózott meg az élet nehézségeivel, neki legtisztábbnak érzett és tudott tette okozta erkölcsi és fizikai vesztét.

Talán a mesésnek és a mitikusnak, valamint a Györkös Mányi Albert munkáira jellemző utalásszerű ábrázolásmódnak az eredménye az a kevés színnek sok árnyalatával játszó színszimbolika, amely a Kalevala-képek sajátja; s ez valójában nem természetellenes, hiszen a mítosz mint archetípusok történetté szerveződése maga sem más, mint szimbólumrendszer. A kéknek és lilának hűvösen tartózkodó, és a vörösnek figyelemfelhívó funkciójáról volt már szó; ám talán ezeknél is szembetűnőbb a fehér polifon szerepe: az öregség jelzése Väinämöjnennél, a tisztaságé Marjattánál, s titokzatos árnyalatokkal követi Hísz szarvasának útját. Az a benyomás pedig, amely az európai emberben él a havas finn tájakról, hasonlít ahhoz, amit Györkös Mányi Albert festményei színfoltokban, a fehér és a kék egymásba játszásával nyújtanak.

Az eredeti kézirat szerkesztett változata az Utunk 1985/13-as (1900.) lapszámában jelent meg. Jelen szöveg az eredeti kézirat újraszerkesztett változata.

‍