Jövőkép, szimbolikus térben

MOTTÓ:

„Mi lesz velünk a következő kilenc esztendőben,

de mi lesz velünk különösen

a következő kilencvenkilenc esztendőben?”

Tamási Áron, 1935

Kuncz Aladár az első világháború francia internálótáborából tért haza, Tamási Áron a piavei hadszíntérről. Kuncz egye­te­mes táv­lat­ból avat­ta írói prog­ram­má a kisebbségi életérzést, Ta­má­si pedig egyetemes érvénnyel akarta a világ tudtára adni erdélyi tapasztala­tait. Nem­csak a kon­zer­va­tív epi­gon­iz­mus­tól akartak megszabadulni, de az erdélyi adottságokat fi­gyel­men kí­vül ha­gyó eu­ró­pai áram­la­tokat sem tolerálták. Az útkeresésnek ebben a fázisában született meg Kuncz célkijelölő transzilvanista programszövege:¹ „Ki­sebb­sé­gi hely­ze­tünk­nél fog­va az iro­da­lom nem le­het szá­munk­ra pusz­ta de­ko­rá­ció, de nem le­het ha­tal­mi ér­de­kek­nek sem a szó­csö­ve. Ren­del­te­té­sünk az, hogy csak a leg­tisz­tább iro­dal­mi cé­lo­kat szol­gál­juk, s azt a szel­le­met tük­röz­zük, amely a mű­velt­sé­gi érint­ke­zé­sek­ben egy­más­hoz si­mult né­pek vé­del­me alatt a mű­vé­szi és er­köl­csi ér­té­kek vi­lág­rend­jét akar­ja meg­al­kot­ni.”² „Ne­kem most nem a mű­for­mák és el­vi kér­dé­sek je­len­tik az iro­dal­mat – ol­vas­hat­juk a Százmáriás királyfi vitája idején Tamási val­lo­má­sá­ban –, ha­nem a fáj­da­lom és öröm, a pa­nasz és a gyer­me­kes kun­co­gás, a né­pem sor­sa, amely ben­nem vo­nag­lik, a harc min­den ha­zug és go­nosz ör­dög­fia el­len: egy­szó­val az élet.”³

A ti­ze­dik he­li­ko­ni ta­lál­ko­zón aztán bejelentette, hogy a metaforikus beszédmódról áttér a „rendes és egyszerű magyar nyelvre”. S a tanácskozás során így tette fel a kérdést: „mi lesz velünk a következő kilenc esztendőben, de mi lesz velünk különösen a következő kilencvenkilenc esztendőben?” Bizonyára a marosvécsi szimbolikus tér kisugárzásának köszönhető, hogy lelkiismeret-ébresztő szavainak akusztikája napjainkban is visszhangzik: „Nem tar­to­zom a re­mény­vesz­tett lel­kek kö­zé, és min­dig val­lot­tam, hogy sem a szel­le­met, sem a szel­lem alak­ta­lan ta­la­ját: ma­gát a né­pet, sem­mi­fé­le né­pet, nem le­het ki­ir­ta­ni. Most azon­ban ma­gunk kö­zött va­gyunk és be­vall­hat­juk: van egy mód, amely biz­tos a szel­lem és a nép ki­ir­tá­sá­ra: ha ugyan­is mi ma­gunk köz­re­ját­szunk eb­ben.”⁴ Hely­zet­felismerésének és önértéktu­data egészséges mű­kö­dé­sének köszönhetően felismerte a cselekvés célképzetét: „Sor­sunk, köny­ve­ink sor­sa is az er­köl­csi ma­ga­tar­tá­sun­kon nyug­szik: áll vagy bu­kik. En­nek az er­köl­csi ma­ga­tar­tás­nak pe­dig a mi éle­tünk­ben há­rom is­mer­te­tő­je­le van. Elő­ször: for­dul­junk egé­szen a nép fe­lé, mely­nek sor­sa, éle­te és küz­del­me a mi egyet­len gaz­dánk. Má­sod­szor: a szép­iro­dal­mi mun­kás­sá­gon kí­vül pró­bál­juk a szel­le­mi mű­kö­dés min­den más esz­kö­zé­vel is fel­mér­ni en­nek a nép­nek a sor­sát. Har­mad­szor: al­kal­maz­zunk min­dig szi­go­rú mér­té­ket: er­köl­csit, ha cse­le­ke­de­tek­ről van szó, s az er­köl­csi mel­lett a leg­na­gyobb mű­vé­szit, ha írá­sok­kal ál­lunk szem­ben.”⁵

Akik ismerik életművét, tudják: a kisebbségi lét nem szűkítette be Tamási látásmódját. Állásfoglalása a Magyarok Romániában megjelenését követő vitában (1935) éppúgy tanúsítja ezt, mint az a törekvése, hogy 1936-tól közös cselekvésre bírja a Tizenegyek, az Erdélyi Fiatalok és a Hitel csapatát. Ezek azok az évek, amelyeket a közgondolkodó Tamási életidejének nevezhetünk. Miként monográfiaírója, Sipos Lajos irodalomtörténész körültekintően bizonyítja,⁶ nemzetfogalmában ekkor már benne volt az ezeresztendős Kárpát-medencei magyar állami létezés tudata. Az 1937. október 2–4-én lezajlott Vásárhelyi Találkozón „sebzett szívvel” elmondott nyitóbeszédében abból indult ki, hogy Európában negyvenmillió keresztény ember él kisebbségi sorban, ebből mintegy másfél millió magyar román hatalom alatt. A kivezető utat az erkölcsi és nemzeti alapon álló népi demokrácia megteremtésében látta. „Mindenki felelős a munkában – ekképp összegezett Marosvásárhelyen –: mutassatok hát emelkedett lélekkel utat! És ahogy férfiakhoz illik, adjátok vissza a szónak erkölcsi tartalmát, nemzeti súlyát és emberi hitelét.”⁷

A Szülőföldem megjelenésekor (1939) a nemzedékszervező Jancsó Bé­la el­ső­ként ér­zett rá ar­ra, hogy az „időt­len esz­me és az idő­sze­rű fel­is­me­rés” mű­vé­szi ki­mon­dá­sá­ra vál­lal­ko­zó Ta­má­si „a tisz­ta mű­vé­szet és a mély em­be­ri hit­val­lás” örök­ké­va­ló hang­ján szó­lalt meg. Még nem tudja megítélni, hogy voltaképpen szülőföld-szociográfiát alkotott. Pedig a Szülőföldem kimeríti a műfaj valamennyi ismérvét: „ön­élet­rajz is, hi­szen a fel­buk­ka­nó em­lé­kek ra­jai a gyö­kér­szá­la­kat mu­tat­ják, mely­ből az író és em­ber Ta­má­si táp­lál­ko­zott és nagy­ra nőtt. Le­he­let­fi­nom mű­vé­szi raj­zok, mi­ket csak a lé­lek mély ré­te­gei tud­tak meg­őriz­ni. De a Szü­lő­föl­dem kor­rajz is, a mai szé­kely fa­lu éle­te. Va­la­mi sa­já­tos szo­ci­og­rá­fia, mely­ben sem­mi tu­do­má­nyos­ság nincs, még­is a mai fa­lu éle­té­nek min­den vo­nat­ko­zá­sá­ra mély­re­ha­tó pil­lan­tást tud vet­ni. S az egyé­ni em­lé­ke­zés és a ma élet­raj­za mö­gött az örök fa­lu áll, a kö­zös­sé­gi élet, me­lyet év­ez­re­dek s a faj bel­ső tör­vény­sze­rű­sé­gei ala­kí­tot­tak ki…” Jancsó ér­té­ke­lé­sé­nek sum­má­ja: Ta­má­si meg­ta­lál­ta „a nem ön­cé­lú, de a kö­zös­sé­gért va­ló iro­da­lom út­ján és esz­kö­ze­i­vel a kö­zös­sé­gi szol­gá­lat leg­in­kább neki való mód­ját”.⁸

Amikor felidézi a huszonkét esztendős kisebbségi időt, elsőként azt emeli ki, hogy „megkorhadtak” az osztályfalak: az erdélyi mágnás „gondot és munkát vállalt”, a munkásban pedig „kitisztult a magyar öntudat”. „Az Erdélyi Helikon eszményi munkaközösség volt – utalt a helikoni intézményteremtésre. – Nem akart és nem csinált soha pártos politikát. De akart és csinált erdélyi hagyományokra alapozott, nemzeti-népi kultúrpolitikát, mely a szellem törvényeivel és a gyakorlati élet lehetőségeivel mindig számolt; amely józan, megtartó és építő munkával a szellem legmagasabb rendű és mindig nyílt eszközeivel folyt: írással, szóval, közvetlen vagy közvetett cselekvéssel és a személyes magatartás példaadásával.⁹

A magyarországi közszellemmel és a magyar kulturális kormányzattal „feleselő” dokumentum hiányzik a Marosi Ildikó szerkesztette kétkötetes helikoni gyűjteményből.¹⁰ Az Erdélyi Helikon a negyvenes években című tanulmányában Dávid Gyula arra hívja fel a figyelmet, hogy cenzurális okai voltak ennek.¹¹ A második kötet végén található jegyzetanyagba bújtatva azonban megtalálható Kovács Lászlóné visszaemlékezése, miszerint az eredeti kézirat már a maga idejében is csonkított formában látott napvilágot az Erdélyi Helikon hasábjain. Néhol olyan erős kritikai megjegyzéseket tartalmazott, hogy a 12 lapnak több mint a negyedét ki kellett hagyni. Például kimondta, hogy a központosítás „nem az igazi egység erősítését szolgálja, hanem az ősi tájegységekben kipróbált erőket sorvasztja el”. Éppen ezért az Erdélyi Helikon kötelességének tartja, hogy „a szellem területén ellenálljon minden olyan törekvésnek, mely az egyéni és közösségi felelősségtudatot gyengíti vagy éppen megszünteti.”¹² A „lé­lek fel­sza­ba­du­lá­sá­nak örö­mé­be” tehát 1942-ig sok üröm is vegyült. A helikoni munkaközösség újra kinyilvánította azt a meggyőződését, hogy a helyesen értelmezett nemzeti érzület „nem kerülhet szembe az együtt élő és szomszédos népek szellemi értékeinek megbecsülésével”.

Ennek a gondolatnak a hangsúlyozása 1942-ben a helikoni hagyomány egyik legfontosabb vonása volt. De az ma is. Mert Tamási megfogalmazása szerint egy másik nép arcába való betekintés által magunkról is helyesebb ismerethez jutunk. „A népek nagy együttesében élve így nem feledkezhetünk meg azokról az erkölcsi törvényekről sem, amelyek tiszta és erős magyarságunkon keresztül kötelességünkké teszik az alapvető emberi eszmények megbecsülését és szolgálatát. […] Ez teheti nemcsak az egyént jogos és igazi vezetővé a közösségben, de a számban kis nemzetet is csak ez tehet naggyá, ez adhatja meg elvehetetlenül örök létjogát.”¹³

‍

Jegyzetek

¹          Boka László: Peremek és középpontok. Tanulmányok a 20. század első felének magyar irodalmáról. Balassi Kiadó, Bp., 2018. 309.

²          Kuncz Aladár: Erdély az én hazám. „Csendes beszélgetés Áprily Lajossal.” Erdélyi Helikon, 1929. 7. 487–492.

³          Tamási Áron: Így van. Erdélyi Helikon, 1929. 9. 695–698.

⁴          Lásd: A tizedik helikoni találkozó jegyzőkönyve. In: A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh Levelesládája (1924–1944) II. Közzéteszi Marosi Ildikó. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1979. 48–66.

⁵          Uo.

⁶          Sipos Lajos: Tamási Áron. Élet- és pályarajz. Elektra Kiadóház, Bp., 2006. 13.

⁷          Tamási Áron: Megnyitó beszéd a Vásárhelyi Találkozón. Brassói Lapok, 1937. október 4.

⁸          J. B. [Jancsó Béla]: Szülőföldem. Erdélyi Fiatalok, 1939. 1. sz. 13.

⁹          Az írói közösség nyilatkozata. Erdélyi Helikon, 1942. 7. sz. 596–607. A 15. helikoni találkozón (1942. augusztus 14–16.) elhangzott szöveg, amelyet Tamási fogalmazott.

¹⁰        A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 1979.

¹¹        A III. Kolozsvári Magyar Napok keretében 2012. augusztus 14-én, a Kultúra és irodalom a kolozsvári magyar lapokban (1940–1944) címmel megrendezett konferencián elhangzott előadás bővített változata. Megjelent: Korunk 2012. 12. sz. 86–93.

¹²        A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája, 454.

¹³        Az írói közösség nyilatkozata. Erdélyi Helikon, 1942. 7. sz. 596–607.

‍