Jegyzetek divatos témákról

Ami a szádon, az a szíveden? Vagy inkább fordítva?

A „kultúra” ugyebár azt jelenti, hogy „nyesegetés”, vagyis „válogatás”, de legalábbis „gyomlálgatás”. A „művelt ember” például kerüli a durva, közönséges, „alacsony” stílusértékű trágár, mocskos szavakat és helyettük eufemizmusokat, „finom” helyettesítőket használ. Sok adat alapján az ember úgy gondolná, hogy ez újkori szokás. Mivel a legősibb nyelvekben nem látszik a különbségtétel?... Ám hagyjuk most az ősnyelveket másra. Elég felfigyelnünk arra, hogy az a magyar szó, amelyik ma a „legcsúnyább”, eredetileg ütést, vágást, csapást, esetleg pattintást jelentett, tulajdonképpen a szab: „vág”, elvág, kivág igének a megfordított alakja.
Nyilván valamikor enyhe eufemizmusnak számított, aztán átitatódott az eredeti kifejezés érzelmi színezetével! Ilyen folyamatok állandóan zajlanak a nyelvben.
Hanem, ami most már a problémánkhoz tartozik; vannak olyan személyek, akiknél az eredeti, trágár, ma már mindenki által mocskosnak tekintett csúnya szavak már-már eszelős ismételgetése olyan vonás, amely összefügg az illető jellemével, „tudományos” érdeklődésével és pályafutásával; nem elcsapott, részeges utcaseprőkre gondolok! Létezett például még jóval az első világháború előtt egy tudós-együttes – történész, nyelvész, numizmatikus tartozott közéjük –, akik rendszeres találkozásaik alkalmából – pl. kártyázás – egy perselyt tettek az asztalra, s ha valaki véletlenül olyan mondatot ejtett ki száján, amelyben egyetlen trágár szó sem fordult elő, büntetést kellett fizetnie. Nem lehet arról szó, amit egyes freudisták állítottak, hogy ez valamilyen „elnyomottság elleni” tudatalatti lázadásból ered, mert társadalmilag elismert személyiségek voltak (egyikük például évekig Bosznia kormányzója!) és foglalkozásilag körülhatárolt csoport volt, véletlenül sem akadt közöttük orvos, élettanszakos. E csoportból származik például a „disznó-Toldi”, a magyarnyelvű koprofíliás (szenny)irodalom leghírhedtebb terméke. Szerzői névként a „Leőwy Árpád”-ot találták ki. Minden rímelő sorában volt egy-egy obszcenitás. Nem tudom, „szakértők” – pszichológusok, szociológusok, elmeorvosok – foglalkoztak-e vele, de meglepő körülmény – noha olykor egyik-másik szakaszban szellemes fordulatok is hemzsegtek, igazán népszerűvé sohasem vált, noha erőteljesen propagálták, még a múlt század kilencvenes éveiben is! Úgy tapasztaltam, hogy azok közül, akik hozzájutottak, a nagy, vigyorgó nekirugaszkodás után, kevesen olvasták végig. Legfeljebb az ismerőseik előtt hetvenkedve olvastak fel belőle pár szakaszt. Különleges lelki alkat és „szakmai előképzettség” kell hozzá.
Sajnos azonban, alacsonyabb szinten, ez a verbális koprofília, mocskos-szájjárási kényszer zsíros termőtalajra talál a történelmi műveletlenség és félműveltség pocsolyáiban lubickoló alakoknál és e téren nincs különbség a tévé-műsorvezető és a törleszkedő kávéházi muzsikus között. Legocsmányabb formája nálunk a „Mária Terézia-antikultusz”!
Dohnányi Ernő zeneszerző másik fia – akit nem végeztek ki a hitleristák, és később Hamburg főpolgármestere lett – egy nevezetes kijelentésével az egész világ figyelmét megérdemelte volna: azt állította, hogy a különböző iskolaügyi reformok többett rontottak Európa arculatán, mint a két világháború! És sajnos, főleg a történelem- és szépirodalom oktatás csődjén lehet ezt leginkább lemérni; nemcsak nálunk, de Európa-szerte is. Minálunk, aki népszerűsítő színvonalú történelmi előadásokat néz a televízióban, tapasztalja, hogy a királynő alakját olykor összetévesztik Szécsi Máriával (Murányi Vénusz) vagy Báthori Erzsébettel. Hallottam például, hogy megunt szeretőit az alvinci vár kaszásvermébe dobatta! A legborzalmasabb az volt, amikor pár évtizeddel ezelőtt a pesti rádió egy elegyes műsorában e királynőről esvén szó, a bemondó izgalomtól elfúló hangon veti közbe: „Igen, igen, a lovak!” Márminthogy a királynő lovakkal közösült volna! Ám minden borzalom fokozható, úgy látszik – mert évekkel később a pesti tévé egyik népszerű műsorvezetőjének a vonaton utaztunkban mesélem az esetet, a közismerten nagyon tájékozott és művelt szerkesztő elképedve nézett reám: Hát létezik, hogy te nem tudod, hogy a királynő... és a lovak? Mind magyarázhattam neki, hogy a királynő vetett teljesen véget az ostoba boszorkánypereknek, hogy tömegessé tette a közoktatást, hogy megszervezte az állami szülésznő-képzést, hogy tizenvalahány gyereket szült és még a szülőágyon is dekrétumokat fogalmazott (például azt a „kirekesztő” jellegűt, hogy a cigányok nem közlekedhetnek meztelenül az utcán, vagy azt a zsarnoki düh-tobzódásával teljeset, hogy esküvői lakomákon nem szolgálhatnak fel tizenhat fogásosnál nagyobb vacsorát, de – mindhiába! Végül, hogy megnyerjem érdeklődését, megjegyeztem: Igaz, azért valóban fennmaradt róla, mindössze két pikáns anekdota... Na ugye, na ügye! – kapott rajta.
Hát akkor – az első: Nagyszeben városában már akkor működött német színház. És jött egy új színésznő, akitől a tisztikar tagjai és a kormányszéki tisztviselők ugyancsak el voltak ragadtatva, feleségeik és aráik nagy bosszúságára; és egyik előadásán szörnyű pfujogatással fogadták. S amint a kormányzói minőségben jelenlévő tábornok beszámolt róla: „válaszul a fujogatásra a komédiásné megfordult, felemelte szoknyáját és testének arcával ellentétes részét több pillanatig látni engedte! És mivel én – folytatta a tábornok –, az uralkodó képviseletében voltam jelen, úgy vélem, ez az akció az uralkodóház tekintélyét fenyegette!”... A királynő azonban a következőket írta a jelentés végére: „Az uralkodóház tekintélye e téren nincs fenyegetve!”
Ámde, folytattam a műsorvezetőnek, aki csak vonogatta a vállát, mondhatok még egy történetet... Dolgozott a királyi udvarnál egy nagyon szabadszájú, hányaveti orvos. Egyszer, a délutáni teázás közben, nagyhangon állította, hogy „végül is minden nőnek megvan az ára, amennyiért meg lehet kapni”. A királynő közbeszólt: „Ezt értsem úgy, hogy nekem is?” Az orvos most már nem visszakozhatott, mert az nagy lebőgés lett volna; ezért hát így felelt: Igen!... Na és mi az az ár, kérdezte Mária Terézia, és kezdett kipirosodni.
Poroszország!... vágta rá a szemtelen orvos... Igaz! Nevette el magát a királynő, aki éppen hadat viselt Észak-Németország ellen...
– Akkor honnét jönnek az ilyen lómesék? ... Nézd, feleltem, a régi mongolok szerint a lovak valaha mind ördögök voltak. De az istenek gondolkodni kezdtek, minek annyi ördög? – és lóvá tették őket, elhitetvén velük, hogy lónak lenni jó. Ám egyes sunyi kis ördögök kibújnak a hámból, és ahol üres szíveket találnak, beköltöznek abba. A csemcsegő trágárkodás árulja el nekik, hol üres a szív...

Köd lepte be a Nagyszamost

Vannak vidékek, amelyeknek saját, különös lelkük van és ezt valahogy átviszik a rajtuk élő emberekre is. Ilyen például a Nagyszamos vidéke, Besztercétől Nagybánya környékéig. (Nagybányát valaha Asszonypatakának hívták, s ez azt jelentette, hogy a királynő ellátmányához tartozik.) E tájon mindig ugyanolyan furcsa dolgok történnek, kezdve a Névtelen Jegyző által feljegyzett eseményektől egészen azokig, amelyeket én soroltam fel egy regényemben, meg máshol is, itt-ott... Csak emlékeztetőül említem, hogy az idevaló magyardécseiek 1658 táján elébe mentek a betörő tatároknak a Radnai hágóra és megkérték Giraj kánt, hogy Décsében üsse fel a sátorát; és például 1848-ban, amikor a honvédeket toborozták, a falu vénei azt határozták, csak akkor engedik a fiatalokat a honvédségbe besorozni, ha német tisztek fogják vezetni őket, satöbbi.
1849 nyarán, amikor „Ferenc Jóska” már kisírta a cár atyuskától a beavatkozást, és az arcvonalak kezdtek összeomlani, a Nagyszamos vidékére is érkezett egy kozák dandár – Naszódon volt a „harcálláspontjuk” – azzal a feladattal, hogy Észak-Erdélyt pacifikálják.
A dandárt vezénylő kozák tábornoknak eredeti igazgatási és jogszolgáltatási nézetei voltak. Amikor az osztrákpárti tevékenykedők – első sorban Beszterce és Kővárvidék környékéről, nagy buzgalommal összefogdosták a volt forradalmárokat s a bujdosó honvédeket is, a tábornok mellőzött minden bürokratikus hercehurcát, kihallgatást, tanúvallomásokat, tényálladék-elemzést s hasonlókat, és megparancsolta, hogy minden előállított személy azonnal kapjon a kancsukával – a kozák korbáccsal – huszonötöt a hátsó felére! Ám, nehogy az ítélkezést egyoldalúsággal vagy elfogultsággal vádolhassák, a tábornok azt is elrendelte, hogy azok a személyek is, akik elfogták, odakísérték és feljelentették a vádlottakat, ugyanazzal a kancsukával ugyancsak huszonötöt kapjanak a saját hátsójukra is. A módszer ragyogóan bevált; két hét alatt lezajlott az átvilágítás és többet senki sem panaszkodott!
Ha most valaki azt mondja, hogy mindez olyan sajátságosan orosz megoldás, mint pl. a vodka kovászos uborkával, azzal közölni kell, hogy a kozák tábornokot Helmholtz-nak hívták, bizonyára ismerős ez a név azok előtt, akik a tudománytörténetben jártasok. Nyilván ő is a balti német arisztokráciához tartozott, mint Lüdersz tábornok, az egész Erdélyt megszálló orosz seregek parancsnoka, vagy maga Rüdiger, a Magyarországot elözönlő orosz alakulatok hadműveleti főnöke. Szóval mindahányan a hajdani német lovagrend leszármazottaiból, a Baltikum német arisztokráciájából kerültek ki. Ugyanis a cári-orosz birodalom nem csak etnikai alapon szerveződött társadalom volt, hanem „etikai” alapon is, mint ma a labdarúgó csapatok!
Mindez, valamint az egész Nagyszamos-vidék története nagyon színesen és pontosan adatolva olvasható Kádár József művében: „Szolnok-Doboka vármegye története. Milleniumi kiadás, Történelem kötet.”
S valamint Rüdiger tábornok nevéről, ha már szóba jött: a háború után egy kedves brassói szász ismerősöm nagyon vágyódott fiúutódra. A sors azonban úgy hozta, hogy egymásután hat leánya született, ő azonban kitartott, és hetediknek megjött a fiú is, akit Rüdigernek kereszteltek. Mikor a fiú nagyobacska lett, kérdezgetni kezdte az apját: Apu, ha Uta fiú lett volna, mi lett volna a neve? – Rüdiger; és ha Gertburg, Ortrun, Bernhild? Így kérdezte mind a hat nővérét, a válasz mindig ugyanaz; erre a fiúcska így foglalta össze a tényállást: Milyen szerencse, hogy lányok lettek! Különben most heten lennénk Rüdigerek!
Sokszor elnéztem Zsukov tábornok képeit, egyszer talán élőben is láttam. Milyen jól beillett volna az arisztokrata cári tábornokok közé! És milyen jó lett volna, ha nemcsak a katonai, de a politikai lezárását is a háborúnak – szintén rábízzák! Mennyi mindent megúsztunk volna, és milyen hamar!