.svg)
Boros Viola munkája.
mottó: „a dicsőség nem vigasz” – én.
0. Volt egyszer egy sziget. Az egész világon, csak az az egy. A szigeten szépséges dombok és hegyek, kráterek, magas csúcsok és mély szakadékok. A hegyek derekán erdőségek, és körös-körül a tenger haragos, máskor szelíd kékje csillogott, és rózsaszínű rododendronok nőttek lankás dombjain, és hosszú szárú füvek és fekete tulipánok, és nád, és kender, és más növények. És élt ott mindenféle csúszómászó és mindenféle kétéltű és emlős, madarak és rovarok garmadája. És béke volt, habár nem tudott erről senki, a béke észrevétlenül lapult valahol a szigeten és aztán örök feledésbe merült.
A sziget széthasadt, kisebb és nagyobb részek szakadtak le belőle, és szétszóródtak a világóceánban, amelynek akkor még nem volt neve.
Az ősszigetet, ahol a legenda szerint béke volt, mindenki a maga módján elsiratta és siratja máig is, de mindhiába, mert úgy tűnik, az ember inkább háborúra, mint békére termett.
Titokban mindenki szeretne egy szigetet, amely csakis az övé, ahová azt enged be, akit akar, amikor akarja, és ahol egymaga dönthet sorsa felől.
Szigetre többféleképpen szert lehet tenni. Örökölhetünk egyet vagy többet is. Vásárolhatunk, ha van mivel. Vagy megelégedhetünk azzal, hogy nyelvszigetlakók vagyunk, ez egy igen furcsa állapot, amelyről megoszlanak a vélemények. Van, aki azt állítja, hogy ez rossz, végünk van. Mások azt mondják, hogy ez nem jó, de nem is rossz, csak a megnevezés pocsék, folyton valami szószban úszó étel jut eszükbe róla, ők enklávnak mondják, az tudományosabban hangzik. És van, aki rezignáltan törődik bele abba, hogy ez a világ rendje, merthogy előbb-utóbb minden feledésbe merül, még a legendák is.
1. Nem nagy sziget ez, éppen csak elférünk rajta.
Nekem azt mondták, hogy óriási, szinte határtalan.
Minden bizonnyal tévedtek, vagy nem erről a mi szigetünkről beszéltek Önnek. Kár volt idefáradnia.
Azt is mondták, lakói vendégszerető, barátságos népek.
Mondom, hogy nem mirólunk van szó. Félreértés az egész. Menjen innen Isten hírével.
Isten hírével?
Ha nem tetszik, hát menjen csak úgy, ahogy jött. És ne nézzen vissza, megárthat.
2. Kis csónakokban és lélekvesztőkben evezünk. Óceánjárókkal, páncélozott és jégtörő hajókkal haladunk. Meghódítunk és leigázunk mindent, ami utunkba kerül. A szigeteket saját képünkre formáljuk, kiépítjük, leromboljuk, újranépesítjük, sivatagosítjuk tetszés szerint. Tesszük mindezt azért, hogy míg itt vagyunk, gyönyörködhessünk bennük, vagy hasznot húzzunk, netán örökre eladósodjunk.
Utódaink akkor is marakodni fognak, hogyha nem hagyunk rájuk semmit.
De fűz minket örök reménység ahhoz is, hogy az a bizonyos béke-, tej-, méz-, szelídség-sziget mégis valóságos és elérhető. Délutánonként papírhajókat hajtogatunk és útjukra bocsátjuk őket vékony ereken, és hiszünk abban, hogy valóban kiérnek majd a nyílt tengerre, és eljuthatnak valahová, egy másik földre, és hogy ott valaki kifogja az üzenetünket, és tudni fog rólunk.
Szigetet szigetre halmozunk, ha egymásra rakhatnánk őket, felérnénk az űrbe, melyet hasztalan próbálunk hódítani vagy szelídíteni. Az űr közömbös irányunkban.
Egy szigetről álmodva, ahol békében elférnénk mindannyian, ahol méz és tej és szelídség lenne, sodródunk, a legtöbbször öntudatlanul. Sziget, az nem lesz sehol.
Nincs, ahol kikötni errefelé, a végtelen víztükör bölcsőnk és koporsónk. Születés és halál között lebegés az életünk. És hullámzás, és tajtékzó szökőár.
3. Konok természetem van, elismerem. Mint minden szigetlakónak. Tudják, egy sziget, kicsi, nagy vagy közepes, állandó támadásoknak van kitéve. Soha sem lehet tudni, ki vet reá szemet és kívánja meg olyannyira birtoklását, hogy hajlandó ezért akár véres csatákat is vívni. A szigetlakó lehet látszólag könnyelmű, ám higgyék el, állandóan védelmi stratégiákon agyal, és gondolatban kővel hajigál minden betolakodót. Miért teszi ezt? Kénytelen ezt tenni. Nem tehet másként. Fogadhatja persze őket örömmel és szeretettel, alázattal, félelemmel, meghunyászkodva. Függhet számtalan szigeten kívüli erőtől, de lehet független is, attól függ. Az idegenek, bármennyire kedvesek is lennének, mindig új betegségeket hoznak. És messze még az az idő, amikor az emberiség immunrendszere képes lesz olyannyira összehangolódni, hogy ne pusztuljunk bele idegen kórságokba. Az alkalmas idő eljön persze, de arra nekünk már se hírünk, sem hamvunk, és az is lehet, nem porrá leszünk, hanem vízzé válva vegyülünk össze az óceánnal, ha elsüllyedünk. Vagy lesz belőlünk beláthatatlan és élettelen sivatag, ha a víz visszahúzódik vagy eltűnik teljesen a bolygóról. Ez éppen annyira lehetséges, mint az, hogy új szigetek emelkedjenek ki a vízből itt vagy ott, akárhol. Minden lehetséges, de akaratunktól függetlenek azok az erők, amelyek az ilyesféle dolgokat rendezik. A szigetlakók mind tudják ezt, mert ezzel a tudással születnek, mint ahogy mindannyian születünk valamivel, amit jobb híján tudásnak nevezünk, mert az ösztön rosszul hangzik, és mert mi fennen hangoztatjuk, az ember, az nem ösztönlény.
4. Körülvesznek engem a…, körülvesznek – dúdolta a frissen megözvegyült, és dúdolhatta, mert az ég madarai hallhatták esetleg, a süketnéma sírásók csak a bólintását várják, és leeresztik a koporsót a gödörbe. A gyermekek puhány és gyülevész serege házi teniszbajnokságot játszik, azt hiszik szegények, a gondtalanság és a jólét örök és végtelen. Fel sem tűnt nekik, hogy apjuk eltávozott az élők sorából, pedig a koporsót bevitték, majd kihozták a házból, és egy bánatos öszvér poroszkált vele igen lassan. Ők csak adogattak végeérhetetlen szettekbe bonyolódva, nyakalva hideg italokat, és bőgetve hangszórók garmadáját, és szívtak porokat és pörögtek tovább, míg az öszvér a nyikorgó szekeret kihúzta a hegyoldal teraszos részére, a szőlőtőkék közelébe. Az özvegy úgy saccolta, ez az oldal mindenképpen az övé marad, ha kell, kész harcolni is érte.
Az özvegy vérmes nőszemély, makrancos természet. Szereti a bort, szereti a szőlőt, nem bánja, ha kapálni kell és gondozni a girbegurba tőkéket, görnyedni és a melegtől félig megbolondulni, és nagy esőktől elnehezült ruhában dagonyázni a sárban, nem bánja mindezt. A sziget az övé, az övé volt mindig, de lám, osztozkodnia kell rajta nemsokára, és azon kénytelen tűnődni, hogy egy fél sziget még sziget-e vagy sem.
A szőlőtőkék illatoztak, és ő a döntés meghozatalát későbbre halasztotta. Átadta magát az önfeledt örömnek, arcát a nap felé fordítva beszívta a sós levegőt, és hallgatta az ütemesen csattogó csákányt és a csendülő lapátot.
Végre eljött a nap, és eltemette az ő urát, uralma tehát megkezdődhet. A sírt fent a hegyoldalban ásatta, hogyha arra vetemedne valamikor, hogy meglátogatja, szép legyen a kilátás. Miután a földmérők befejezték a munkát, és meghatározzák a sziget középvonalát, magas kerítést épít oda, és ha szükséges, öblöket és szirteket hasít ketté, és tányéraknákat helyez el a partvidéken, hogy aki átlép, pusztuljon el azonnal. Más újítást nem tervez a szigetre, jól van minden, ahogy van. Neki a roskadozó palota, a gyermekeknek a teniszpálya és a télikert, mely értelmetlen itt, ahol soha nincsen tél.
A szigeten élő állatokról azt gondolja, ha nagyon akarják, megszokják az új módit és az új határokat. A kerítés azért van, hogy mindenki a saját térfelén jöjjön és menjen, ahová csak kíván, ha már így hozta a sors. Az özvegy remélte, gyermekei, akiktől, íme, kerítéssel választja el magát, megunják majd az egyhangúságot, és önként elköltöznek valahová. Akkor talán vágat valahol egy ajtót, és néha átsétál a túloldalra. Ha meg nem mennek el, ő majd jobbnál-jobb elméleteket gyárthat arról, hogy egy fél sziget sziget-e vagy sem. Háborítatlanul gondolkozhat ezen halála napjáig, vagy még azon is túl.
5. Volt egyszer egy sziget. Az egész világon csak az az egy.
A sziget széthasadt, kisebb és nagyobb részek szakadtak le belőle, és szétszóródtak a világóceánban, amelynek akkor még nem volt neve.
Van, aki rezignáltan törődik bele abba, hogy ez a világ rendje, előbb-utóbb minden feledésbe merül, még a legendák is.
Utódaink akkor is marakodni fognak, hogyha nem hagyunk rájuk semmit.
Messze még az az idő, amikor az emberiség immunrendszere képes lesz olyannyira összehangolódni, hogy ne pusztuljunk bele idegen kórságokba.
Nem nagy sziget ez, éppen csak elférünk rajta.
Nincs ahol kikötni errefelé, a végtelen víztükör bölcsőnk és koporsónk. Születés és halál között lebegés az életünk. És hullámzás, és tajtékzó szökőár.
ad eundum in spectaculum
