„Irodalom à la Kazinczy” – közelítések az erdélyi irodalomhoz

„Július 15-én Vécsre megyünk három napra Helikont csinálni. Leszünk vagy 27-en 30–45-ig terjedő korhatárban lévő irodalmárok. Egész mulatságos lesz ez az irodalom à la Kazinczy” – ez a teljes szövegrész, amiből a címbeli idézet származik. Egy társas levélből való, amit Kuncz Aladár, Hunyady Sándor és Kádár Imre írtak Hatvany Lajosnak 1926 tavaszán.¹ A barátságos, csipkelődő hangnemű szövegben Hatvany közelgő kolozsvári utazásának előkészületeiről és további nyárra szóló tervekről volt szó. A hangnemet Hunyady és Kuncz ugratásai határozták meg, amik olyan témák körül forogtak, mint hogy melyikük pacázta össze a levélpapírt, vagy hogy ki felejtett el megfelelő lakást találni a városba készülő báró részére. Az utóiratban Hunyady a következő mondattal zárta saját részét: „Most jut eszembe, hogy az egész Helikont én találtam ki, én főztem meg rá Kemény Jánost, de jellemzi a kettőnk lelkét, hogy én elfelejtettem volna róla írni, ha Aladár nem emlegeti.”² A továbbiakban nem ennek az állításnak a történeti, filológiai alátámasztásáról vagy cáfolatáról lesz szó. Fogadjuk el a levél írói által követett játék szabályai alapján kikövetkeztethető megfejtést, mely szerint épp ennek az ellenkezője igaz, vagyis Kuncz volt a helikoni találkozó megszervezésének egyik kulcsembere. Maradjunk azonban még a levél Kuncztól származó idézeténél, amelyben a progresszív magyar irodalom egyik jelentős magyarországi alkotójával és legfőbb mecénásával tudatta, mire készülnek éppen az erdélyi magyar írók. Az információ ugyanis a viccelődő hangnem megtartása mellett – „mulatságos lesz” – nagyon is átgondolt üzenet volt. Kuncz, aki ekkor már harmadik éve élt Kolozsváron, meghatározó szervezője és alakítója volt a romániai magyar kisebbségi irodalmi életnek. Bár a kortársak közül többen szemére vetették léha életmódját és szerény irodalmi teljesítményét, mai nézőpontunkból erdélyi irodalomszervezői tevékenysége jól átgondolt irodalomkép alapján tett tudatos lépések sorozata volt. A továbbiakban ennek az irodalomfelfogásnak az elemeiről lesz szó a legfontosabb erdélyi irodalomról szóló Kuncz-írások alapján.

Kuncz erdélyi irodalomról szóló írásai többféle fórumon jelentek meg, és természetesen többféle műfajba is tartoznak. A publikálások helye nemcsak a műfajokat határozza meg, implikáltan a megcélzott olvasókat is kijelöli; efelől két alapvető csoportot különíthetünk el: a magyarországi folyóiratokban megjelent szövegek alkotják az egyiket, és az erdélyi lapokba írottak a másikat. Ez az elrendezés további megfigyelésekre is rávezetheti az olvasót: láthatjuk, miképpen változik Kuncz nézőpontja az erdélyi irodalomról beszélve nemcsak időben, hanem térben is, azaz hogyan látja az erdélyi irodalom helyzetét magyarországi irodalmárként, és miképpen erdélyi szerkesztőként. Élesebbé válik az a különbség is, ahogyan próbálja a magyarországi olvasókat bevezetni az erdélyi irodalomba, illetve az, hogy miképpen szól, milyen módon edukálja az erdélyieket.

Kuncz a húszas évek alatt három különböző folyóiratban jelentetett meg a romániai kisebbségi helyzetbe került magyarok irodalmi életéről szóló írást Magyarországon: ezek közül kettővel foglalkozom itt, ezek azok, amelyekben az erdélyi irodalom meghatározásaival, intézményeivel elméleti kérdések mentén is számot vet a szerző. Az egyik az 1923-ban a Napkelet című, ellen-Nyugatként induló folyóirat első számába írt összefoglaló volt,³ a másik az 1928-ban a Nyugatban közölt esszé az erdélyi irodalomról,⁴ a helikoni társaság irodalmi folyóiratának indulása alkalmából. Az Erdélyben megjelent szövegei sokféle „szóródást” mutatnak. Az ott közölt szövegkorpuszból kettő olyat vizsgálok itt, amelyek teljes egészükben az erdélyi irodalom helyzetével, annak feladatával, állapotával foglalkoznak. (Kuncz az Ellenzék szerkesztőjeként többféle műfajú szöveget publikált erdélyi működése alatt, ezek között nagy számban találunk az erdélyi irodalom egy-egy aspektusával foglalkozó írást, illetve egyéb témájú szövegekben is olyan részleteket, gondolatmeneteket, melyekben az erdélyi irodalomról szóló megállapítások, következtetések találhatók, azonban ez a két szöveg az, amelyeknek az erdélyi irodalom egésze, annak intézményei, ideológiája, programja a témáik.) Mindkettő az Erdélyi Helikonban jelent meg. A Tíz év című a legelső szám programadó írása volt,⁵ a másik, az Erdély az én hazám című szöveg,⁶ bő egy évvel későbbi, Kuncz szerkesztővé válásakor, saját szerkesztői belépésekor készült, ennek megfelelően utóbbiban található egyfajta szerkesztői hitvallás is, továbbá a folyóiratot ért kritikákra adott reflexiók, viszontvágások.

Kuncz tehát 1923-ban kezdett az erdélyi irodalomról publikálni – ekkor még Budapesten élt, a Napkelet-beli szöveg ennek megfelelően magyarországi nézőpontból tekintett a román fennhatóság alá került régió irodalmi életére. Az írás „in medias res” kezdéssel indul: „[t]isztán irodalmi szempontból erdélyi irodalomról nem beszélhetünk”,⁷ merthogy – érvel a szerző – nyelvileg és formailag a magyar irodalom egységessé vált a huszadik század elejére, majd ezzel látszólag ellentmondásban lévő megállapítást tesz: „mégis kell erdélyi irodalomról”⁸ beszélni. A paradoxon feloldása: a történelmi változás – aminek eredményeképpen Erdély és a Partium Romániához került – hozta létre az erdélyi irodalmat. Ezzel ugyanis elszakadtak a régió irodalmi intézményei Magyarországtól, önálló életre kényszerültek, pontosabban az erdélyi magyarságnak újjá kellett szervezni ezeket, és működésüket az új helyzethez igazítani. Kuncz további ellentmondásokat is feltárt az erdélyi irodalommal kapcsolatban. Az egyik, hogy mely műveket tekinthetünk az erdélyi irodalomhoz tartozónak. Ady Endre költészetét nem tekinti erdélyinek a magyar olvasóközönség, holott szerzőjük szilágysági származású, és ez nyomot is hagyott személyiségén és költészetén – érvelt Kuncz. Továbbá ugyanígy nem merül fel, hogy Babits Fogarason írt verseskötete, a Herceg, hátha megjön a tél is! az erdélyi irodalom része lenne, pedig nehéz lenne annál „erdélyibbet (...) elképzelni”.⁹ Kuncz tehát itt egy olyan erdélyiirodalom-felfogás irányába mozdult el, amely szerint minden olyan mű az erdélyi irodalom része, melynek szerzője Erdély területéhez kötődik, illetve azok a művek is, melyeket alkotójuk Erdélyben hozott létre, és/vagy tematikusan, motivikusan kapcsolódnak a térséghez. Ez felettébb tág erdélyiirodalom-definíció, melyet Kuncz nem ismételt meg, később azonban például Kántor Lajos egészen hasonlóan érvelt az erdélyi irodalomról.¹⁰ A Napkelet-beli Kuncz-írásban még egy további csoportosítással találkozhat az olvasó. Az egyik fajta erdélyi irodalom az anyaország Erdélye, ami fájdalomból, emlékekből, nosztalgiából áll, míg „a másik a sorsukat vállaló magyar testvéreink tragikus Erdélye, olyan valóság, amely számukra mindennapi, képzeletükbe és lelki életükbe ezer gyökérrel belefogódzó élmény”.¹¹ Az első csoportba sorolta Móricz Zsigmond Tündérkertjét. Ez a megkülönböztetés is termékeny szempontnak tűnik, Kuncz azonban ezzel a felvetésével sem dolgozott a későbbiekben. A Napkeletben publikált első, erdélyi irodalomról szóló ismertetőjében láthattuk, több alapfogalom tisztázására vállalkozott. Arra, hogy hová jutott végül, az öt évvel ez után a Nyugatban megjelent esszéje mutatja. Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában című írás igen átgondolt, retorikusan, okosan megírt szöveg, amely jóval messzebbről indít, mint az 1923-as – Erdély egészének jellemzője és jelentősége a kiindulópont: azután az erdélyi gondolat fogalmát tárgyalja, a zárlatban pedig műveket és szerzőket mutat be. Hogyan definiálta, milyen sajátosságát emelte ki Erdélynek Kuncz? „Ez a kis országrész minden tekintetben annyira lenyűgözően érdekes, hogy egy nagy világsüllyedés esetén a maga egészében meg kellene őrizni az istenek múzeuma számára, mint a Föld és az emberiség történetét a maga kicsiségében is legteljesebben kifejező remekművet.”¹² E felütés után bomlik ki a szövegben, milyen sokféleség az, ami miatt ezt a kissé túlzó kijelentést megtehette a szerző: a természet változatossága, tagoltsága, több nép egymás mellett létezése, a történelem folyton felfordulást hozó fordulatai, és a mindezeket kiegyensúlyozó türelem, ami a helyi ideológiát, „erdélyi gondolatot” adja. Ennek megszólaltatása vár az irodalomra az új, a magyarok számára igen nehéz helyzetben, a román nemzetállami és központosító törekvésekkel szemben.¹³ Kuncz tehát 1928-ban az erdélyi irodalom immanens definiálási kísérletei helyett az „erdélyi gondolat” ideológiáját állítja esszéjének a középpontjába, Erdély természeti, társadalmi, történelmi jellemzőit ennek alátámasztásaként vázolta fel.

Az erdélyi fórumon a romániai magyar olvasóközönségnek írott 1928-as és 1929-es szövegek közül a korábbi, a Tíz év című, programadó szöveg, amely történeti áttekintéssel indul, az 1918 óta eltelt időszak kulturális életének eseményeiről olvashatunk összefoglalót, az irodalmi élet belső történéseit tekinti át Kuncz, a kezdeti nehézségeket, világnézeti és irodalomfelfogás-beli ellentéteket villantja fel, majd az ezeken való túllendülést hangsúlyozza: „[m]a Erdélyben számottevő irodalmi felfogásbeli ellentétek nincsenek, mert van erdélyi irodalom, amelyben minden szándék, minden életszemlélet a művészet formáján át, tehát minden elméletnél manifesztálóbb erővel nyilvánulhat meg”.¹⁴ Ezután a világirodalmi kontextust vázolja, azt, hogy az európai irodalomban az elmúlt évtizedekben a korábbi központosítási törekvések ellenhatásaként a regionális kultúrák  erősödtek meg, és ebbe a vonulatba sorolható az erdélyi irodalom is. Ezért is alapető, hogy az erdélyi alkotók az európai kultúrával szoros kapcsolatot tartsanak. Bő egy évvel később, 1929 őszén publikálta saját programadó cikkét, ekkor vette át ugyanis az Erdélyi Helikon szerkesztését Áprily Lajostól. Ez a szöveg az irodalom jelenéből indult ki, abból, hogy Erdély az erdélyi alkotóknak a valóságot és a megoldandó feladatot jelenti: „Ez a valóság pedig Erdély. A mi létünk Erdélyben. Kisebbségi sorsunk a maga szociális, szelleméleti, irodalmi s minden egyéb vonatkozásában.”¹⁵ Ehhez ad tanácsokat szövege első részében Kuncz: az alkotóknak meg kell ismerniük Erdély jelenét és múltját, fel kell fedezniük a többi erdélyi nemzetiség kultúráját, ugyanakkor – ismétli meg az előző írás megállapítását – elengedhetetlen az európai irodalomban való tájékozódás. Ezeket írói feladatként tűzte ki itt, ám később az általa szerkesztett Erdélyi Helikonban alapvető irányelvekké váltak, amikből rovatok születtek. Kuncz az esszé elején többes szám első személyben szólalt meg, nézőpontja ebből következően belső, az erdélyi irodalom részeként beszél, egyfajta szószólóként.

Láthattuk tehát, milyen kiindulópontokból közelített az erdélyi irodalomhoz Kuncz a magyarországi és az erdélyi nyilvánosságokban; hogyan változott külső nézőpontja belsővé, és ez a fókusz megváltozása miképpen befolyásolta a gondolatmeneteket.

Kuncz a Nyugat munkatársaként kezdte irodalmi pályáját, az irodalomról alkotott nézeteit az irodalmi autonómia huszadik század eleji változatának nevezhető felfogás határozta meg. E szerint az alkotók az őket körülvevő modern társadalom témáit, motívumait formálták művekké. Alapvetésük volt, hogy a művésznek az életre kell műveiben reflektálnia. Kuncz kritikáiban, esszéiben ugyanúgy megtaláljuk ennek az elvnek az érvényesülését, ahogyan az erdélyi irodalomról szóló itt vizsgált szövegeiben. Ezt a felfogást köti össze a transzilvanizmus elvével: az alkotónak a kisebbségi helyzetbe került magyarság valóságát kell megírnia – ami őt körülveszi –, ami nem lehet más, mint az erdélyi sajátosságok, a sokszínűség, változatosság, az egymás iránti megértés, a több kultúra együttélése. A modern irodalom autonómiája a kisebbségi irodalom önfelmutató feladatát támogató elvvé alakul Kuncz elgondolásában. A 19. század első felében a magyar romantika alkotóinak munkássága a magyar nemzettudat kialakításának szolgálatát célozta. Az irodalom ebben a korszakban nyerte el vezető szerepét a művészeti ágak között, éppen e feladat következtében. A modern irodalom képviselői majd’ egy századdal később épp ezzel hadakoztak, ám a kivívott autonómia azután óhatatlanul az irodalom társadalmi szerepének meggyengülését, jelentőségének csökkenését hozta magával. Ez a Romániához csatolt magyar területeken azonban némileg másképp alakult. A trianoni fordulat ebben is változást hozott. 1928-ban a Tíz év című esszéjében a következőképpen határozta meg az irodalom feladatát Kuncz: „[e]gy kisebbségi népnek pedig a többi néppel szemben egyetlen létezési formája a nyelve, műveltsége és irodalma”.¹⁶ Erdélyben tehát az új fordulat visszahozott az irodalom régi szerepéből valamennyit, újra kiemelt szerepbe került, az identitásalkotás meghatározó eszközévé lett.

Az irodalom intézményének a 19. századira némileg hasonlító szerepe mellé állíthatjuk a kulturális intézményrendszer meglévő párhuzamait. Az 1923-as Napkeletben megjelent cikkben Kuncz sorra veszi, mik állnak rendelkezésre, és hogy azok milyen feladatok ellátására alkalmasak. A politikai, kulturális és oktatási állami intézmények elvesztése nyilvánvalóan alapvetően változtatta meg a lehetőségeket. Maradtak a 19. századból örökölt társaságok, amelyek egy-egy városhoz kötődtek, és a felekezeti alapon szerveződött egyletek, néhány múzeum, a felekezeti iskolák, valamint a gyorsan cserélődő, rövid életű művészeti folyóiratok. Az önkéntesen, szabadidős alapon működő szervezetektől a magyar kulturális és irodalmi élet újjászervezését lehetetlen volt elvárni. Új intézményeket kellett létrehozni, amelyek az új helyzetben képesek a lehető leghatékonyabban működni. Ebben szánt meghatározó szerepet Kuncz a magyar arisztokratáknak, a kultúra tekintélyes embereinek és mecénásainak. Ez emlékeztetett némileg a száz évvel korábbi magyarországi helyzetre. Akkor a művészetkedvelő nemesek jelentős szerepet játszottak a magyar nemzet megfogalmazásában és a kulturális intézmények működtetésében.

Az új irodalmi intézmények felépítése nem sokkal a Napkelet-­beli cikk megjelenése után kezdődött el. Az Erdélyi Szépmíves Céh nevű kiadó jelentette az alapot, erre épült azután az Erdélyi Helikon szabad írócsoportosulás. Ez a kiválasztottakból szervezett „élcsapat”, melyben több irodalmi és világnézeti irány képviselői kaptak helyet, átvette a kiadót, és kellő megerősödés után el tudta indítani 1928-ban irodalmi folyóiratát, Erdélyi Helikon címmel. Az írók szabad társasága valójában egy meghívásos alapon működő szellemi csoport volt olyan nagyvonalú mecénásokkal, mint a fiatal magyar nemes, Kemény János, akinek a kastélyában került sor a találkozókra, vagy a vendégek között levő Bánffy Miklós. Amikor Kuncz a fent idézett levélben úgy fogalmazott, irodalom à la Kazinczy, ezt a nagyon is meglévő párhuzamot idézte meg Hatvany mint másik potenciális mecénás előtt.

‍

Jegyzetek

1      Levelek (1907–1931), s. a. r., Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda, Bukarest, Kriterion, 1982, 55.

2      Uo.

3      Kuncz Aladár: Erdélyi irodalom, in Kuncz Aladár: Kritikák, portrék, tanulmányok, I. (1909–1923), szerk. Filep Tamás Gusztáv, Juhász Andrea, Bp., Kolozsvár, Országos Széchényi Könyvtár, Kriterion Könyvkiadó, 2019, 290–296.

4      Kuncz Aladár, Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában, in Kuncz Aladár: Kritikák, portrék, tanulmányok, II. (1923–1931), szerk. Filep Tamás Gusztáv, Juhász Andrea, Bp., Kolozsvár, Országos Széchényi Könyvtár, Kriterion Könyvkiadó, 2019, 283–293.

5      Kuncz Aladár,: Tíz év, I. m. 256–262.

6      Kuncz Aladár: Erdély az én hazám, I. m. 305–313.

7      Kuncz Aladár: Erdélyi irodalom, Uo., 290.

8      Uo.

9      Uo.

10    Lásd e kötet tanulmányait: Kántor Lajos, Láng Gusztáv: Száz év kaland. Erdély magyar irodalmáról (1918–2017), Bookart, 2018.

11    Kuncz Aladár: Erdélyi irodalom, Uo., 292.

12    Kuncz Aladár: Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában, Uo., 283.

13    A Kuncz által itt felvázolt történelmi és ideológiai áttekintés természetesen nem csupán felettébb elnagyolt, de alapvetően hiányos és túlzottan jóindulatú. Nem vet számot sok más mellett a Monarchia ideje alatti magyar asszimilációs törekvésekkel.

14    Kuncz Aladár: Tíz év, Uo., 258.

15    Kuncz Aladár: Erdély az én hazám, Uo., 305.

16    Kuncz Aladár: Tíz év, Uo., 260.

‍