Invazív fajok

Ioan Tulgheş prefektus nem tudta meginni a reggeli kávéját, mert mielőtt még kitöltötte volna az asszony elkészítette törökkávét a csészéjébe, megszólalt a mobilja. Sofia, a hivatal mindenes titkárnője számát és nevét mutatta a kijelző, és a prefektus csak azután nyomta meg a hívásfogadás gombját, hogy dühösen észrevételezte a faliórán az időt. Még nem volt nyolc. Mi a búbánat történt már megint, morogta magában, s végül megnyomta a zöld gombot.
Sofia hadart, rettenetesen mondta a magáét, és az első fél perc után a prefektus még mindig nem tudta, milyen fennforgás is történt, mindösszesen annyit értett meg az egészből, hogy parasztok kisebb tömege tüntet transzparensekkel a prefektúra előtt, és a prefektus lemondását követelik, mivel a betelepítések túlszaporodáshoz vezettek, és veszélyeztetve van a termés. Ioan Tulgheş nem értette, milyen telepítések, milyen túlszaporodás, és azt végképp nem, hogy milyen termésről van szó télvíz idején.
Bizonyára ismét azok a rohadt medvék jöttek be a faluba, azaz a városnak nevezett faluba, javította ki magát gondolatban a prefektus, mert még véletlenül sem lehetett falunak nevezni azt, ami végeredményben falu volt. Még a végén azért is tüntetést szerveznek majd az alvégi és felvégi parasztok, azaz gazdák – na erre is ügyelni kell. Ioan Tulgheş már húzta is a bocskorát, vette a kabátját, és miközben a fejébe nyomta megkopott báránybőr kucsmáját, erősen szidta a dumnyézót, amiért ebbe a világvégi, medvejárta városba helyezte őt prefektusnak. Méghogy város. Méghogy prefektus. Így hívták a helybeliek, de voltaképpen nem volt más, mint pár egyesített falu és tanya vezetője, kinek primár, kinek polgármester, de így aztán végképp nem hívták, inkább mindenki prefektusuramozta, talán azt is csak csúfságból.
Sosem lehet azt tudni, mi jár ezeknek a fejében, morogta magában Ioan ­Tul­gheş prefektus, amint a patak partján lefelé igyekezett a prefektúra felé. Már előre félt, vajon megint mi a frász történt ezen a medveverte helyen, amiről eleinte még azt gondolta, hogy csak jó lesz neki a nyugdíjig, hiszen itt semmi sem történik, és innen lejjebb már végképp nincs.
Pár év távlatából azt nem mondhatja, hogy itt nem történik semmi, egy éve sincs, hogy az Alvégen több családfőt is elvitt a hatóság, miután kiderült, az erdő alatt rég nem lucernát termesztenek, hanem országos terjesztésre vadkendert. És mire felocsúdott volna, már megjelent valamiféle vadászati statisztika, hogy országos szinten a környéken van a legtöbb egy négyzetkilométerre eső medve. Aztán meg bolondok is az itteniek, hiába mondta a gazdáknak, meg kell várni a hivatalos papírt, addig itt senki semmilyen medvét nem fog kilőni, alig fél éve, hogy az a ritka kreatív Ábel gazda erjesztett szilvával leitatta a heti rendszerességgel belátogató medvét, megkötözte, és egy traktor utánfutóján beszállította a prefektúra udvarára, s otthagyta józanodni. Szóval volt mitől tartania Ioan Tulgheş prefektusnak, sosem lehetett tudni, mit talál ki ismét ez a felveszekedett népség. Bár mióta hivatalos papírral lehetett medvét lőni, alábbhagyott a medveellenesség a vidéken, viszont ahelyett, hogy a turisták gyarapodtak volna meg, mostanság félmeztelen állatvédők borzolták a kedélyeket, mikor odakötözték magukat a prefektúra előtti hirdetőoszlophoz a falu, azaz a város legnagyobb ámulatára és örömére.
Azt már messziről látta, hogy a prefektúra udvarán nagyobb tömegben, mintegy húsz-harmincan állnak a gazdák és mindenféle táblákat tartanak a magasba. Aztán odakint, az utcán ötven-hatvanan bámészkodtak és a tüntetők bátorságát dicsérték, vagy éppen kitartásra buzdították őket. Ioan Tulgheş, mielőtt odaért volna, alaposan körülnézett, de se Ábel gazdát, se lekötözött részeg medvét nem látott, így hát megigazította a kucsmáját, és belépett a prefektúra udvarára.
A hozzásiető Sofiától kérdezte is azonnal, hogy milyen medvék szaporodtak éppen túl és hogy milyen termés van veszélyben, hiszen szinte mínusz öt fokot mértek a reggel. Sofia csak megrázta a fejét, és a táblára mutatott.
Jos cu castori! Le a hódokkal! – állt a kétnyelvű táblán, és a prefektus már kicsit sem csodálkozott azon, hogy állatvédelmi ügyben ekkora nagy a román–magyar egyetértés. A nagy nyelvi és tüntetői összeborulást még értette, viszont értetlenül állt a táblák tartalma előtt. Milyen hódok, nézett kérdőn Sofiára, aki tanácstalanul széttárta a karjait. Hirtelen felötlött benne egy sok évvel azelőtti híradás, mely arról adott hírt, hogy valahol a nemrég felszabadult országokban a lelkes tévénézők gyűjtést és tüntetést szerveztek a népszerű szappanopera-­hősnő, Isaura szabadulása érdekében. Csak rémlett neki az eset, de simán kinézte a helyiekből, hogy valami szenzációhajhász természetfilmnek köszönhetően most éppen a hódok ellen tüntetnek, természetesen az ő prefektúrája előtt. Hol máshol!
Akárhogy igyekezett, nem sikerült észrevétlenül eljutnia a prefektúra bejáratáig, a tüntetők vezetője négy kucsmás férfi kíséretében már eléje is állt egy petícióval, és kérdezték, felolvassák-e vagy elolvassa saját maga. Ioan Tulgheş az utóbbi megoldást választotta szerencsére, mivel a hatalmas nyelvi leleménnyel összeeszkábált szövegből felolvasva feltehetőleg egyetlen szót sem értett volna. Így se sokat, viszont legalább kiderült, hogy a falut, azaz várost északról elérő, majd nyugat felé megkerülő patak felső folyásánál a felvégi gazdák apró termetű, kis úszásigényű hegyi hódok megtelepedését észlelték. És az állatok felbukkanásával egyidejűleg, szólt a petíció, több gazda is észrevette, hogy megfogyatkozott a pataktól nem messze fekvő gyümölcsösök faállománya. Castor fiber montanus. Még az állatok latin nevét is kikeresték a fogalmazók, hála az internetnek, amit az elmúlt év derekán vezettek be a településre. Továbbá, és ezt már az alvégi gazdák kérésére fogalmazhatták a petícióba, a patakon megjelenő hegyihódgát el-, meg- és átvezette a vizet, így alig jut majd az alvégi veteményesekbe, kertekbe, gyümölcsösökbe. Végezetül, mivel nem akadályozta meg a hegyi hódok invazív – milyen szavakat találnak ezek az interneten – beszivárgását, kérik a prefektus lemondását és új elöljáró kinevezését.
A svéd bakter viccét ismerik-e, nézett fel Ioan Tulgheş prefektus a petícióból, de a küldöttség zord arcát meglátva, nem mesélte el nekik a viccet. Pedig ellenállhatatlan késztetést érzett erre, szinte kibuggyantak száján a szavak, mikor a végére ért a fogalmazványnak. Sofia beszédére tért végképp magához, aki két kézzel betuszkolta a prefektúra ajtaján. Most mit csináljak, fordult az operatív fehérnéphez, aki időközben elindította a számítógépet is, hogy nyilatkozatot tudjanak fogalmazni. Semmit, legyintett a nő, majd megunják és hazamennek. Jó, jó, azt tudom, de mit csináljunk a hódokkal, azok, úgy tűnik, nem mennek haza, láthatólag ide költöztek. Sofia kevert egy keserű neszkávét, és felhívta a prefektus figyelmét a hegyi hódok turistacsalogató szerepére. Gondoljon csak bele, most már a medvéken kívül hódjaink is vannak. És ezzel lehetne kezdeni valamit. A prefektusnak felcsillant a szeme. Igaza van a fehércselédnek, ezt ki kell használni. Egy másik faluban éppen nemrégiben látta, hogy a település végiben lévő mocsaras legelő irányában kitettek egy táblát: bivalyfarm. Aztán az arra tévedő turistáktól beléptidíjat szedtek, hogy azok megnézhessék a sárban dagonyázó három bivalyt. Erről leszünk híresek, mondta Sofiának, és máris fogalmazták a hegyi hódrezervátumról szóló prefektusi nyilatkozat szövegét.