Idomár

Ilyés Mariann: Kids 2
(részlet)

A nyúl hátsó lábaira hurkolt kötélen lógott fejjel lefelé egy tölgy ágáról, amikor Juan kitépte belőle a nyílvesszőt. Gyakorlott mozdulatokkal a kötél mentén körülvágta a lábszárakat, majd mindkettőn egyenes bemetszést ejtett a térd ívét követve, egészen a genitáliákig. A farkat hátrahúzva kimetszette a végbelet, és a lábakról elindulva lehúzta a szürkésbarna bundát a gőzölgő húsról, akár egy pulóvert. A nyakhoz érve levágta a fejet, majd a mellső lábak tap­pancsrészét. Felnyitotta a testet, a bél önmagától fordult ki, vigyázva eltávolította a húgyhólyagot, nehogy elrontsa a hús ízét. Ugyanígy az epét is finoman lemetszette a máj lebernyegeiről. Végül a hátsó lábakat eltörte, a maradék bénán lifegő lábszárat tartó inakat elnyeste, az egészet felnyársalta és bőven bekente kakukkfüves olajjal. Hé, Idomár! Nem szabad füstölnie, égjen az a tűz, ne a nedves fát pakold rá! Így sosem lesz reggelink!
Az esti előadás után az Idomár a kutyáit etette a lakókocsija előtt, amikor Juan elviharzott mellette. Hajnalban jövök vissza, egész jó kis vizitem lesz, mutatott a tábor előtt megálló sportautó felé, amiben egy fiatal fekete hajú nő ült. Ismét kifogtál egyet, te rohadék szemétláda, ezt nem hiszem el, nevette az Idomár. Csak irigykedj, te fasz, fordult vissza a farkasember. Juan. Aki azt gondolná róla, hogy az egész élete egy oltári nagy kibaszás, hogy a kinézete a természet groteszk tévedése, és hogy ebből semmi előnye nem származhat, téved. Hiszen lehet ő egy hiba a nagy rendszerben, de vehetjük olyan természetesnek is, mint a vágyainkat, amik ugyanolyan sokfélék, mint mi magunk vagy a kinézetünk. És hát természetes, ha egy gazdag spanyol hölgy az extrém szőrzetű férfiak társaságát részesíti előnyben, a mi drága Juanunkhoz képest pedig az ilyen férfiak csupasz kisbabák, akkor igazán mondhatjuk előnyös külsejűnek az emberünket. Pláne, amikor ez a hölgy úgy benedvesedett a mi szőrmókunktól, hogy egy szép kis summát ad neki, hogy azt csináljon vele, amit csak akar. Mi ez, ha nem előny, hiszen ő meg is teszi, és nagyon fogja élvezni. Talán ebben az egész furcsa kis társaságban ő most a legboldogabb, legkiegyensúlyozottabb teremtés. Mindenhol ismer mindenkit, hosszú évek óta járja a vidéket a cirkusszal, a legjobb forrásai neki vannak, ha szüksége van az ember fiának valamire, amit egy egyszerű boltban nem kaphat meg. Mint például ez a darab hasis, elmélkedett az Idomár a zsebében kotorászva. A pipáját azonban nem találta sehol. Átkutatta az egész lakókocsiját, annak környékét tüzetesen átfésülte, a két makákó ketrecébe is bekukkantott, de semmi. A tábor lassan nyugovóra tért, a tűz mellett ájultan heverő törpéket átlépdelve felvett a földről egy bontatlan sört. Duff volt. Ahogy a kezébe vette a piros dobozt, elöntötték a gyerekkori emlékek, ahogy közösen nézték iskola után a Simpson családot a barátokkal, az anyja sütije, a kórház szaga, az anyja halála előtti utolsó süteményének íze, majd ahogy egyedül nézi Homer kreténségét és nem tud többé nevetni. Kinyitotta a dobozt és egyszerre legurította a három deci sört a torkán, visszatért a kocsijába, leheveredett a vetetlen ágyra, behorpasztotta, majd egy tűvel apró lyukakat szúrt a dobozra. Mikor egy kör alakot képeztek a lyukak, egy törés hasist helyezett rá és komótosan melegíteni, majd égetni kezdte az anyagot, a doboz száján át szívva be a füstöt, mely most jótékonyan hatott az emlékekre, a vágyra és az egész körülötte lévő rohadt világra, egészen addig, míg el nem nyomta a lila álom.
Hajnalban Juan csörömpölésére riadt fel. No, álomszuszék uraság, megyünk, megnézzük a fát? Mi van, milyen fát, kérdezte méltatlankodva, mikor eszébe jutott, hol is vannak pontosan. Szokásukká vált ugyanis az évek alatt, hogy Canicosa határában táborozva meglátogatják a canicosai fenyő-tölgyet. A fa egy különös szimbiózis példája, a várostól északra egy tölgyekkel körülvett legelőn található. A pireneusi tölgyfa törzsének egy mélyedéséből egy skót fenyő fejlődött ki, ahogy talajt és fényt keresett magának, a kis fenyő felgyorsította az idősebb fa öregedését. A tölgy úgy kétszázötven, míg a fenyő százharminc éves lehet, a helyiek a saját életmódjuk jelképét látják benne. Számukra a szokatlan egy ősi formája volt. Ja, menjünk, eszmélt az Idomár, de kicsit fáradt vagyok. Arra szerencsére van megoldás! Ezt nézd, tartott elé egy alufólia csomagot, amfetamin, egyenesen a hűtőből, délig tartó lendület! Ó, mosolyodott el az Idomár, csak nem a hölgyedtől kaptad? De! Hallod, én ilyen finom puncit még nem basztam. Nem tudom, eddig hol volt ez a csaj, de kurvára rám fért már egy luxuspicsa. Ja, hogy úgy finom, értelmezte az Idomár, közben egy sárgult névjegykártyával próbált két normális csíkot kihúzni egy Depeche Mode Greatest Hits tokra. Mindkét értelemben, gyönyörű, ápolt bőr, haj, csipke, miegymás, és persze ízre is, igen, egy órát ült a pofámon, közben azt üvöltözte, hogy egyél, te állat. Tessék, adott oda neki egy összetekert ötszáz euróst. Na, és még pénzt is kaptál, szippantotta fel az egyik csíkot. És hogy szereti, kérdezte szipogva. Juan is felszippantotta a maga adagját, felvette az ajtó mellé támasztott nyílpuskát. Elsőre nagyon bújósan, cirógatva akarta, aztán szétnyalatta magát, és azt hittem, ahogy elkezdett lecsúszni a számtól, hogy majd viszonozza ezt, de magába vezetett és meglovagolt, aztán kis pihenő után jó alaposan hátulról meghágtam, majd érzékeny búcsút vettünk. Azt mondta én vagyok a legnagyobb perverziója, és vár vissza. Na, miért nem veszed el? Férjnél van, te hülye, valami gazdag vén szar a férje, különben is, a személyzetet is halálra rémítettem szerintem. Ki nem szarja le, ugratta az Idomár, mehetünk Csubi, röhögött. Ezzel a válladra bettet nyílpuskával úgy nézel ki, mint Csubakka. Most röhögök, de lehet, hogy nyúl helyett téged lőlek le, Han Solo, vágott vissza Juan.
A nyársra húzott nyúl már javában sült, mikor az Idomár visszatért a táborba, hogy kivigye az állatait a fához. A három kis terrierkeverék fel s alá szaladgált, és kétméterenként megálltak dörgölőzni a fűben. A majmok a vállán ültek. A két makákó, Poe és Bono, akiket egészen kicsi koruk óta gondosan nevelt, sosem bántalmazta őket egy trükk betanításához. A játékon és a jutalomfalaton keresztül tudta irányítani az állatait, ez épp elegendő volt ahhoz, hogy abban a fél órában, míg tart a műsorszámuk, tökéletesen közreműködjenek. A nemzetközi állategészségügyi ellenőrök pedig mint kuriózumot emlegették, a cirkuszi szigorítások után is engedélyezték neki, hogy megtartsa őket, és fellépjen az állatokkal. A majmok örömükben visítozni kezdtek. Az idomár egy apró jelére leugrottak a válláról, rögtön felszaladtak a fenyő-tölgyre. Juan a kutyákkal incselkedett, majd mindegyiknek lehasított egy darabka nyúlhúst. Maguk is megették a részüket, sörrel kísérték le. Felmásztak a fára, a makákók játszottak körülöttük, a meglelt pipát megtömték, majd a jó fenyőillatú masszát szürke hamuvá pöfékelték. Megelégedve megegyeztek az élet szépségében, bár azzal a kitétellel, hogy amikor a majmok lemásztak a fáról, elrontottak mindent, mert amíg a fán vagy, szarhatsz mindenre, de ha lejöttél, akkor rád szarnak.


Barcsai László: 1988-ban született Miskolcon, jelenleg is ott él, kulturális és irodalmi szervezőként dolgozik. 2008 óta publikál, az Orka Csoport és a Slam Poetry Miskolc alapítója.