hotaru no uta – szentjánosbogarak éneke (folytatás előző lapszámunkból)

Gy. Szabó Béla: Dante a Napba száll
első felvonás Minél bentebb került a városban, annál jobban elfogta a gyerekes szorongás. A lámpák szinte izzottak, október ellenére is meleg volt a levegő; az éttermek megteltek turistákkal, a tereket vidám énekhangok és beszélgetésfoszlányok töltötték be. Könnyedén el lehetett veszni a szűk utcák labirintusában, amik tárt karokkal nyelték el az olyanokat, mint ő.
Nem érezte magát idevalónak, számára ez túl fényűző és üres volt. Az egész belvárost színözön lepte el, mégis könnyedén belesüppedt a rettegésbe, ami lassan közelítette meg; egyedül jött el sétálni, mert nem akart mások terhére lenni ezzel, és imádott bolyongani a városban. Talán ezt kedvelte a legjobban, mióta itt volt. De akkor este kiszolgáltatta magát, a félhomály eltompította az emlékezetét, és lassan, de biztosan eltévedt.
Mikor már nagyon sajgott a lába, muszáj volt keresnie valamit, ahova leülhetett, így belépett az első helyre, ami szembejött vele. A napközben kávézóként szolgáló épület éjjelre bárszerűséggé alakult, amitől megrémült, de a büszkesége felülkerekedett rajta, így hát, ha már bement, eldöntötte, hogy marad. Rendelt egy limonádét, majd a helyiségben kialakult tömeget kezdte el fürkészni. Középkorú férfiak és nők táncoltak valami olcsó popzenére, ami a régimódi hangszórókból szűrödött ki. Néhány idősebb ember is elvegyült a tömegben, fiatalok nem nagyon akadtak, amitől csak még jobban egyedül érezte magát. Az emberek forgataga mintha egy ütemre táncolt volna, pedig még csak nem is voltak nagyon sokan – egyszerre mozdult a kezük, a csípőjük, mint egy furcsa koreográfia. A helyet sör- és rumszag itatta át, az emberek röhögése bekúszott a bőre alá, szinte érezte, ahogy kitapintja a csontjait.
Ahogy rájuk nézett, el sem tudta képzelni, ezen az egészen hogy lehet bármit is szeretni. Hiszen csak színek múló játéka volt, hazugságból álló percek, amik buborékokként lebegtek a fejük fölött, azt várva, mikor pukkanhatnak ki.
– Szeretne még valamit inni? – fordult hozzá a pultos hirtelen. Szakálla a mellkasáig ért, fülében fülbevaló volt, de a tekintete kedvességről tanúskodott, így nem riasztotta el a szokatlan kinézet. Megrázta a fejét egy halvány mosoly kíséretében.
Nem figyelte az időt, csak azt vette észre, hogy valaki a közelében az egyik bárszékre ül. Vidáman beszélgetett a pultossal, miközben a lány felé pillantott. Mikor összeakadt a tekintetük, megfigyelte az arcát. Világosbarna haja rendezetlen volt, szeme melegen csillogott és gesztenyebarnának tűnt – habár pontosan nem tudta volna megmondani, a fények villództak, a látótere megtelt velük, és nem tudta, melyiknek higgyen.
A férfi a harmincas évei elején járhatott, mégis fiatalosnak és élőnek tűnt, mintha az idő csak szépített volna vonásain. Elbűvölő volt, és rendkívül veszélyes.
Már akkor tudta. Ujjai a poharat szorongatták, de igyekezett rezzenéstelenül állni a másiknak a tekintetét. Szinte vibrált a levegő, az elektromosság tapintható volt. Lassan, kis léptekkel, elöntötte az ijesztő nyugodtág. Hiszen a fiatalsága akkor mit sem számított, akkor nem ő, a tizennyolc éves lány, hanem egy másik lebegett az éterben. A földreszállás lehetetlennek bizonyult, visszafordulni pedig túl késő volt.
Elkezdtek beszélgetni. Egyetlen szavukra sem emlékezett, csak a kesernyés limonádé ízére, az alkohol szagának ködös mámorára. Hallotta magát kívülről, ahogy nevet és csak nevet, mintha az égvilágon semmi mást nem tudna csinálni. A hangok bugyborékolva törtek fel belőle, a felszínre érve pedig alig maradt belőlük valami. Kívülről boldog és szórakozott volt, ami a szépség illúzióját keltette.
Pedig csak félt. Eszeveszettül félt. Már akkor tudta, mi fog történni, mikor még be sem következett. A döntéseinek a szövődményébe belegabalyodott, saját választásainak a rabja lett.
Nem lett volna képes felidézni, hogy melyik pillanatban kerültek ennyire közel a másikhoz, de a következő villanásban már a férfi keze a combján volt. Valamit mondott, de képtelen volt rá figyelni, annyira hangos volt a szívdobogása, szinte csak azt hallotta. A másik lehelete túl közel volt – minden kérdés nélkül behatolt a burkába, és mindent, amit talált, szétszaggatott.
A keze. A keze tovább ment, a karján, a kulccsontján, a bordáin, ő pedig egy tapodtad sem tudott mozdulni. Mintha valaki nyakon öntötte volna egy vödör hideg vízzel. Érezte, hogy a helyeken, ahol járt meleg, érdes tenyere, kibugyog a vér. Mikor odakapta a fejét, semmi sem volt ott, a félhomályban ugyanazoknak tűntek, mint ezelőtt.
Ki akarta tépni magát a férfi karjaiból. Sebzettsége lerítt róla, szeme kikerekedett a vérfagyasztó félelemtől, ami egész testét behálózta.
Eszébe jutott a nap, mikor az anyukája örökké elment. Tizenhat éves volt, egy november eleji napon történt. Akkor még nem tudta kitapintani az érzelmeket a nők hangjából – csak a tónusok maradtak. Az anyukájáé mindig lágy, szinte éneklő volt. Aznap reggel is mosolyogva fogadta, majd kitette a reggelijét. Úgy beszélgettek, ahogy mindig, kérdéssel válaszoltak egymás kérdéseire, nevettek a rádióban beszélő hangján és beszédstílusán. Egymás kiegészítői voltak. De mi van, ha az egyik úgy dönt, többé nem akar az lenni?
Délután kimentek a temetőbe, csak ő, anya és lánya. Akkor szerettek oda járni, mikor rajtuk kívül senki más nem volt ott. Vadvirágokat szedtek, hogy aztán belefonják a hajfonatukba. Ujjaival óvatosan fésülgette a lány haját, ő pedig arra gondolt, az anyukája mindig mindent óvatosan csinált. Mintha bármelyik percben robbanhatott volna mások haragja. Mintha bármelyik pillanatban tudnia kellett volna, hogyan meneküljön el. Csak később értette meg, hogy a szíve egy része a tengerbe fulladt, mikor otthagyta szülővárosát, és azóta sem kapta vissza. Annyi mindent áldozott fel, hogy a szíve több aprónyi darabra szakadt, megtépázott horcruxszá vált.
Később már tudta, hogy ez volt az anyukája búcsúja.
Mikor a családjuknak a sírjaihoz mentek, szorosan egymásba kapaszkodtak. A két törékeny test egyszerre remegett – csak mindkettő másmiért.
Fel tudta idézni, ahogyan hirtelen az anyukája elkezdett neki mesélni. Mintha mentegetőzések hada lett volna, de nem akarta ezt feltételezni róla, nem feltételezhetett ilyet róla. A könnyek az arcán gyorsan peregtek le, mintha még a teste is szégyellte volna a sírást. Kiskorában úgy gondolta, az anyukája egy tündér, aki ismeri az erdő összes titkát, aki tud beszélni az állatokkal és megóvja őt mindentől. Csak önmagától felejtette el megvédeni.
A poros úton, ahol egymásba karolva sétáltak, mint két elválaszthatatlan barátnő, sírásuk nevetésbe, nevetésük pedig sírásba fordult, de boldogok voltak. Legalábbis ő ezt hitte. Miután az anyukája elment, úgy érezte, tizenhat éven keresztül folyamatosan csak nagyon jól színlelt előttük, mint egy játékbaba, ami arra van beprogramozva, hogy boldog legyen.
Este ugyanúgy bejött hozzá, mikor már azt hitte, alszik. És akkor már tudta. Egyszerűen érezte, hogy az anyukája most vágja el az őket összekötő, biztonságosnak hitt kötelet, és elszorult a torka a bűntudattól. Nem kellett volna ilyesmiket gondoljon. Az anyukája megpuszilta a homlokát, de közben egy könnycsepp hullt a lány arcára. Olyan halkan szakadt meg a szíve, hogy még a szentjánosbogarak sem hallották.
A férfi ő volt, az anyukája, az apukája, az összes ember, akivel valaha találkozott. A férfi a berögzült rettegést testesítette meg, ami mindenhová követte, és azt suttogta, az emberek nem tudják, hogyan kell maradni. Honnan kellene tudniuk, ha senki nem tanította meg nekik?
Szája egyre közelebb került az arcához, mintha egy mozdulattal képes lett volna lenyelni. Megremegett, a maga mellé ejtett keze ökölbe szorult, és erőt merített. Az ösztönei sokkal erősebbek voltak, keze fellendült, és meglökte a mellkasát. A fulladás megszakadt, beáramlott minden fény és hang, mintha addig víz alatt lett volna a feje. Teste levegőért rimánkodott, szabadságért, és a soha nem létező biztonságért.
Átverekedte magát a tömegen, nem nézett sehova, mert félt, akkor ismét mozdulatlanná fog válni. Nem akart az anyukájára emlékezni, semmire nem akart. Félt, hogy a férfi követi, hogy meg fogja találni, és akkor nem lesz majd döbbentség, hogy ellenállt, akkor csak az elszántság és rémisztő tűz marad a szemében. Nem tudta, hogy a lány teste olajmező, és ha a egy szikrányi tűz is érinti, mindent feléget. ötödik felvonás Meredten bámulta az előtte tornyosuló bőröndöket. Ugyanazt csinálta, mint az anyukája; menekült, olyan eszeveszetten, hogy nem számított, mit hagy maga mögött. Hát ilyen érzés?, gondolta. A szájában keserű íz keletkezett, amit nem tudott lenyelni, de kiköpni sem.
Igyekezett minél lassabban menni, szinte vonszolta maga után a testrészeit. Minden érzékszerve kérlelte, hogy maradjon, hogy ne hagyja, hogy ugyanazok a hibák pusztítsák el újra és újra a növekedő virágokat a szívben. Az anyukája suttogása ott remegett a fülében, visszhangot vert, és semmi sem tudta elnyomni. Azt mondta, te sem vagy erősebb nálam, mert ez a hely tele van csodákkal, csak te nemtudod látni őket. De bárhányszor eszébe jutott a maradás gondolata, elfogta az iszonyatos félelem, hogy örökké üldözni fogja, meg fogja találni, bárhova is megy ebben a városban. Már nem az émelyítően kék tengert látta, az eget átszelő sirályokat, hanem a kusza félhomályt, ahol a félelmek nem bújnak meg, hanem egyből az elevenébe marnak. Számára ez a város egy lecsupaszított, minden fénytől megfosztott életté változott. A férfi kikaparta belőle a szeretetet, ujjaival kivájta az érzelmeit. A szorítása nyaka köré tekeredett, és bármennyire is vergődött és nyöszörgött, képtelen volt kiszabadulni. Aznap éjjel semmije sem maradt, a tűz lángokban állt, és többé nem kímélte őt.
Mikor bizonytalanul elindult a vonatállomástól a házuk felé, elszorult a szíve. Minden ragyogott a hideg napsütésben, a cipőjére ragadt por annyira ismerős, olyan megszokott volt. A távolban néhány madár csicsergett, talán legmélyen sokkal messzebbre vágytak, egybe akartak olvadni a láthatárral, a föld mégis maradásra bírta őket. Az út szélén fonnyadt virágokat látott, amik utolsó erejükből igyekeztek a fény felé nyújtózni; a tél lassan, de biztosan bekebelezett minden élőt.
Attól a naptól fogva, hogy az anyukája elment, minduntalan bizonyítékokat keresett arra, hogy szerette őket. Muszáj volt szeretnie őket. A lehetőség, hogy az ember, aki mindent elmondott neki a szentjánosbogarakról, a csillagok titkairól és a szeretet kiszolgáltatottságáról, soha egyetlen szavát sem gondolta komolyan, tüskékkel barázdálta bőrét. Vérzett, de soha nem eléggé. Sebzett tekintetében fel-felvillant az élni akarás, de a boldogság mindig mély sebeket hagyott maga után.
Ahogy átlépte a küszöböt, a húga kíváncsiskodva kinézett a konyhából, majd mikor rájött, hogy ő az, tényleg ő, a nyakába vetette magát, és eszeveszetten szorongatta. Haja frissen szedett virág illatát hordozta magában. Számára ő volt a tavasz.
– Hát betartottad… – sírta. Olyan keserves volt a hangja, mint egy kisgyereknek. – Soha többé ne csinálj ilyet, jó? Soha…
Pár percig úgy álltak, összeölelkezve, mintha egyek lettek volna. A lelkük szilánkjain megcsillant a fény, mert a magány már nem volt fullasztó és kibírhatatlan.
– Hazaérkeztem – simogatta meg a fejét.
Szürkületkor kilopózott a mezőre. A hideg nyaldosta porcikáit, összeszorított szájjal vacogott, de az elé terülő látvány sokkal jobban foglalkoztatta. A varjak ellepték az eget, szinte semmi üres helyet nem hagyva rajta; a füvön meg-megcsillant a harmat, a vízcseppek nyugodtan terpeszkedtek a fűszálakon. Az égvilágon senki sem rendíthette volna meg őket. November lévén néma volt a mező, mintha minden halott lett volna körülötte. Remegő szívvel várta a szentjánosbogarakat, hiába tudta, hogy csupán nyáron jönnek elő, mégis elfuló boldogság izzott benne. Mióta az anyukája elment, minden este kijött ide; olyan kétségbeesetten kapaszkodott az utolsó dologba, ami kicsit is összeköthette volna vele. De a ragyogó bogarak énekét mindig magába szívta az éjszaka, megfosztva őt ettől.
Ahogy a nedves földre pillantott, észrevett egy kis dobozkát. Régebben cukorkákat és egyéb értékes kincseket tároltak benne, de a húga bújócska közben elejtette, és többet nem tudták megtalálni. A bádogdoboz egykor pirosan fénylett, de akkorra már nagyon kikopott, egy vigyorgó macska volt ráfestve. Az anyukájuk adta nekik, mikor a testvére megszületett.
Elszorult torokkal nyitotta ki; körme alá beragadt a föld, kezét pedig elvágta az anyag. Mégis… mikor meglátta mi van benne, sírva fakadt.
A dobozban négy halott szentjánosbogár volt. Tudta, érezte, hogy a húga fogta őket, bármennyire is volt rá olyankor nagyon mérges. Hiszen ő képtelen lett volna megölni őket. A testük élettelenül feküdt a kis tartóban, amit belepett a mocsok. Ez volt az ő sírjuk, és a lány már nem is tudta, mit sirat. Siratta magát, a testvérét, amiért anya nélkül kellett felnőnie. Siratott mindent.
Magába szívta a hűvös levegőt, és engedte, hogy könnyei a bádogdobozon koppanjanak. Bőrét perzselték az elmúlt évek emlékei, pokoli fájdalmat okoztak, mégis, akkor életében először képes volt meghallani az éneküket.
Egy fuvallat felborzolta haját. Dermedten állt, a hangjuk visszahozta az anyukáját. Szinte érezte, ahogy megöleli, és azt suttogja, mindennél jobban vigyázni akartam rád.
A szentjánosbogarak éneke volt a legszebb dal, amit valaha hallott.

Mezei Zsófia 2006-ban született Marosvásárhelyen, azóta is ott él. Eddig a Dr. Bernády György Általános Iskolába járt. Ez az első közlése. A Helikon Amit nem lát a webkamera címmel meghirdetett pályázatának különdíjasa.