Honnét ezen bájdalotskák-la?

Ughy Levente: A forrás

Mottó: Jobb, ha esszük, mint ha ő esz!(Urdungphioka Study)

Az még csak heccelődésszámba menne, ugratásnak, fanyarízű viccelődésnek, ha törvényszéki tárgyaláson a bíró így faggatná a kéjgyilkost: Kik is voltak, lássuk, a maga osztályfőnökei? – Az azonban már félelmetes háttérkongású, ha a pedagógusok harsogják: Mi teremtjük a jövőt! Mi tőlünk függ, hogy milyen lesz a holnap! – Komor állítás ez, és nem is jóslat, hanem fenyegetés. Mivel hiányzik belőle egy „is” szócska: „hiszen tőlünk függött az is, hogy milyen a ma, a jelen is!”
Egy pedagógus szakmai működésének időtartama harminc-negyven év, tehát az a fiatal személy, aki ma tizenkilenc-húsz éves vagy huszonöt, az már tizenkét esztendőt, esetleg tizenhatot vagy még többet: olyan pedagógusok keze alatt szökkent szárba, akik legkevesebb még egyszer ennyi ideig alakítani fogják a növendékek szellemi, s ami még veszélyesebb – erkölcsi személyiségét! Tehát az ígéretnek, vagy „baljóslatnak” nem imígyen kellene-e hangzania: „Mivel tőlünk függött az is, ami ma van s ami a közelmúltban is létezett?”
És ha vannak korosztályok, amelyeknek sok tízezer, esetleg százezer tagja is megtagadja az élet folytatását, vagy legalábbis az itthoni, a hazai élet folytatását: azokat ki nevelte ilyenné? Ismerni olyan középiskolai osztályt, amelynek végzettjei közül alig van már idehaza valaki; ellenben többségük, annak idején, villanyszerelőnek szegődött el Ausztrália sivatagjaiba! Azoknak az akkor már-már befejeződött jövője – kitől függött?
A magyar irodalom „oktatása” sokfele vált „Címek és évek” bemagoltatásává; ahelyett, hogy az egyetemes emberi és a sajátosan helyi mentalitás, a kultúra iránt való fogékonyságra nevelés eszköze lett volna!
Sohase felejtem el, hogy egyszer, asztalomnál ülve, egy fiatal, éppen akkoriban kitűnően végzett magyar irodalom és nyelvszakos tanárnő, egy véletlenül nyitva maradt könyvből olvasni kezdett:
Jöjj, testvérkém! Apánk, a bujdosó nap A Távol falujába ballagott.Fönn már kigyújtják üvegét a holdnak,a hamvas égi templomablakot!
A „mestertanárnő” hirtelen elhallgatott, és elsáppadt. Aztán megszólalt: „Ilyeneket írt József Attila? Nem látom benne, miként ostorozza a félfeudális társadalom és a megcsökött burzsoázia társadalmi viszonyait!”
Őket már ugyanis professzornőjük, aki a Szent Blasphemiában a „Minerva Minoritatis” nevet kapta (mások szerint a „Muma Minorităţilor”-t – Kisebbségek Banyáját) csak arra taníttatta, hogy „ostorozta, bírálta, fenyegette, átkozta a társadalmi rendszert. Hogy ettől függetlenül milyen költő volt és mitől „olyan” – azt már nem tanulták!
Kérdem egyszer a jelen század első éveiben érettségizett lányunokámat: Hogy-hogy Te nem szereted József Attilát! – Óh, igen, feleli, mindig csak a fejsze, a kaszaél, az Elvtársak! – felelte. Kiderült, hogy már a rendszerváltozás után, az alábbi versszakot:
Ily gyorsan betelik nyaram,Ördögszekéren hord a szél,Csattan az ég és megvillanKék, tünde fénnyel fönn a tél! –
ő, még ezzel az utolsó sorral tanulta: „És megvillan, elvtársaim a kaszaél!” Arról egy szót sem tanultak, hogy volt a költőnek egy Medvetánc című válogatott kötete, amelyben a különböző népszavás elvtársnők által módosított verseit is eredeti alakjukban közölte újra!
Egyáltalán, a magyar szakos tanárok legtöbbjének irodalmi tájékozottsága hiányos volt, mivel a Minerváktól azt tanulták, hogy pl. a Kisfaludyak és társaik költészetét, a „Kutyafarkán vitézkötés” kifejezéssel lehet csak jellemezni! Azaz a nemesi reformizmus korszakát.
Olyasmiről, hogy a kor szerzői, Csokonaitól Kisfaludy Károlyig együtt éltek egy, a mainál rangosabb Európával (Egy asztalnál ültek vala, együtt ettek-ittak vala, együtt beszélgettek vala), fogalmuk sem volt. Hogy például Kisfaludy Sándor egy dalához Beethoven írt zongora-kiséretet! És ennek révén a Tihanyi szüret dallama Beethoven által az egyetemes zeneirodalom legmagasztosabb hangzatává fejlődött: ilyesmiről fogalmuk sincs. Hogy például annak a könnyed, játszi „musical”-nek a szövegét, amelyben az elillant „szuperlányok” menekülési vonalát követve, így elemzik a lábnyomokat (az idealista rajongó): „Óh, ez a láb szív lehetne, ha nem volna oly piciny”, míg a kritikai realista az ő barátnője nyomára így morog: „oh, ez a láb – láb lehetne, ha nem volna ily temérdek!” – szóval hogy mindezt ugyanaz a költő írja, aki a Szózatot (hogy „a riadó vak mélységet fölverje szavával”) és hogy a fröccs szó alkotója is Vörösmarty Mihály, és nem a „Spricz” átvétele nyugatdélszlovák közvetítéssel, mert abból az alkalomból keletkezett, hogy Vörösmarty barátja, Jedlik Ányos, aki már akkor villamos járművek modelljeit szerkesztgette, feltalálta a szódavízes üveget!
Óh istenem, milyen érdekes is volt az irodalom története és ehelyett miket tanítottak?
Erre azonban most visszatromfolhatnának Minerváék: Igen? És mikor Maga nekiment Reményik Sándornak? Az mi? – Hát örülök, hogy ezt most elmondhatom: miért nem azonos nálam a magyarságtudat a Reményik (Végvári)-kultusszal? Akkor, nem azért nem mondhattam, mert féltem, hogy Nagy István kitapossa a belem, hanem mert főszerkesztő elvtársaim és cenzor pajtásaim úgyis kihuzigálták volna írásomból.
Reményik Sándor „végváris” korszaka tán három-négy évet tartott. Utána ő maga sem „foglalkozott” múltjának e részével, csak akkor, ha valami díjat nem kellett átvennie „odaát”. Egyetlen egyszer fordult elő, hogy egy olvasó kérésére „erre vonatkozólag mindössze ennyit válaszolt: „Az a perc elmúlt!” Most, hogy az újságok megemlékeztek az 1940-es II. Bécsi döntésről, én is elmesélhetem. Azon a bizonyos őszön minden erdélyi költő ott volt a kolozsvári főtéren; üdvözölni a bevonulókat, Reményik kivételével! És az odaátiak közül még a halálos beteg, apolitikus Babits Mihály is megírja megrendítő Erdély című versét! Reményik – semmit! Hanem egyszer csak kezdik a gombócot osztogatni! Reményik rögtön pattan, de nem hívják meg a „legtöbbet szenvedettek” asztalához. Erre ír a kormányzónak: Horthy nem fogadja. (Vajon miért nem?) Ír a miniszterelnöknek: Teleky nem fogadja! (Warum?). Végül Debrecenben Bánffy Miklós szervez neki valami keresztet vagy érmet, amit Kelemen Lajos oldalán vehet át. Ám ez már nem segít a lehangoltságán. Csak néhány szomorú, nyomasztó hangú verset ír még és következő év szeptemberben meghal. Többen a környezetéből azt sugdossák, hogy öngyilkos lett. Laudánum túladagolással. Ezt hivatalosan ugyan nem erősítették meg, de tény, hogy az 1920-as évek közepe óta laudanum-függőségben élt. Erről lásd Marosi Barna cikksorozatát, 1991-ben.
Hogy mindezt honnan tudtam akkor én, ifjoncként? Nekem is voltak tanáraim: „Olyanok”. Ott volt pl. Benci; azaz Kovács Benedek. Mindig mindenben benne volt, ahol valamit tenni kellett vagy lehetett! A „Székely Hadosztálytól” a Szabadkőműves páholyig! Például 1943-ban, amikor a Függőleges Özönvíz már a torkunkig ért, minden szombat délben, Préces címen, a marosvásárhelyi Kollégium dísztermében „politikai ötpercet” tartott: Édes fiam, meg ne halljam, hogy valaki az iskolában zsidózik vagy oláhozik! Ne kövessétek azoknak a pesti csirkefogóknak a példáját... – 1948 után a demokrácia meg is köszönte neki: igazgatói lakásából kitették és több mint húszéves tanári múltjával és két doktorátusával kifutófiú lett az Erdészeti Igazgatóságon... De azért, ha el-elcsípett valakit közülünk a járda szélen, mesélt még ezt-azt! Hát ez volt!