Hogyan szerezzünk pénzt füvészetre? (Részlet a Füvész című regényből)

Walter Friedrich: Bivalyok a Láposban, 1982
Emlékszem, ahogy ültem a szobámban, néztem a tavaszi égen vonuló felhőket és játékokat találtam ki. Vártam a nyarat, hogy kimehessek nagybátyámhoz Németországba. Megbolondítottak az ottani ízek. Rágógumi, zselék, gumicukorkák, édesgyökér-botocskák, amiket egyáltalán nem szerettem, de nem is álltam ellent, és évről évre kipróbáltam őket. Talán a gyermeki elmém sugallta, hogy a sós-mentolos orrfacsarás idővel megváltozott. Az elmém hisz a mentában. Már akkor is vonzották a füvek, gyökerek. Magas, illatos emberek nyüzsgésévé olvadtak össze az utcák, amiken Thomas bátyámmal sétáltunk. Az autók vonalai föltekeredtek egy álomvilág kanyarulataira.
Nagy memória­-kihagyások vannak, amiket mintha aranyszálak szelnének át, ­sprés dobozok és napszemüvegek. Nyárfák és futurista épületek. Óraboltok és kirakatok, amikben a valóságnál valóságosabbnak láttad magad. Emlékszem a villamosokra is. Egész nap utazgattam volna a villamossal. Ha idővel megszerzett ismereteimre támaszkodva megpróbálom leírni akkori benyomásaimat, olyan volt, mintha egyenesen az öntőformából jött volna ki ez a jármű, ötvözet, ami szinte kinyújtható. Thomas bátyámnak volt autója, és nem igazán szerette a tömegközlekedést, azt mondta, elfárasztja. De addig nyaggattam, amíg megadta magát. Csak az elektromos motor zúgására emlékszem és a hatalmas plakátokra. Lejöttem egy dombon, ahol a házak olyanok voltak, mint valami dobozok, bennük kivágott formák, amik fészkek, odvak, gyökerek létezésére utaltak. Onnantól gyalog hazaértem, de már nem emlékszem egyetlen részletre sem. Aznap éjjel azt álmodtam, hogy felnyitom a csapóajtót a villamos padlózatán és lemászok az elektromos motor belsejébe. Találtam ott egy szerszámosládát, a ládában egy 777-es elemszettet és egy halom piros zászlócskát, amiket falitérképre lehet felszúrni.
Thomas bátyám autója késztetett rá, hogy arról álmodozzak, egy szép napon pilóta lesz belőlem. Az ő Audi Quattrójának nagyon bonyolult műszerfala volt. Egyszer az ölébe ültetett, és megengedte, hogy forgassam a kormányt. De én nem forgattam a kormányt. Rátettem a fejem és tanulmányozni kezdtem a műszerfal jelzőfényeit és gombjait. Nagyon ritkán vitt kocsikázni vele, legtöbbször a klasszikus, szögletes Mercijét használta, amit nem igazán kedveltem, olyan érzésem volt, hogy el fogok vesztődni benne. Amikor magával vitt, a hátsó ülésen kellett ülnöm. A Mercedesben fel kellett térdelnem, hogy jobban lássam a tájat. Emeletekkel megrakott házak, az U-­bahn oszlopai, egy kanyarok nélküli, végtelen sugárút. Az Audiban felálltam és a válla fölött vizsgáltam a műszerfalat, amíg rám nem förmedt, hogy üljek le. Csöppet sem voltam elégedett.
Egyik nap izgatottan vártam, hogy elaludjon, ahogy szokta ebéd után, alig félórával azután, hogy mindketten ünnepélyesen elhelyezkedtünk a tévé előtt, a puha plüsskanapén. Egyre lassabban nyomkodta a távirányító gombjait, aztán öt perc következett egy unalmas adón, statikus állókép, kettő vagy több ember beszélgetett egy lánnyal, akinek súlyos, szőke fejéke volt és csillogó ajkai. Vártam a horkolást. Ez volt az egyetlen visszaigazolás, amire szükségem volt. A távirányító nyomkodását elég hamar meguntam. Ugyanilyen hamar meguntam a szekrények tartalmát is: kristályok, gyógyszerek, egy üveg whisky, amiből ittam egy kortyot. Szinte hanyatt vágódtam, olyan erősen megégette a torkomat. Néha kimentem az udvarra és elbújtam a kerítés végében, hogy a szomszédok udvarára leskelődjek. Abban az órában nem történt semmi érdekes. A németek kölykei a tengernél voltak vagy a hegyekben. Így visszatértem a házba és rajzfilmeket néztem vagy videóklipeket, amíg felébredt a nagybátyám.
Miután horkolni kezdett, csinálhattam szinte bármit, nem ébredt fel semmilyen zajra. Azon a délutánon csendesen kinyitottam a ruhásszekrény ajtaját, ahol a zakóit tartotta, és annak a zsebéből, amit aznap reggel vett fel, kivettem az autókulcsot. Egy darabig beteltem azzal, hogy újra megbámulhattam a műszerfalat anélkül, hogy bármihez hozzáérnék. Aztán meghúztam a fogantyút, amitől beindult az a ketyegés, ami annyira tetszett. Sikerült begyújtani a lámpákat is. Menő volt ülni a garázs sötétjében égő lámpákkal. Elképzeltem, hogy éjszaka gurulok az úton. Pontosabban egy kivilágított alagútban, amilyet a nagybátyám tévéjében láttam. Egy idő után rájöttem, hogy az élmény addig nem lehet teljes, amíg be nem kapcsolom a rádiót is. Őrülten vert a szívem, de végül csak megnyomtam a fekete gombot. Felharsant egy trombita és valami szintetizátorok, de olyan hangos volt, hogy felugrottam a sofőrülésen. Gyorsan kikapcsoltam a rádiót, kivettem a kulcsot és már csuktam volna az ajtót, amikor megláttam Thomas bátyámat a garázsból a kis előcsarnokba vezető ajtóban. Soha nem láttam ilyen dühösnek. Szikráztak a szemei a garázs sötétjében, vöröses bajsza fenyegetően világított. Végül megúsztam egy pofonnal, miután visszavette a kulcsokat.
Körülbelül egy hétig nem is akart szóba állni velem. Haltam meg a szégyentől, biztos voltam benne, hogy el fogja mondani apámnak, amit csináltam, összeszorult szívvel figyeltem minden alkalommal, amikor kezébe vette a kagylót, hogy telefonáljon. Csak akkor nyugodtam meg, amikor meggyőződtem róla, hogy nem a szüleimmel beszél. Ugyanígy, haltam meg a félelemtől, ahányszor megcsörrent a telefon. Lehet, hogy apám az. Ellenségemmé vált az a gyönyörű, karcsú telefon a kis gombjaival. Aztán, egyik nap vidáman tért haza a délutáni kocsikázásaiból, és odaszólt, hogy kövessem. Lementünk a garázsba. Kinyitotta a kocsiajtót, a hónom alá nyúlt és letett a sofőrülésre. Bedugta a kulcsot, felvillant a műszerfal. Elindult a rádió is, előtte nem zárta le. Azt mondta, annyit játszhatok, amennyit akarok, csak a váltóhoz és a pedálokhoz hozzá ne nyúljak. Életem egyik legmenőbb napja volt.
Soha nem tudtam meg, hova megy és mit csinál, eléggé titkolózó alkat volt. Apa mesélte, hogy fiatalkorában volt egy komoly kapcsolata, ami nem végződött jól, ő sem tudta a részleteket, csúnya történet, veszekedésekkel és sok bonyodalommal, és azután az élete amolyan terra incognita lett a család számára, voltak mindenféle feltevések, de annyiban maradtak, a fantázia hiánya vagy a megboldogult iránti tisztelet miatt. Nekem sokszor úgy tűnt, hogy a Thomas bátyámhoz kötődő beszélgetések utáni csöndben felfedezhetők a gyanakvás nyomai is. Nagybátyám csak kétszer hívta meg őket magához Németbe, de hamar megunta őket mindkét alkalommal, apám így mesélte legalábbis. Szinte minden nyáron eljött Romániába, de nem nálunk lakott, a hegyekben bérelt ki egy menedékházat, aztán két héttel később megjelent nálunk otthon, és vitt magával Németországba.
Miután kamaszodni kezdtem, már nem hívott, zavaros időszakába lépett, szinte semmit nem lehetett tudni róla, de néha érkezett a szüleimnek egy boríték, benne párszáz márka és egy-egy képeslap. Később a pilótaság álma elhalványult, még az autók elektronikája iránt is elvesztettem az érdeklődést, és belevetettem magam az IT-robbanás által piacra dobott termékek örvényébe. Az autók és berendezéseik iránt érzett szerelemről áttértem a kütyük iránti szerelemre. Olykor, ha adatik néhány órám belemerülni egy új kütyü felfedezésébe, újraélem azt az élvezetet, amit azon a délutánon Thomas bátyám gará­zsában éltem át.
Kamaszkoromban a legmerészebb tetteim egyfajta megkésett reflexióval társultak, olyan érzéssel, mintha Németországban történtek volna. Csókolóztam egy lánnyal és úgy tűnt, Haribo-íze van az ajkainak. Fürödni mentünk a barátaimmal, és olykor a motorforgás az Audi Quattrót juttatta eszembe. 21 éves voltam, amikor Thomas bátyám meghalt. Gyorsterjedésű rák. Akkoriban próbáltam elhárítani saját kötelességeimet — úgy tettem, mintha egyetemre járnék. Már másodéves voltam, és elfogyott a türelmem. A tanítási rendszer abban az intézményben képes volt rá, hogy miután néhány napig lelkiismeretesen részt vettem a kurzusokon, totális elkeseredettségbe és undorba kergessen. Ezt az állapotot éltem át folyamatosan, hol intenzívebben, hol kevésbé erősen, onnantól fogva, hogy megismerkedhettem a felsőoktatással. Az első évben le lettek nyomva a torkomon az egyes változók közötti lapos összefüggések. Feladtam. A második évben megpróbáltam az emberi természetről tanulni. A népesség mozgásai és törekvései, különös tekintettel az egyénekre, élettelen teóriákban kibontva. Az élet real-time impulzusaitól gondosan megtisztított anyagok. Miközben engem a feltérképezetlen zónák érdekeltek az állati és isteni dolgok útkereszteződéseinél, azok a tisztázatlan zónák, amiken átsiklik a tekintet. Azt hiszem, depresszió gyötört. Sehol nem sikerült rátalálnom arra, amit kerestem. A tanárok úgy hatottak rám, mint az altató.
A végrendeletben ki lett hangsúlyozva, hogy engem illet nagybátyám pénzének és javai értékének fele. Apa, miután átadta a hírt, hosszasan tanulmányozott. A tekintetéből egyfajta bosszús gyanakvást olvastam ki. Honnan ennyi bizalom? Mit látott benned? Az a változat, hogy Németbe költözzünk, startból megbukott, apa azt mondta, hogy ebben a korban már nem lenne képes újrakezdeni az életet nyugaton. Anya párszor szemére vetette, hogy el van kényelmesedve, és talán mégis meg kellene próbálni. Kár lenne kihagyni egy iyen lehetőséget, és mi van, ha nem ismersz senkit ott, mindig is makacs voltál. De nem sikerült meggyőzni. Én sem akartam elköltözni. Minden barátom itt volt és a nyelvet sem tanultam meg valami jól. Elmondható, hogy nagybátyám magányos ember volt, nem nagyon voltak barátai és velem románul beszélt. Apa eladta a németországi javakat és az autókat. A maga részéből nyitott egy számítógép-javító céget, én pedig betettem a bankba az enyémet, és kibéreltem egy garzont a kamatból.
A pénz adott egy új lökést. Eldöntöttem, hogy filmrendezést fogok tanulni. Miután elégettem ezt az életszakaszt is, belefektettem Thomas bátyám örökségének egy részét a hacker új üzletébe. Piacra akart dobni egy applikációt, ami lehetővé teszi az online helyfoglalást vendéglőkben. Szüksége volt konzultációra szakemberek részéről és egy jó webdizájnerre, aki segít neki kifejleszteni a szoftvert. Romániában egyre több vendéglő kérte a felvételt az adatbázisba. Az applikáció úgy terjedt a gurmandok és hipszterek között, mint a görögtűz. Azóta, ahányszor szóba jön a téma, valakinek muszáj elsütnie a poént, miszerint a hacker soha nem szerette igazán az applikációját, hiszen amióta piacra került a termék, azóta se hízott semmit.
A befektetésből nyert pénzemből vettem ezt a házat. Megszabadultam a régi bútorok egy részétől. Akkoriban egy paranoiás dílerem volt, akire párhavonta rájött, hogy meg akar szabadulni minden cuccától, és el akar tűnni egy időre. Egy napon a paranoiája riasztó méreteket öltött, és ennek köszönhetően sokat esett a cucc ára. Olyan ajánlatot kaptam tőle, amit nem tudtam visszautasítani. Még aznap este minden barátomat elhívtam magamhoz. Azóta mindenféle emberek látogatják a nappalimat. Egy mecénása vagyok a drogosoknak. Mindenki tudja, hogy a piaci ár alatt adok el, mert nem érdekel a pénz, de nem mindenki jut el a nappalimba, mert megrostáljuk őket.

HORVÁTH BENJI fordítása

Andrei Dósa 1985-ben született Brassóban, jelenleg családjával ott él. Több fontos díj kitüntetettje, négy verseskötet és egy regény (Ierbar, Polirom, 2018) szerzője, magyar és angol irodalmat fordít román nyelvre.