Historia Hungarorum

– Elromlottak a harangok! – kiabált egy fülledt augusztusi délután az édesanyám. – Ti nem halljátok, hogy megbolondultak?

Édesanyámnak, Scotto Katalinnak egészen különleges hallása volt. Írni-olvasni nem tudott, de meghallotta a messzi harangokat, és hibátlanul visszaénekelt bármiféle dallamot.

A nagy csata után nem énekelt többé. És ezután már csak a fejében lüktető rossz harangokat hallotta. A bolond hangokat, amik nem hagyták, hogy odafigyeljen az elevenekre, a még életben lévő fiaira.

Azt az augusztus végi napot mindannyian megszenvedtük. A csatában odaveszett Mihályfa szinte egész férfilakossága: apám, Forintos Ferenc, a bátyáim, András, Tamás, Pali, Miska, Sándor, a jobbágyaink közül az öreg Cseri bácsi, Ficsorék két legényfia, aztán Sánta Gyurka, Hajagos Laci, akikkel egy hete még a Zala folyónál horgásztam.

Miska bátyám halálát sokáig el sem tudtuk hinni. Őt az év elején a főispán beszerezte a királyi apródok közé, lótni-futni, a nagyurak páncélját fölsegíteni. Egy ilyen suttyó gyereket csak nem küldenek meghalni!

A csata másnapján történtekről az egyik hazatért jobbágyunk, Apaj Dénes számolt be. A szultán felsorakoztatta maga előtt a keresztény rabokat, és elrendelte a kivégzésüket. Nemcsak a katonákét, hanem az asszonyokét és a gyerekekét is. A győztesek így ünnepeltek.

– És te hogy menekedtél meg? – kérdezgettük Dénest.

– Életlen volt a pogányok kardja. Csak a lelkemet ölték meg.

Októberben aztán dögvész ütötte fel a fejét, mintha azok a közös sírba szórt, távoli holtak megmérgezhetnék a faluban a gyerekeket.

Mi, Forintosok Itáliából jöttünk Zala megyébe. Zenész ősünk, Paolo Fiorentino Zsigmond királytól kapta meg Mihályfát és a hozzá tartozó földeket. A Forintosok ifjan mind Itáliában próbáltak szerencsét, onnan hozta haza apám jóanyámat is. És azon az őszön, mikor csak úgy sistergett az égbolt a rémhírektől Magyarország felett, felbukkant a falunkban az egyik rég elszármazott bácsikánk. Ő egészen bizonyos volt benne, hogy a szultán most már meg sem áll Budáig, a kisfiúkat elviszi janicsárnak, a népet meg hamarosan muszlim hitre téríti.

Anyám nem akart velünk tartani. Hitt abban, hogy Miska valahol életben van, hogy az angyalok visszahozzák még őt Magyarországra.

Az a sok halálhír, félrevert harang immár teljesen megbolondította.

– Esküdj meg, Benedek, esküdj meg, kisfiam, hogy megírod a családunk mártíromságát! – nyaggatott. – Megírod, hogy mi lett apáddal, a bátyáiddal, a zalai bandériummal, hogy hogy veszett oda a királyunk! Esküdj meg, hogy emléket állítasz nekik!

Mit tehettem volna? Megesküdtem egyszer. Megesküdtem kétszer. Kínomban megesküdtem harmadszor is.

Ahogy megérkeztünk a bácsikámmal Itáliába, belőlem, Forintos Benedekből Benedetto Fiorentino lett. Földönfutó, nincstelen koldus. Bácsikám nem vesződött velünk sokat, öcséimet beszervezte egy friauli nyergesmesterhez, engem meg elvitt Velence mellé, Castelfrancóba, és beadott egy kolostorba.

– Amilyen búbánatos képű vagy, biztos jó pap lesz belőled.

Ami azt illeti, nem lett belőlem soha pap.

Talán mert a harangzúgástól annyira irtóztam. És mert ugyan az őseim olaszok voltak, de a talján nyelv sehogysem állt a nyelvemre. Hamisnak éreztem, gyerekesnek, nem komoly emberhez illőnek. Igyekezni igyekeztem, de mintha mindig gombóc lett volna a torkomban. Még évek múltán is a bennem élő magyar szavakhoz keresgéltem az olasz igéket.

A barátok azt hitték, nehézfejű vagyok, és a vízhordáson kívül más munkával nem bíztak meg. Én csak nem találom a szavakat, akartam volna nekik magyarázni, de erre sem voltam képes. Az anyámnak tett ígéret mázsás kőként nyomta a szívemet. Hajnalonként rémálmaim voltak, sokszor arra riadtam, hogy Miska bátyámmal rángatnak a kivégzésre.

– Nem vagy te nyavalyatörős? – kérdezgették a barátok. – Nem átkoztak meg a bölcsődben?

Szép énekhangom volt, és a prior csodálkozására kiderült, hogy értek a kottaolvasáshoz is. – Hát hol tanultad ezt, te búsképű magyar!?

Szívesen meséltem volna neki anyámról és a családjáról, de az olasz szavak nem fejezhették ki pontosan, amit éreztem.

Lesütöttem a szemem, és mélyen hallgattam.

– És mért nem akarod, hogy felszenteljünk téged?

Mit mondhattam volna? Mióta anyám meghallotta a hamis hangokat, nem hittem abban, hogy Isten jót akar. És a harangoktól is régóta irtóztam.

Egy Castelfrancóba tévedt, vándor muzsikus mesélte el, hogy anyám családjának nagy hangjegynyomdája van Velencében.

Ám Girolamo Scotto, a nagy-nagybácsikám csak vonakodva adott munkát nekem.

– Olyan búval bélelt vagy, fiacskám, hogy még a könyvesboltban sem vennénk hasznodat. Ráadásul nemhogy latinul nem tudsz, az olaszt sem beszéled tisztességesen. Milyen munkát is adhatnék neked?

Elmondtam neki, hogy én akkor is hallom a hangokat, ha csak a hangjegyeket látom. Jó hasznomat vehetnék a kottanyomtatásban.

A Scottók előtt külön nyomtatták a vonalakat, a kottajeleket és a szöveget. Girolamo bácsi nyomdászai viszont azzal próbálkoztak, hogy egyetlen lépésben vigyék papírra az összes jelet. De nem mindegyik nyomdásznak van jó füle. Én ellenőriztem, hogy a papíron nem csúsztak-e szét a vonalak, hogy a megfelelő szótag fölé a megfelelő hang került-e. Nem volt nekem ez mulatság: a sok motetta, frottola, canzona, lauda, madrigál, ilyen-olyan csalafinta, pajkos dalocska mintha csúfot űzött volna belőlem. – Hogy vagy képes reggeltől estig az orrodat lógatni? – kérdezgették a többiek.

Nekem dolgom volt, mégpedig olyan dolgom, amiről másoknak nem beszélhettem.

A műhelyt időről időre elárasztották a legkülönfélébb kéziratok, így akadt a kezembe Brodarics kancellár Krakkóban kiadott krónikája, a De conflictu Hungarorum cum Turcis ad Mohacz. Apám és bátyáim persze túl jelentéktelen nemesek voltak ahhoz, hogy a halálukról a nagy Brodarics hírt adjon. Ám én azért az utolsó mondatig reménykedtem benne, hogy Miska bátyám előkerül, a krónika utolsó sorai beszámolnak az ő megmeneküléséről.

És ez a tudó mű közben végképp elbizonytalanított. Hogy tanúskodhatnék én, Forintos Benedek a mohácsi vészről, mikor ott sem voltam? Bár igaz, a csata az én életemet is megváltoztatta. Ha a magyarok győztek volna, akkor most családos kisnemesként élnék Mihályfán, irányítanám a vetést, az aratást, és nem egy sötét lyukban ellenőrizném a hangjegyeket. Olyan dallamok kottáit, amiket én már soha nem fogok önfeledten elénekelni. Mi lenne hát az a bizonyos tanúság, amire anyám megesketett? Hisz még ez a bölcs Brodarics sem képes minden életről számot adni. Nem az lenne a leghűségesebb mementó, ha kommentár nélkül felsorolnám a csata elesettjeit?

No de ha nincs Isten, tudja ezt valaki?

És hol vannak azok, akik nem voltak ott, de életüket a csata mégis derékba törte? Akiket a gyász megjelölt mindörökre?

Egy jó eposzhoz vagy regényhez hősök kellenek. De honnan vegyek én, Benedetto Fiorentino, vagyis Forintos Benedek, igazi hősöket? Hiszen én nem láttam közelről királyokat, de még egy árva hadvezért vagy várkapitányt sem. Mintázzam meg Lajos királyt Nagy Sándor képére? De hiszen a mi Lajos királyunk nem volt legyőzhetetlen.

Aztán az is eszembe ötlött, nekem nem is kéne királyokról és egy egész hadseregről tanúságot tennem. Talán az is elég, ha Balassi-strófában elmesélem Miska bátyám történetét, mégpedig úgy, ahogy szegény anyám, özvegy Forintos Ferencné elképzelte. Szent Félix napján a vérszomjas szultán kivégeztette az apródokat, de életlen volt a kard, ami lesújtott Miska tarkójára. Egy kóbor szpáhi talált rá, aki elvitte magával Sztambulba. Évekbe telt, mire elvergődött Máltára, ahol – mint ama legendás Ulysses – egy lakoma végén elmeséli megpróbáltatásait az őt könnyezve hallgató johannita lovagoknak. Ebbe a lassan csörgedező, visszatekintő epizódba illesztettem bele a mohácsi csata leírását és szegény, jó Lajos király halálát…

Ám ezután már képtelen voltam folytatni.

Ama híres Ulysses hazatért Ithakába, de vajon milyen otthon várja Mihályfán az én szegény bátyámat? Kiégett jobbágytelkek, temetetlen holtak, kísértetek és a Forintosok hajdani fészke, egy felperzselt udvarház. A romok között egy őszöreg asszony perlekedik a Jóistennel, az én szegény, vak, megbomlott elméjű anyám… Mely lovagregény érhetne így véget?

Készülő művemről egyetlen emberrel mertem beszélni, ő pedig nem volt más, mint Girolamo mester törvénytelen lánya, Chiara.

Nagy-nagybácsikám nem adott neki hozományt, hanem reggeltől estig a műhelyében dolgoztatta. Chiara nem volt különösebben szép, de bámulatosan eszes, úgyhogy Girolamo igen nagy hasznát vette. Chiara kötötte be az irodalmi és filozófiai műveket, Dantét és Ariostót fejből idézte.

Egy esős délután összefoglaltam neki, miről is szólna az én magyar regényem.

– Ó, Benedetto! Mifelénk nem szokás kisfiúkat tenni meg egy elbeszélés hősének – vetette ellen. – Ráadásul a te Miskád később sem lesz igazi hős, nem győzi le a török szultánt, nem vonul be Sztambulba, és nem szöktet meg egy hercegnőt sem.

Szomorúan be kellett látnom, hogy Chiarának bizony igaza van.

De milyennek is kéne lennie az én Miskámnak?

Mint ama híres Orlando Furioso, ő is őrjöngjön szerelmi bánatában? Epekedjen, mint a jó Ruggiero? Vagy mint Zerbino, érezzen olthatatlan vágyat? Vagy talán nem is az én Miskámnak, hanem Lajos királynak kéne reménytelenül szerelmesnek lennie? No de kibe? Talán Szulejmán lányába vagy a feleségébe? És ha keresztül-kasul szerelmesek a hőseim, akkor más lesz a mohácsi csata kimenetele? Ünnepélyes kivégzés helyett kart karba öltve madrigálokat énekelgetnek? És a végén Miska bátyám egy megszöktetett háremhölggyel újraalapítja a Forintos-nemzetséget?

Keserűen kacagtam, miközben Chiara a kezemet simogatva vigasztalgatni próbált.

Igen, igen, igazam van. Egy ilyen borzasztó csata, ennyi könny és halál tényleg nem való lovageposzba. De mi lenne, ha egy lírai költeményben, egy régimódi planctusban vagy carmen miserabilében siratnám el a hősöket? Csak írjam nyugodtan az anyanyelvemen! Ő, Chiara esküszik, hogy megtanul a kedvemért magyarul! Megígéri, hogy ezentúl nem leszek egyedül a csata emlékével.

Talán ekkor határoztam el, hogy Girolamo bácsi lányát elveszem feleségül?

Vagy már akkor eldöntöttem, mikor először csókoltam meg a nyomdagép mögött? A nyomdászok gúnyolódtak velünk, fogadásokat kötöttek, melyikünk a szerencsésebb: a csúnyácska vénlány vagy az örökké bús magyar.

Szégyen vagy nem szégyen, én mindvégig nagyon szerencsésnek éreztem magam. Azt sem bántam, ha főzés helyett Chiara bűvös-bájos Ariosto-versbetéteket szaval egész nap. Szép lassan magam is megbékéltem a tündérekkel, óriásokkal, varázsitalokkal és szerelmi cselszövényekkel, és észrevétlenül megbarátkoztam a harangok hangjával.

Egyik vasárnap azon kaptam magam, hogy a Szent Márk tér felé menet madrigálokat dúdolgatok magamban.

És mikor a fiam megszületett – akit Michelének neveztünk természetesen –, mintha valami elviselhetetlen teher hullott volna le rólam. Immár mindenféle töprengés nélkül törtek elő a torkomból az olasz szavak.

A keresztelő után előhúztam az ágyam alatt rejtegetett kéziratos ládát. Belelapoztam Brodarics krónikájába, a Mohácsról írt regényem kész fejezeteibe.

Belelapoztam, aztán gondosan, szépen mindent visszacsomagoltam.

Hiszen én élek, gondoltam.

‍