Hermann Szabolcs és Szent István-kompozíciói

Boros Viola munkája.

Viszonylag ritka, hogy a hazai könyvkiadók között akad, amely zeneművet – értsd: kortárs-zenei kottakiadványt – publikál. Ezúttal a Szatmár megyei Csomaközön és Budapesten tevékenykedő Hermann Szabolcs szerzeményeiről van szó, jelesül nyolc, Szent István tiszteletére írt kisebb kórusműről és egy négytételes Szent István-miséről.
Különös a kontraszt, amelyet a „templom csendes mélye” és az érzelmes-csillogó operettpódium gerjeszthet. Hermann Szabolcs ebben a kontrasztban él. Miközben a Szatmár-vidéki sváb – vagyis túlnyomólag katolikus – falvak között számon tartott Csomaközön fáradhatatlan zenei tevékenykedésének közösségszervezői távlatai nyílnak, Hermann 2016 óta a Budapesti Operettszínház egyik karmestere és korrepetitora is. Ami tanulóéveit illeti, 2006 és 2009 között a szatmárnémeti Székesegyház segédorgonistája volt, majd a kolozsvári zeneakadémiai tanulmányok közben (karmester szak) a liturgikus zene középkori hagyományaival is ismerkedett. 2013-ban a kolozsvári Contemporartis Transylvaniae kortárs-zenei csoport ötletgazdája, társalapítója, karmestere volt, 2015-ben Csomaközön megalapította a Hermann Musik Egyesületet, amely azóta is évente szervezi a nyári zenei táborokat közelről s távolról érkező gyermekeknek, fiataloknak, hangszereseknek és énekeseknek egyaránt. Budapesti tanulmányai közben ismerte meg az egyházi zenébe iniciálódó gyermekek kórusnevelésének csínját-bínját, tanult, tapasztalt, sőt 2017/18-ban tanársegéd is volt a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen.
„Már gyerekként is nagy volt az ünnep előtti izgalom, s még emlékszem a nyüzsgésre, ahogy a falu apraja-nagyja készült, hogy ki-ki a maga módján tegye szebbé azt a napot – írja Hermann a Szent István-kompozíciók előszavában. – Mivel kántorcsaládban nőttem fel, így én a templomunk kórusát erősítettem, s ott vettem ki a felkészülésből a részem. A kórussal több héttel az ünnepi mise előtt elkezdtük az énekpróbákat. A tőlünk telhető legjobb tudással adtuk elő a kórusdarabokat, de valahogy nem ez hozta meg a csodát. A katarzisélményt inkább azok az énekek nyújtották, amelyeket közösen énekelt az egész nép. Zengett a templom a hívek hangjától. Így volt lehetőségem felfedezni és megtapasztalni, milyen ereje van a hitnek a zene kifejezésében. Azt gondolom, nincs nagyobb erő, mint amikor 200-300 ember együtt énekel, ünnepel, s kifejezi örömét vagy éppen bánatát.” Ez az élmény, illetve a felismerés, hogy az első magyar király tiszteletére született egyszerű – vagyis templomi kis énekkarok számára is bármikor igényesen tanítható – kórusművek terén nem vagyunk bőségben, ezek együtt „íratták meg” Hermann Szabolccsal az épp kiadás előtt álló munkákat.
Kompozíciói – a Szent István király-mise (amely tulajdonképpen egy Credo nélküli rövid ordinárium), valamint a nyolc István király-ének – az újólag virágzásnak indult magyar katolikus egyházzene nemes ügye iránt elkötelezett fiatal alkotóról árulkodnak. A bevallottan liturgikus használatra szánt, egyszólamú karra és orgonára írt feldolgozások – jóllehet hangzásviláguk 20. századi előzményekből merít (lásd Kodály, Bárdos, Halmos és más zeneszerzők neomodális színezetű egyházzenei műveit) – „esetenként értékes költői szövegeket megzenésítő, a katolikus népének étoszát híven tükröző, olykor viszont szokatlanabb harmóniákat felvonultató és alkalmi jelleggel polimodális kromatikát is bevető alkotások” (Lászlóffy Zsolt). A nyolc kisebb kórusműnél feltűnik az irodalmi szövegalapok heterogenitása. A közép- és újkori szövegek mellett (Idvezlégy, bódog Szent István királ az Érdy-­kódexből, vagy a Szent István királyról szóló himnikus krónikás énekből vett részlet: „Íme eljött az áldott új nap: zengő, üdvös ünnepe szent királyunk, Istvánunknak. Míg tart e világ heve, örvendjen, ki őáltala lett Urunk örököse, s érdeméből nyeri vala, hogy a mennynek részese”, 17. századi kéziratos Magyar Cantionale) újabb keletű, de irodalmi szempontból különösebb értéket nem képviselő versezeteket is találunk.
A kiadás előtt álló nyolc plusz egy kompozíció „érettségét” nyilvánvalóan az is erősíti, hogy szerzőjük a határmenti magyar katolikus népének-használat terén gyűjtői-kutatói tapasztalattal is rendelkezik. 2017 végén a Téged, Isten, dicsérünk című orgona- és énekeskönyvben közreadta a szatmári egyházmegyében gyűjtött „hagyományőrző népénekeket”. A több mint ötszáz tétel között akad szatmári specialitás is, az egyházi év ünnepei szerinti kategorizálás során azonban nyilvánvalóvá vált, hogy meglepően csekély számú a Szent István király tiszteletére használt ének.
Íme, a kegyesség – vagy ahogy korábban mondták: devóció – újabb, kortárs megnyilvánulása.