Hatodik érzék

Suzana Dan: Kerítés

– Tudod, hiányozni fogsz – mondta a holttest, miközben Judit dolgozott rajta.
Judit nem felelt. Kurta, pontos mozdulatokkal tevékenykedett. Kesztyűt húzott – a konyha néma csendjében visszhangot vert, ahogy a csuklóján csattant a vékony gumi –, kihúzta a holttest mellkasából a húszcentis konyhakést; a csap alatt lemosta róla a vért, majd a kést és a mosogatót is leöntötte fertőtlenítőszerrel.
Sietnie kellett: nem tudta, meddig fog még hatni a Hatodik Érzék. Az asztalon még ott hevert a katonai laborból – a munkahelyéről – lopott fecskendő; az ereiben minden egyes szívdobbanással jéghidegen áradt szét a drog, késhegynyi pontba fókuszálva az érzékeit. Judit nem egyszerűen látott: érzett mindent maga körül, a kiontott vér nyers szagától a szőnyegen heverő test hajába tapadt porcicákig.
Úgy érezte, nem is a hatodik érzékét – a hetediket, talán nyolcadikat használja.
– Nem felelsz? – kérdezte a férje holtteste. Juditnak a szeme sarkából úgy tűnt, mintha a hulla elbiggyesztené a száját, pedig tudta, hogy a test nem mozdulhatott el. Róbert ugyanúgy hevert a padlón, ahogy elterült, amikor Judit háromszor egymás után a mellkasába vágta a kést. – Juci, ne már. Ha már meg találtál ölni, legyél már olyan kedves, hogy szólsz hozzám egy pár szót utána.
Juditnak elege lett. Lecsapta a kést a konyhapultra, és csípőre tett kézzel megfordult.
A hulla tele szájjal vigyorgott rá.
Judit idegesen megrázta a fejét, mint egy csikó. Mikor abbahagyta, a test megint mereven, a hirtelen halál pózába dermedve feküdt a padlón. Mosolynak nyoma sem volt.
– Szóval ezt értették a laborban mellékhatások alatt – motyogta Judit. – Te jó ég.
– Bezonyám, Jucikám… jé, rímelt! – mondta Róbert hullája. – Szerintem a drog nélkül is el tudtad volna tüntetni a nyomaidat körülöttem, de te akartad… hát valamit valamiért, cica. Amíg hat az az isten tudja, micsoda, ami a fecskendőben volt, addig kénytelen leszel kibírni velem.
– Nem újdonság – morogta Judit, de csak fél füllel figyelt. A szeme a konyhát pásztázta, miközben egy ronggyal gépiesen törölgette a kés nyelét. Azon agyalt a drogtól fékevesztetten száguldó gondolatokkal, hogy milyen bizonyítékot hagyhatott még hátra. A levegőben elszállt előtte egy apró porszemcse a délutáni nap sugarában; Judit tisztán látta, ahogy pördül egyet a tengelye körül, mielőtt tovaúszik a levegőben. A kesztyű vastag gumiján át is érezte a kés fanyelének finom erezetét. Az orra megtelt a vér és a fertőtlenítő szagával.
– Áruld el, kérlek – és Judit összerezzent, ahogy a hulla megint megszólalt, csevegő hangon –, miért is öltél meg?
– Te! – sziszegte Judit. – Pofa be! Csak hallucinállak. Nem tartozok neked magyarázattal.
– Attól még megszánhatsz és elárulhatod – felelte Róbert. – Egyébként is, honnan tudod, hogy tényleg hallucinálsz? Lehet, hogy épp a bardóba szorult halhatatlan lelkemmel beszélgetsz vagy valami ilyesmi.
– Halhatatlan lélek nem létezik – szögezte le Judit, aztán eszébe jutott, hogy épp egy holttesttel cseverészik, és szinte elnevette magát. Csak az a tudat tartotta vissza az előtörni készülő hiénavihogást, hogy ha egyszer rákezd, az istennek se tudja majd abbahagyni – itt talál majd rá a szomszéd vagy a rendőrség, Róbert összeszurkált hullája mellett, a gyilkos késsel a kezében, teli torokból röhögve…
Elég. Koncentrálj. Judit lehunyta a szemét, erősen az ajkába harapott és fókuszált. Gondolatban sorra vette a letörölgetett kést, amit mindjárt a fiókba dob, a Nyugati téri öreg hajléktalantól lopott hajszálakat, amit szét fog szórni a lakásban, a gondosan meglazított ajtózárat, az alibinek szánt vonatjegyét, amit negyedórán át farigcsált egy kisollóval, hogy olyan lyukat fúrjon bele, mint a kalauz lyukasztója…
– Juci! – mondta a holttest, és Judit megint összerándult.
– Fejezd be! – csattant fel, aztán a szájára csapta a kezét. Még csak az kéne, hogy valaki meghallja.
Nagyot sóhajtott.
– Ha elárulom, hogy miért csináltam, befogod végre?
– Nem ígérek semmit… – mondta a holttest csibészesen, és Juditnak kedve lett volna még egyszer belevágni a kést. Nyugalom. Mindjárt elmúlik…
– Annak a kis szőke hajú riherongynak köszönd, ha már ennyire tudni akarod – suttogta Judit dühvel küszködve. – Hol szedted fel? A cégnél? Vagy valami prosti volt?
– Honnan tudjam, ha csak a hallucinációd vagyok? – kérdezett vissza Róbert.
Judit foga összecsikordult. Két ujjal megszorította az orrnyergét, és mély levegőt vett.
– Elmondtam – közölte aztán a hullával. – Most már igazán elhallgathatsz.
– Még nem végeztem – felelte Róbert. – Mióta tudod?
Judit épp a hajszálakat szedte elő a táskájából. Teljesen el volt foglalva azzal, hogy Róbert görcsbe rándult ujjai köré szórja őket; megütközni is elfelejtett azon, hogy még mindig beszélget a hullával.
– Egy hete – felelte. – Láttalak titeket a kocsidban egyik este. – Aztán, mert a düh és a gyűlölet megint kezdett felülkerekedni a gondolatain: – Ha több eszed van, és nem az iroda parkolójában állsz neki félrekúrni, én sem láttalak volna meg. Még mindig élhetnél, te seggfej…
– Az már nem az én hibám, hogy te egyből a késhez nyúltál. Tégy egy szívességet, és ne az én nyakamba varrd…
– Tégy egy szívességet, és fogd be végre a pofádat! – szisszent fel Judit, és az önuralom utolsó lánca is elpattant: hatalmasat rúgott a padlón fekvő testbe. Róbert dereka összecsuklott, mint egy becsattintott bicska, és a nehéz test arrébb gurult. Az alvadt vérpatakokhoz frissek csatlakoztak.
Judit lüktető fejjel, lihegve meredt maga elé.
A konyhában csend volt; csak az óra ketyegett, és a hűtő zúgott halkan.
Róbert hallgatott.
A világ elhomályosodott kettejük körül, aztán émelyítő rándulással visszatért a helyére. Judit ereiben ellobbant a jeges tűz: a drogtól kiélezett fókusz megszűnt.
Judit leroskadt az egyik konyhaszékre, és a tenyerébe temette az arcát; mélyeket lélegzett. Aztán letépte a kezéről a kesztyűt és a szemetes legaljába gyömöszölte; felállt, és a telefonhoz lépett. A rendőrség számát tárcsázta.
Amíg a diszpécserrel beszélt, letörölgette az arcáról a kesztyűről rákenődött vércseppeket.

Aznap este, miután a mentők és a rendőrök elvonultak, Judit a hálószobában összegömbölyödve, reszketve hevert a takaró alatt. A konyhába nem léphetett be: a sárga rendőrségi szalag még mindig elkerítette a szobát a lakás többi részéről. Főzés helyett kínait rendelt vacsorára, de az étel cementté vált a szájában – pár falat után félretolta. Inkább zuhanyozni ment; percekig áztatta magát jéghideg vízzel, abban reménykedve, hogy így talán eltűnik a bénultság, ami a Hatodik Érzék jeges lüktetését váltotta fel benne.
A víz sistergésén túl mintha egy hangot hallott volna, érthetetlenül suttogva, de igyekezett nem figyelni rá.
Hazajár a férjem kísérteni, gondolta, és elnevette magát; a kacagástól és a hideg víztől összecsattantak a fogai, mintha száraz csontok zörögtek volna egy kripta mélyén. Csak akkor hagyta abba, amikor elzárta a vizet, és kilépett a zuhany alól.
Most az ágyban kuporgott három réteg takaró alatt, és várta, hogy megszűnjön a reszketés.
Soha nem fogok elaludni, gondolta. Aztán érezni kezdte, ahogy – végre – lassan elkezd kihunyni a tudata.
– Judit! – szisszent valaki a sötét hálószobában, és Judit levegőért kapva felült az ágyban.
Elfulladó lélegzettel meredt maga elé – aztán halk kuncogást hallott, és a szíve nehezet, görcsöset dobbant.
– Hahó, Juci! – suttogta Róbert hangja. – Csak nem ébresztettelek fel?
Judit egész testében remegve, szinte félőrülten kapkodta a fejét, hiába keresve a suttogás forrását. Róbert hangja nem olyan volt, mint a délután: mintha mindenhonnan ez a hang áradt volna, a falakból, az ágy alól… Judit mellől az ágyból.
– Remélem, hiányoztam – mondta a hang, és Judit a fülére szorította a tenyerét.
– Nem – suttogta –, nem, ez nem lehet! Menj innen! Te halott vagy! A szer…
– A szer már rég kiürült belőled, igen – felelte Róbert, és Judit kegyetlen tisztasággal hallotta minden szavát, mintha a férfi egyenesen a koponyája falai között szólalt volna meg. – De mond az neked valamit, hogy „kísérleti drog”?
– Mi…? – suttogta Judit, de elcsuklott a hangja.
– Az, hogy milyen átkozottul keveset tudsz arról az izéről, amit a laborból loptál a kis gyilkossági tervedhez. Semmit sem tudsz arról, milyen mellékhatásai lehetnek, vagy hogy meddig tartanak… – kis szünet, aztán Róbert szinte kéjesen folytatta. – Hogy elmúlnak-e egyáltalán.
– Nem! – suttogta Judit ismét, aztán tovább, mint egy mantrát. – Nem, nem, nem, nemnemnem…
– De bizony, cicám – mondta Róbert vidáman. – Van egy olyan érzésem, hogy mi ketten még nagyon sokáig fogjuk élvezni egymás társaságát… nagyon, nagyon sokáig.
Judit elsírta magát.
Körülötte a szobát betöltötte Róbert halk nevetése.


Dénes Anita 1998-ban született Kolozsváron. Magyardécsén és Marosvásárhelyen nőtt fel. Jelenleg a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának hallgatója.