.svg)
Jékely Zoltán A kő-ördög fohásza című versére
A porcelán-ördög
már a legelejétől minden a magány
ellen történt.
az első kihullott tejfog,
amit a jó anya ékszeresdobozba tesz.
vagy egy újabb hideg patkó
a ló patájába verve.
már a legelejétől minden a magány
ellen szólt.
minden pótolt csorba, eltávolított folt,
stoppolt zokni, összevart seb.
mondom neked, minden a magány
ellen van,
és sírva fakadok, ha azt mondják,
nincs semmi sem.
élnem kell, forgatnom időt, pénzt,
kapcsolati tőkét, titkokat.
akit ismerek, már idegen,
s az idegen is egyre jobban az.
melegszem ünnepi kézben,
görcsös az irtó szorítás, ahogy a jó
szándék is.
képzeletbeli barátot nem tartottam
egészen felnőttkoromig.
történetem vékonypapíros
kifestőkönyv,
mindenem csak látszat, játszma.
mondom neked, a magány ellen volt
minden forma, dísz, külcsín és
belbecs.
megpróbáltam költészetté kovácsolni
az életem,
azt mondtam, vas vagyok, kellemes,
könnyű vas.
A szalma-ördög
vacsorám a későn érő legény.
bajszán tejföl, macskaléptű
mendemondák
és koholt vádak elől bújtatom.
mondják rá: az ördög bújt belé.
átok ül torzonborz fején,
amíg alszik, kicsordogál szájából
nyálával együtt az álom.
mondják rá: haja a tépett kakasé.
gyönyörű orrnyerge
megtévesztő eszköz,
és hazugok hasfájásával
görnyedezik a munka alatt.
mondják rá, mondják rá
minduntalan: szalma csak,
szalma csak, ők bezzeg széna,
ők bezzeg szénaboglyák.
A cserép-ördög
micsoda gonosz szó a rododendron!
hétköznapiságommal férkőzöm
közétek,
együtt szívunk békepipát.
bogárlábakat dugtam dohányotokba,
aki cigarettázik, örökké az ajtóban áll.
egybegyűltünk mind,
túlterhelt hamutálak köré,
cserépszavazással döntjük el,
ki alkalmatlan a megmaradásra.
A felhő-ördög
köd van, párolog a maros,
otthonom homály,
minden út rossz irány,
kopott mérföldkő vagyok,
utolérhetetlen vonulás,
vágyak vize, megfoghatatlan.
ó, alultáplált tavacskám,
nincs más választás,
kénytelen vagy hinni
mindenben, mi vagyok:
birodalom-harmatpont,
jégkristály-királyság.
A csont-ördög
elefántcsonttorony-bűnöm:
angyali életrajz,
történelem-rablómese,
könnyű álom, gumicsontváz.
száraz szerdák a katakombák.
elviselhetetlen,
hogy a csont és a hús szétválasztható.
pihentem már tengerfenéken,
földfenéken, férfimellkasban,
női lábszárban, ágyúcsöndben.
nem emlékszem a húsra,
kebelbarátom, nézd, ahogy
egymást követik halálba
különc, közömbös katonák.
a mészárszék neve: lapocka;
gerinc ferdül, csont csörög,
arra ébredek, hogy mások már
alszanak.
nem emlékszem a húsra, testvéreim,
csak a vér néma csordogálására
az erekben,
de a húsra, a húsra nem,
és higgyétek el, testvéreim,
ez táplálja a világ összes
nyugtalanságát,
mert ahogy számomra, úgy
számotokra is:
minden, ami történt, már a legelejétől
a magány ellen volt.
