Három és még egy bolond

Ilony mama árpaszemet, krumplihéjat szór a tyúkoknak. Rohannak csipegetni. Vezérük egy fodros bundás négylábú: Buksi. Ő mangalicaként látta meg a világot, de tökéletesen beilleszkedett a szárnyastársadalomba.

Ilony leguggol a sertéshez, kurkássza, simogatja, vakargatja.

– Egyél, fiacskám, egyél, csillagom… Hoz még neked a mama… – és megcsókolja állatgyermeke okos homlokát. Buksi élvezettel röffent. – Zsírdisznónak ekkora comb világszám! – mutat Ilony gyermekének hátsó végtagjára, és Buksi, mintha megörvendeztetné a gondolat, hogy testrészei a mestergerendán fognak besózva száradni, kinyújtja csülkét.

– Jövő héten szúrjuk Buksit! – dönt Ilony, és megrángatja a jószág fülecskéjét.

– Még hamarabb kéne! – tanácsolja a bolond gróf. – Aztán olvassza zsírjára, és a bödönöket ássa el. Messze a portától, különben a fritzek vagy a muszkák fognak lakmározni belőle.

Az élelem elrejtése háború idején ősi reflex a Beregben. Most is. Egyelőre a Honvédség begyűjtői elől. Csak az a baj, a naményi piacon meg mesés áron veszik a zsírt, a tepertőt, a füstölt holmit. A vágott disznót el is dugni, meg árulni is: a kettő egyszerre nem megy.

Szilvássy gróf azért kapta a bolond előnevet, mert ezerholdas mágnás létére a földosztásért harcol. Persze kiszámolta, hogy ha a földhöz jutottak törleszteni kezdik a megváltást, ő majd konzervgyárat meg pálinkafőzdét fog építeni, és tízszer annyi profitja lesz, mint most. Ez így szépen hangzik, de hát „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok!” A Magasság Istene, a Haza, a Család, a Tisza, az Adott Szó, a Menyasszony Szüzessége: szentségek – ám a Beregben egyik sem ér fel a föld szentségével. Mert az a minden! Egy kapavágásnyival növelni a családi parcellát: életcél. Koplalni érte? Spórolni veszettül? Megéri! Büdös szájú, lompos lányt venni el feleségül? Ha hozománya van, miért ne! Földet árendálni harmadosba? Igen, ha muszáj! Dobra vert szántót a zsidó hiteléből megvenni? Az a halál, de nem baj, akár azt is, ha másképp nem megy!

És Szilvássy nagyságos úr lemondana a birtokáról. A földről, amire lefekhet, amit megcsókolhat, amibe eltemettetheti magát, amit megehet, amit szagolgathat, amit télen-nyáron bámulhat. S nemcsak lemond, de más nagybirtokosokat is erre a földreformra kapacitál. Létezhet ettől nagyobb bolond? Nem létezhet!

De igen, létezhet! Zsilinszky Endre! Ez az elefánt nagyságú ember, aki a novemberi hidegben szalmakalappal a fején, kezében sétapálcával a gróf mellett állva szivarozik. A bolondságra jellemző, hogy terjed, és a megfertőzött túltesz a megfertőzőjén. Így Zsilinszky már nemcsak a nagybirtokosok, hanem a németek ellen is lázít. Pont most, mikor a nemzet hálás szemmel csügg Hitler Adolfon, amiért visszaadta nekünk a Felvidék, a Vajdaság és Erdély egy részét.

„Pájeszes fajvédő” – így hívják a Beregben Zsilinszky képviselő urat. Az ugyanis zsidószidó dzsentriként kezdte a politikai pályáját, hogy most a zsidószidókat szidja. Ezt a csavart már végképp nem érti a nép. Ennek ellenére nem bánja, hogy a ’39-es választáson is rá szavazott.

Valakinek ki kell töltenie azt az űrt, amit Esze Tamás, Rákóczi, Kossuth hagyott maga után.

A harmadik bolond Fodor Sanyi. Egy gyomorbajos, vézna alak. Sokgombos, paszományos bocskaiban feszeng cimborái mögött. Nyakkendőjén nemzeti szalag, bár most nincs ünnep.

Fodor Sanyi, még Fried Sanyiként, osztálytársa és cimborája volt Zsilinszkynek a békéscsabai gimnáziumban. Aztán harctéri vértestvére lett az isonzói fronton. ’31-től pedig a halálos ellensége. Ekkor érkezett Zsilinszky a Beregbe, hogy a népet harcba hívja elnyomói, vagyis a kormánypárt ellen. Az ország és a megye urai először nem vették komolyan a ténykedését, hisz itt igazán szegény volt a nép, és régi igazság, hogy a koldusok meg a nyomorgók (legalábbis Magyarországon) az uralmon lévők legfőbb támogatói. Egy kis ígérgetéssel, egy kis búzasegéllyel, a plébános vagy lelkész úr ráhatásával leszavaznak elnyomóikra. Zsilinszky gyűlései után azonban cséphadaróval és kiegyenesített kaszával kezdtek vonulgatni, és a községháza meg a csendőrőrs előtt hangosan káromkodtak, köptek.

A főispán és a szolgabíró dobta be a küzdelembe Fodor Sanyit, aki ekkor már a vármegye legnagyobb építőanyag-kereskedését birtokolta, és igazgatója meg főrészvényese volt a beregi Takaréknak. Hivatalos banki levél érkezett minden eladósodott gazdának, hogy az elmaradt takarékpénztári törlesztések miatt árverezésre kerül a porta. Melytől csak a kormánypárti jelölt tudja megvédeni őket, hiszen neki remek összeköttetései vannak mind a kormányzónál, mind a miniszterelnöknél. Fodor Sanyitól nem kértek engedélyt a nevének a használatához, csupán figyelmeztették, ha ellenkezik, soha nem fog megrendelést kapni az állami útépítést kivitelező cégektől.

Zsilinszky és Fodor nem találkozott ’31-től ’41 augusztusáig. Azért szemmel tartották egymást. Egy-egy Mannlicher M95-ös távcsövén keresztül. Mesterlövésszé váltak a fronton, könnyen végezhettek volna egymással. Zsilinszky feljogosítva érezte magát arra, hogy likvidálja ezt a becstelen választási machinátort. Fodor Sanyi nem érezte magát feljogosítva Zsilinszky likvidálására, de tudta, ha sokáig gondolkodik, az fogja elsőnek meghúzni a ravaszt.

1941. augusztus 30-án éjjel Fodor Sanyi egy üveg pálinkával kereste fel Zsilinszky tarpai főhadiszállását. Cégének teljes anyagi erejét felajánlotta Zsilinszky és a kisgazdapárt támogatására.

Fodor aznap délben tudta meg, hogy Bárdossy, vagyis a magyar kormány sok ezer zsidót lövetett agyon Kamenyec-Podolszkban.

– Kígyókat melengettem a keblemen! – átkozta magát Fodor Sanyi. Pedig nem melengetett. De megtűrt.

Zsilinszky, Szilvássy és Fodor közrefogja Ilonyt. Az kiegyenesedik. Eljött a nagy művelet ideje.

– Mit hozott nekünk, mama? – kérdi Szilvássy.

Az asszony egy darab rongyot vesz elő. Kibontja. Egy újságképet rejtett. A Nyárligeti Napló ünnepi számának első oldaláról vágta ki Ilony mama Hitler kancellár fotóját.

A tudomány általában anyáról lányra száll. Ilony mama viszont a férjétől kapta: Jóska bácsi temetőcsősz, fejfaíró és patkánybűvölő volt. Nem volt szüksége sípra, fütyölni kezdett, s a férgek már rohantak is utána, még ha a szérűskertekben is lakmároztak. Jóska bácsi nyakig bement a Szamosba vagy a Tiszába, a sok kártékony rágcsáló pedig megfulladt. Így csinálta ezt minden évben aratás után. Bárki megmondhatja! Jóska bácsi belehalt egy veszett kutya harapásába. Ez is bizonyíték rá, hogy tudományos ember volt: a szomszéd falu vagy Namény bűbájosa irigy volt rá, azért veszejtette el. Még szerencse, hogy jó előre megpingálta a saját fejfáját. Gyöngybetűkkel, virágmintákkal került a hajó formájú rönkre egy tréfás vers:

„Csolnakom Istennél kikötöm,

Tűle sokat én nem kívánok

Sorsom legyen csak, mint a fődön

Répám nőjön, ha kapálom”

Ilony még ura életében a siratóasszonyok vezetője lett, majd füves- és kenőasszony. Vagyis gyógyító. Például elijesztette a tehenek tejét elszívni akaró varangyokat. De ha megfizették, ő maga küldött varangyot.

– Elő a három lompost, és vizelni! – adja ki Ilony a parancsot, a rongyba visszacsomagolt képet pedig a földre dobja. A három férfi elkezd a sliccénél matatni.

– Muszáj ezt? – kérdi Szilvássy.

– Lehetne még halottmosdató vízbe áztatni a képet, de az nincs. Félretettem, de a jányom kiöntötte.

– Meghalt valaki?

– Meg! Nénye.

– Milyen Nénye?

– Az enyim. A Posztolovics ágrúl. Ruszin volt. Férfi nem látta életében. Pedig jánykorában nem vót ronda, azt mondják. No, kezdjék már a csorgatást!

Mikor Ilony elégedett az eredménnyel, hátrább rendeli a férfiakat, maga pedig zsebre vágja a nedves rongyot.

– Nem undorodik tőle? – kérdi a gróf.

– Undorodni? Ilyen is csak egy férfinak juthat az eszébe! Tudja a nagyságos, hány szaros-hugyos gatyát mostam én már ki életemben?

– És miért viszi el? Nem inkább a ganéba kéne elásni?

– Azt akkor szokták, ha meg akarnak betegíteni valakit. De az nekünk kevés. Adolfnak pusztulnia kell. Eltemetem!

– A rongyot meg a képet?

– Hát!

– Lesz rendes szertartás?

– Lesz! Nényének! A képet meg becsúsztatom mellé, a koporsóba. Nem látjuk hétszer felkelni a napot, Adolf elfonnyad.

– És idejön Berlinből? – kérdi hitetlenkedve Szilvássy.

– Minek gyönne? Nem mindegy, hol pusztul el? Ha idegyönne, még lelepleződnénk.

– És ennyi? Ezzel minden meg lesz oldva?

– Hát! Mit akar még? No, egy rontóverset előtte elmondok a képre.

A tarpai kúria kártyaasztalának intarzia faunjai kíváncsian lesik a két testes meg a nyiszlett férfit. A bor kitöltve melegedik. Pedig nem vinkó, Tokaj leve.

– Nem hiszek az egészben! – mondja a bolond gróf –, és felhajtja a nedűt. Aztán megköszörüli torkát. – Az Ördögöt nem lehet ilyen vénasszonyos hókuszpókusszal legyőzni. Az csak emberek ellen hatásos.

– Legalább megpróbáltuk – feleli Fodor, és arra gondol, mi a jobb, ha a kivégezni szándékozott tisztában van a sorsával, vagy ha gyanútlanul lépeget kivégzőhelye felé.

– Én láttam Hitlert – mondja behunyt szemmel Zsilinszky. – Élőben. Még kezet is fogtam vele.

– Hogy? Mikor?

– Még a ’14-es háború előtt. A bécsújhelyi tisztképzőből vasárnaponként átjártunk Bécsbe cselédlányt, utcalányt fogni. Hitler a festményeit árulta a Donaukanal melletti sétányon. Egy lánynak vettem tőle egy csendéletet. Alkudoztam, végül belecsapott a kezembe.

– És milyen volt ez a kéz… a bőre? – kérdi hitetlenkedve a gróf. – Mint egy… kígyóé?

– Morzsás volt a tenyere. Egy konditoráj fillérekért árulta a megszáradt süteményeket. Hitler mindig ezeket ette. Teletömte velük a zsebét, és tördelt belőlük.

A gróf felhúzott szemöldöke és Fodor Sanyi széttárt karja mutatja, hogy ők ezzel az információval egyszerűen nem tudnak mit kezdeni.

‍