Hála

Varga Borbála: Cévennes-i sziklák, Görögországra gondolok
(részlet)
Kolozsvár felett oly rég nem sütött már a Nap, hogy feledésbe merültek a színek. Nem volt már világszép ibolya, se rikító rózsaszín, csak az életkedvet kimaró hamuszürke és életet kioltó vérvörös. Nem volt neve a katasztrófának, nem szóltak róla gyászos hangvételű tévériportok, az államelnök sem biztatta kitartásra a népet. Halál volt csak, és égett hús bűze. Igaz, egyre kevesebb.
Baljóslatúan kezdődött, igaz, de senki sem számíthatott arra, ami bekövetkezett. Verőfényes, kellemes októberi napon történt. Délután öt óra negyvenhat perckor az elektromos áram megmakacsolta magát, és megfagyott a vezetékekben. Senki sem értette, mi történt, de vele együtt az élet is megbénult. Semmi sem működött. Nem volt többé telefon, televízió, rádió, világítás, de még az autók se működtek. Minden akkumulátor bedöglött, így a gyújtógyertyák se működtek. Az emberek megijedtek, a szomszédok összebújva gyártották az elméleteket, de azért senki se vette túl komolyan a jelenséget. Még akkor is vicceltek a férfiak, amikor a vezetékes víz is elapadt, pumpák híján, hogy amíg sör van, baj nem lehet.
Két napig tartott ez a csendes várakozás, hogy történjen valami. Aztán megtörtént. Beleremegett a föld, és leomlottak a hanyagul felhúzott falak, kitörtek az üvegablakok és elpattantak a vékony falú üvegek attól az üvöltéstől, ami megrázta a világot. Ez jelezte a Garabonciások jöttét. A semmiből jelentek meg, mint horpadt hasú, veszett farkasok a ködös erdőben, de nem volt táltos, ki elűzze őket, nem jött a legkisebb királyfi, hogy társaival szembeszálljon velük. Csak a halál jött, és hirtelen összeguberált inas-serege, de még így sem bírták szusszal, annyi munka várt kaszáikra és sarlóikra.
Azok közül, akik látták a borzalmakat, kevesen menekültek, akik pedig igen, nem beszéltek róluk. Kolozsvár felett legalább egy tucat cirkált fáradhatatlanul. Szakadt rongyokkal fedett vértesek ültek gyíkszerű sárkányaikon, kezükben fokos és mázsás, bőrkötéses, veretes könyv, abból olvasták ki a világ végét.
A bámészkodók hamar életüket vesztették. Vagy a sárkányok torkából pattanó lángcsóva égette szénné őket, vagy a bűzös leheletük méregfelhőibe fulladtak. A kiváltságosakat a hátasukról leugró ördögök vasöklükkel verték halálra, lékelték meg koponyájukat fokosukkal, vagy etették meg hűséges szárnyasaikkal.
Volt ellenállás, egy pillanat erejéig még remény is talán. A katonaság, rendőrség és felfegyverkezett civilek szerveződni kezdtek. Legjobb tudásuk szerint, a csekély, rendelkezésükre álló felszereléssel szembeszálltak a bestiákkal. Temérdek életet áldozva három haramiát is megöltek. Kovács Szidónia, az orvosi egyetem professzora a helyszínen várta a csata végét, hogy szikéit a lényekbe mélyeszthesse, abban reménykedve, hogy talán megtalálhatják a jövevények gyenge pontjait. Mire szerezhettek volna egy lángvágót vagy bármit, ami elég erős lett volna a páncél és a pikkely átvágásához, megérkezett az erősítés. Az utolsó szálig ott pusztultak, az elesett garabonciások hulláit pedig felfalták a megérkezett társaik.
De mindez már a múlté. Vagy tán tegnap történt? Az idő, de lassan már a tér is elvesztette szilárd jellegét, és képlékeny tüneménnyé vált. Megfagyott a világ, az idő, a remény. Megfagyott a múlt és a jövő is, csak a halálra várók maradtak, mint kiéhezett, mocorgó patkányok.
Andor összerezzent. Nem kiáltott, az életösztöne megakadályozta ebben. Lélegzetét visszafojtva figyelt. Az ablakok helyére felszegezett pokrócokat tépkedte a szél, azon kívül semmilyen hangot nem hallott. Emberfeletti erővel megmozgatta az elgémberedett tagjait. Olyan hideg volt, hogy fel lehetett rá akasztani a fejszét, még a bélelt nadrág, síkabát és több rétegnyi takaró sem tudta megakadályozni a fagyot abban, hogy beegye magát csontjaiba. Óvatosan bújt ki a takaró alól, hogy minél kevesebb meleget eresszen ki. Párja, Anna, még mindig aludt.
Az ébredés, az álom kegyes öntudatlanságából, a rideg valóságba történő, könyörtelen cseppenés után a második legutálatosabb dolog következett: bele kellett dugnia amúgy is sajgó lábait a jéghideg bakancsokba. Összeszorított foggal megtette. Hálát adott a Fennvalónak, hogy néhány éve, miután majdnem megfagyott a lába egy sítúrán, vett magának egy alpesi bakancsot, ami mínusz harminc fokig ígéri a kényelmet. Hazudik, de még mindig jobb, mint amivel egy-egy szerencsétlen rendelkezik. A mozgás zajára magához tért a két macska is, Üsző és Cicka. Szegények már csak árnyékaik voltak egykori önmaguknak. A hideg és az éhség rajtuk is behajtotta uzsorakamatját. Ahogy mindenkin.
Cicka erőtlen nyávogással könyörgött valami ennivalóért, s kivonszolta magát az előszobába, ahol szebb időkben naponta háromszor tömhette bendőjét. Üsző némán követte. Mindkét apróság epekedve nézett fel a gazdájára, aki régen olyan jólelkű volt, most pedig fukarul osztja az élelmet.
­­– Tudom, apróságok, tudom. De ma sem fogtok jobban örvendeni a reggelinek, mint tegnap.
Reggeli… mikor volt az utolsó alkalom, hogy különbözött a reggel az estétől? Csak homályos derengés volt már, semmi egyéb. Kinyitotta a hűtőt. Ide volt bepakolva minden megmaradt élelmük. Megszámolta, mint mindig. Hét üveg zakuszka, nyolc üveg lekvár, egy fél tasak spagetti, két üveg savanyú uborka, három üveg csípős paprika, egy halkonzerv, egy fél üveg olívaolaj. Ennyi. Próbált hálát adni, azért, amijük volt, de csak a keserűség teli poharából löttyent egy kevés lelkébe. A gondviselés kegyes volt hozzájuk. Nem sokkal a katasztrófa kitörése előtt kaptak csomagot a szülőktől, falusi rokonoktól, s így tele kamrával érte őket a vész. Mégis elfogyott, a teli kamra oly hamar kiürült. Kibontott egy üveg zakuszkát és két evőkanállal adott a hangosan követelőző állatoknak. Kásás állagú volt a fagytól. Ezek éhes farkasként másodpercek alatt felfalták, amit kaptak, s tovább követelőztek, hiába.
– Mondanám, hogy hallgassatok, de már úgysincs, aki meghalljon. Hacsak az egyik veszedelem nem. De ti hamarább észreveszitek, mint mi. Ti vagytok a mi riasztó berendezésünk, ugye?
Korgó gyomorral rakta vissza az üveget a hűtőbe. Még nem eszik. Még bírja. Annának kell és a gyereknek. A konyhába lépett. Itt edények sorakoztak, mindegyikben hó és jég összegyűjtve. Egy félliteres palackba gyömöszölt valamennyit és berakta a ruhája alá olvasztani. Ő maga szájába vett egy jégcsapot és próbálta úgy szopogatni, hogy ne nyelje még le a vizet. Most csak egy betegség hiányozna. Miközben összeszorított foggal tűrte a fogaiba nyilalló fájdalmat, a bejárati ajtót nézte, az íróasztalt, amivel eltorlaszolták, a betört zárat, és a vérfoltot a falon. Egy férfi meg kell tegye, amit követel tőle a kötelesség. Ahogy az a szerencsétlen flótás is megpróbálta megtenni.
Ismét kínlódva kényszerítette magát, hogy egy csipetnyi hálát érezzen, amiért valamelyest felkészülve érte őket a háború. Andornak voltak fegyverei. Volt két íja, vesszői, néhány vadászhegye, lándzsája, egy szablyája és kései. Sok kése. Most aztán tényleg vigyoroghatna, ha a bélyeggyűjtést választotta volna hobbiként. Ismét kinyitotta a hűtőt. Kivette a zakuszkát és ezt is a ruhája alá rejtette. Anna érzékeny a hidegre, vigyáznia kell rá.
Ott egye meg a fene a hálát! Azért kellene hálás legyen, amiért nem fegyvertelen, és nem strandpapucsban érte a kibaszott világvége?! Némán grimaszba rándult az arca és egyetlen hang nélkül elsírta magát. A legkisebb mértékben sem kell adóznia semmilyen gondviselésnek! Minden egyes befőtt az ők és családjuk keze munkája! Minden egyes fegyverét ő vette, fáradságot nem sajnálva tanulta meg használni! Majd akkor lesz hálás a gondviselésnek, ha eltünteti a szörnyeket.
Mocorgást hallott a szobából. Azonnal ugrott. Óvatosan térdelt a takaróhalom mellé, nehogy megnyomja valamelyik alatta lapuló végtagot.
­– Óvatosan, kicsi, maradj a takarók alatt, nehogy megfázz.
Egy fej jelent meg a takarók alól, mint a párnavárából félve előbúvó gyerek. Andor elővette kabátja alól a frissen melegített vizet és zakuszkát. Mosolygott, anélkül, hogy tudatosult volna benne. Amikor ránézett párjára, bátornak érezte magát. De nem a filmbeillő, önfeláldozós bátorság volt az, ami eltöltötte, hanem az az élniakarás, mely felkészült a halálra.
Anna bágyadt mosollyal fogadta jegyesét. Lesoványodott arcán, mint Van Gogh éjszakai égboltjának árnyalatai ültek a kialvatlanság és viszontagság karikái. De mosolygott, és ez a mosoly erőt adott párjának.
– Igyál. Olvasztottam neked vizet. Az éjszaka megittad, amit a takaró alatt tartogattunk. S tessék. Ezt is mind kanalazd be. Szükséged van az erődre.
– Te? – kérdezte erőtlenül.
A kiszáradt torkából felszakadt szó hosszas, száraz köhögésrohamot rántott magával. Nem volt jól. Már napok óta nem volt jól.
– Én már ettem, ne aggódj. Ne beszélj. Csak figyelj, rendben? Ki kell mennem, vészesen fogy az élelmünk, s neked is gyógyszert kell kerítenem, de…
A macskák veszett riadalommal iszkoltak be az ágy mögötti keskeny zugba. Mindketten tudták, ez mit jelent. Andor elfehéredve, de uralkodva magán mutatóujját a szájához emelte, másik kezét Anna halálra vált arcára tapasztotta. A saját száját is befogta a biztonság kedvéért. Hosszú, néma másodpercek teltek. Lassú szél lobogtatta a leszögezett pokrócokat. Valahol reccsent valami. Valamelyik macska félelmében nyikkant. Ismét csend. Egy koppanással leesett az első, tojás méretű jég. Majd a következő, s a következő, egyre gyakrabban, mígnem éktelen dübörgéssé nem erősödött a gyilkos jégverés. Aztán dörrent az első szárnysuhogás. Rövid szünet után a következő. A hőmérséklet pillanatok alatt esni kezdett. Suttogásfoszlányokat tépázott az egyre erősödő szél. Bizarrul erősek és érthetőek voltak egyes szavak, míg mások zagyvasággá tompultak. Andor meg mert volna esküdni, hogy ő ejt egy-egy varázsigét ki lefogott száján, mintha csak véres gyapjúdarabokba burkolt bogáncsokat öklendezne fel. A szárnyas gyík is kedvet kapott a társalgáshoz, és kattogó, recsegő, fémedényes csörömpöléshez hasonlatos torokhangját beleborította a forgószélbe, megkoronázva az egyveleget. A borzalom nem repült tovább. Valamelyik szomszéd épületre szállt le. Látni lehetett a fényét a lángoknak, amiket mintegy szórakozás gyanánt eregetett az a tarajos, sörényes bestia. Ha ez nem lett volna elég, könyv lapjainak pergése szűrődött keresztül a zűrzavaron, s mintegy parancsszóra árnyékjátékot varázsolt a jéggel vegyülő kénköves eső fénye. Alig észrevehető késéssel érkezett a bűz is. Andor kétségbeesetten fohászkodott minden általa ismert istenhez, hogy ne gyúljon be a pokróc, mert itt pusztulnak. A pokolfajzatok immár minden zörrenésre ugranak, hogy a préda megritkult. Olyanokká váltak, mint a kiéhezett farkasok. Még végtelennek tűnő ideig ólálkodott a bestia a közelben. A rémült pár mégis minden másodpercét úgy élte meg ennek a semmibe tartó fagyott pillanatnak, mintha a halál torkába bámultak volna egyenesen. Hirtelen távozott a rémálom, minden átmenet nélkül. Csak a kén szaga és a jégszőnyeg maradt utána.
– Ki kell mennem. Gyógyszert és élelmet kell szereznem. Bármit, amit használhatunk.
– Ne menj. – nyögte bedagadt torkán keresztül Anna. – Kitartunk.
– Mennem kell. Visszajövök, ígérem. Nálad a paprikaspré és a kés?
– Igen.
– Sietek.
Csókot nyomott a bebugyolált lány homlokára, és erőt színlelve ruganyos, markáns mozdulatokkal felaljazta íját, öt vesszőt tett magához, s felkötötte övét, melyen három kés és egy saját készítésű bőrövtáska függött. Felkapta még hátizsákját és útnak indult.
– Andor.
– Igen?
– Hálás vagyok, amiért együtt tölthetjük a nehéz időket.
A halk „én is” már az előszobából érkezett. Nem engedhette meg azt a luxust, hogy gyengeséget mutasson. Nem teheti, semmilyen körülmények között. Félretolta az íróasztalt, kinyitotta a lakatot, levette a láncot, s kívülről visszarakta. Mindig folyamatos hidegrázás kísértette, ahányszor magára hagyta Annát. De muszáj, gyógyszerre, élelemre és egyéb készletekre van szükségük. A tömbház üres volt, mind a nyolc emelete. Az első hetekben, amikor a káosz a tetőfokán volt, mindenki meghalt. Mindenki. A hanyagokkal az éh-, szomj- vagy fagyhalál végzett. A gyengékkel a rablóbandák. A rablóbandákkal a garabonciások vagy egyéb rablóbandák. Csak a gyávák, felkészültek, ravaszak és paranoiásak maradtak. Andor a teljes tömbházat átkutatta már. Minden egyes zugát. Néha, mikor nem tudott aludni, néhányszor még végigjárja az elhagyatott, összetört, romokban heverő szobákat morzsák után kutatva. Nem sokat talált. Néha bútordarabokat gyűjtött, hogy az épület egy távoli zugában, ahol biztos abban, hogy a füst nem szökik meg, főzzön valamit. Az ilyen alkalmakkor megpróbálta romantikus vacsoraként beállítani az egészet. Az egyik alkalommal például a fürdőszobában, ahol nincs ablak, gyertyát gyújtott, és ott költötték el fél adag spagettiből és húskonzervből álló vacsorájuk. Andor tudatlan is elmosolyodott, ha erre a szerelmes gesztusra gondolt. Igen, szerelmes volt, kimondhatatlanul. Talán ezért van még itt, ezért gürcöl üres tartályon is. Ez a második napja, hogy egy falatot se evett. Még bírja. Bírnia kell.


Solymár András: 1992-ben született Székelyudvarhelyen, Szovátán nőtt fel. Jelenleg a kolozsvári BBTE klinikai pszichológia és pszichoterápia szakára jár.