„Ha ott a föld alattad, verhetetlen vagy” – Interjú a Kossuth-díjas Király Lászlóval

Ha jól tudom, közel 60 éve publikálsz…

Igen, egészen pontosan 1963 óta.

Ha valamilyen úton-módon, mondjuk időutazás révén, az akkori pályakezdő éned megtudta volna, hogy 2022-ben Kossuth-díjat kap, mit mondott volna? És Kossuth-díjasként mit mondanál most annak a fiatalembernek?

Amikor indultunk, az 1960-as évek elején, efféle gondolataink nem is lehettek, sem nekem, sem a nemzedéktársaimnak, mert elképzelhetetlen volt, hogy valaki magyar állami díjat kapjon határon túli magyar szerzőként – a baráti szocialista országok közti viszonyrendszerbe ez nem fért bele. Az akkori politikai helyzet következtében szerves kapcsolatunk a magyarországi irodalommal vagy bármelyik másik régió magyar irodalmával nem volt. A magunk lábán álltunk, magunknak adtunk díjakat. Könyvek is alig-alig érkezhettek Magyarországról, amit átengedtek a határon, az is inkább világirodalom volt, méghozzá a semlegesebb fajtából, vagyis amit nem gyanúsíthattak azzal, hogy távol áll az itteni ideológiai gondolkodástól. Díjak se nagyon voltak, létezett ugyan az Állami Díj, azt viszont többnyire irodalmi munkásság címén, de politikai okokból ítélték oda – kivételek persze voltak, Szabó Gyula Gondos atyafiságára például húzták az orrukat az elvtársak, mert nem éppen úgy ábrázolta a mezőgazdaság szocialista átalakítását, ahogyan elvárták volna, de akkora sikere lett, hogy kénytelenek voltak díjazni Gyulát, igaz, egy sebtében összeállított novelláskötetéért, a Fűhúzó áprilisért. Mi már attól a mennyországban éreztük magunkat, hogy pályakezdő egyetemi hallgatókként egyáltalán beengedtek bennünket a romániai magyar irodalomba. Nagy boldogság volt, amikor az ember a saját nevét először meglátta nyomtatásban, de a kötet lehetősége távolinak tűnt. A sors fintora, hogy én, aki elsősorban költőnek tartottam magam, az első díjamat egy prózakötetemre, A Santa Maria makettjére kaptam, 1971-ben.

Nem kerülhetjük meg a Pezsgő-díjat sem…

Azt csak később kaptam meg. Az írószövetség kolozsvári fiókja 1975-ben kitüntetett a Hannibál című Eugen Jebeleanu-fordításkötetemért, majd rá egy évre a Sétalovaglásért megkaptam a bukaresti költészeti díjat – ez volt a belépőm az országosan elismert költők közé. A Pezsgő-díjat 1983-ban kaptam meg, én voltam az utolsó, akinek odaítélték. Mondtam is akkor: ha azt akarjátok, hogy egy intézmény, egy díj megszűnjön, tüntessetek ki engem. Meglepő és jóleső érzés volt számomra, hogy K. Jakab Antal, aki mérhetetlenül szigorú irodalomkritikus volt, rám szavazott a díj odaítélésénél.

Úgy tudom, nem voltak zökkenőmentesek azok a pályakezdő évek: olyanok is felfigyeltek rátok, akiknek a figyelmét jobb lett volna elkerülni.

Ehhez vissza kell térnünk a Forrás-sorozat kezdeteihez: a sorozat 1962-ben indult Lászlóffy Aladár kötetével, aztán jött Szilágyi Domokos, Hervay Gizella. Ők voltak azok, akik leginkább hozzájárultak a költészeti légkör átalakításához, akik úgymond új hangot képviseltek, bár korábban Kányádinál, Páskándinál már megpendültek ezek a hangok. Ők voltak a Forrás első nemzedéke, aztán jöttünk mi. Tudni kell, hogy akkoriban egy kötet publikálásának „átfutási” ideje nagyjából másfél év volt: több felső szervnek is át kellett olvasnia a kéziratot, kizárólag ideológiai szempontból, mert a minőséget a kiadóra bízták. Úgyhogy amikor 1967-ben megjelent az első kötetem, a Vadásztánc, már készen volt a következő is, meg is jelent egy év múlva, majd 1970-ben még kettő – a lendületem tehát nem hagyott alább. Az utolsó egyetemi évünkben, ötödéven azonban meggyűlt a bajunk a Szekuritátéval. Végül december 31-én, Szilveszter napján ötünket a rektorátusra hívtak, sorba állítottak, irgalmatlanul legorombítottak. Utána viszont a szekus őrnagy, aki a kivizsgálást vezette, kijött velünk az előszobába – mialatt bent arról döntöttek, hogy kirúgnak-e az egyetemről vagy sem –, megkínált cigarettával, s azt mondta: fiúk, ennek vége van, remélem, nem rúgják ki magukat utolsó éven, de tudniuk kell, hogy ezt a vizsgálatot nem mi kezdeményeztük, magukat feljelentették. Magyarán szólva, „becsületes” magyar kollégák jelentettek fel a Pártnál, a Szekuritá­tét pedig utasították, hogy vizsgálják ki az ügyünket. Korrektül vizsgálták ki, meg kell mondanom.

Hogy úsztátok meg a kirúgást?

A félelmetes hírű Constantin Daicoviciu volt az egyetem rektora. Négy órát álltunk vigyázzban a „kivégzőosztag” előtt, ott ültek a belügyesek is egyenruhában, Daicoviciu torkaszakadtából ordított ránk – de a végén nem rúgott ki. Utólag tudtuk meg, mi történt. Daicoviciu utasítást kapott a tartományi első titkártól, hogy mind az ötünket távolítson el, de ő azt mondta, hogy erről csakis akkor lehet szó, ha írásbeli utasítást kap a felsőbb pártszervektől. A párttitkár viszont nem volt hajlandó erre, így maradtunk az egyetemen.

Az első kötetektől, díjaktól egyenes út vezetett az Utunk szerkesztőségébe?

Szerencsém volt azzal, hogy az Utunknál akkoriban nemigen volt ember, aki külföldi irodalommal foglalkozzék. Az az igazság, hogy elég sokaknak, akik ott dolgoztak korábban, alig volt közük az irodalomhoz. Amikor én odakerültem, már kicsit más volt a helyzet, hiszen a munkatársak közt volt többek közt Szabó Gyula, Huszár Sándor, Marosi Péter. 1969 januárjától dolgoztam az Utunknál, valójában Szilágyi István „csempészett be” oda engem. Én akkoriban a központi pártlap, az Előre kolozsvári tudósítója voltam, de gyakran járogattam be az Utunk szerkesztőségébe az írócimborákhoz. 1968-at írtunk, forrongott a világ, Párizsban és más nyugati nagyvárosokban diáklázadások törtek ki, Prágában hatalomra került a reformista Dubček, a változások szele kezdett fújni, mígnem a Varsói Szerződés csapatai be nem vonultak Csehszlovákiába. Nyáron, amikor az események felgyorsultak, mindenki elment szabadságra a szerkesztőségből – Létay Lajosnak, az Utunk főszerkesztőjének külön érzéke volt ahhoz, mikor kell nyaralni menni. Azok a csehek, akik a nyári szünidejüket a román tengerparton töltötték, tömegestül indultak hazafelé, amikor meghallották a híreket. Megható volt látni, ahogyan ezrével vonulnak át Kolozsváron is. Szilágyi Pistának eszébe jutott, hogy szolidaritásból cseh irodalmi összeállítást kéne közölni a lapban. Mivel én az egyetemen cseh nyelvet is tanultam fakultatív módon, felajánlottam, hogy megcsinálom. A szocialista országok írószövetségei a lapjaikból cserepéldányokat küldtek egymásnak, elővettem hát a prágai irodalmi folyóiratot, találtam benne egy hosszú költeményt, amely éppen a változásokról szólt, azt lefordítottam. Ez volt Jiřina Hauková Átváltozások című verse. De hogy a szovjet elvtársak se sértődjenek meg, az oldalon elhelyeztünk egy Voznyeszenszkij-versfordítást, Levél Majakovszkij gépírónőjéhez címmel, és mivel Kassák-évforduló volt (akkor Kassák nem volt divatban), írtam egy kisesszét róla. Így összeállítottam egy teljes világirodalmi oldalt – ez lett a belépőm a laphoz. Kellettek persze pártfogók is ehhez, például Domokos Géza, aki a kultúrpolitikában magas tisztségeket töltött be, „civilben” viszont az Előre főszerkesztő-helyettese is volt, és ő beleegyezett, hogy átigazoljak az Utunkhoz. Ezek az enyhülés évei voltak, később azonban szigorodott a kulturális, művelődési sajtó pártellenőrzése. A 80-as években kitalálták, hogy mindenki, aki a sajtóban dolgozik, pártaktivistának számít, ezért csak az dolgozhat ilyen közegben, aki belép a kommunista pártba. Számomra ez irtózatos dilemmát jelentett, mert nem voltam párttag, és tudtam, hogy ha nem lépek be, kirúgnak a munkahelyemről. Marosi Péter, aki akkor már szintén nem volt párttag, mert kitették, bölcsen azt mondta: egy olyan országban, amelynek 17-18 millió lakosa van, és abból négymillió párttag, miért csinálsz ebből lelkiismereti kérdést? Úgyhogy nagy nehezen ráálltam. Egyedül Mózes Attila úszta meg a belépést, mert rájött, hogy ő KISZ-tag, és ha kéri, 36 éves koráig maradhat is az. K. Jakab Anti sem volt párttag, de ő a marosvásárhelyi ideggyógyászatot járta elég sűrűn, „cédulás” ember volt, hivatalosan is betegnek számított.

A konyhádban beszélgetünk, de ülhetnénk akár a Helikon új szerkesztőségében is. Néhány költözést te is megéltél a lapnál, mind közül talán 1989-90 fordulója lehetett a leginkább sorsdöntő, amikor az Utunkból Helikon lett.

A szerkesztőség akkor a pártházban volt, december végén pedig a pártház vasazott kapuját bezárták, félvén a tömeg haragjától. Január elején arra gondoltam, megnézem, mi van a szerkesztőséggel. Elindultam a Szamos partján a központ felé, és útközben, a tömbházuk előtt, találkoztam Szilágyi Pistával, aki a gépkocsiját bütykölte, hívtam őt is, jöjjön velem. Akkoriban szerkesztőségi felelős titkár voltam, Szilágyi pedig főszerkesztő-helyettes, de a változások után ő maradt a szerkesztőség tényleges vezetője. A történethez hozzátartozik, hogy belőlem korábban szerettek volna főszerkesztőt csinálni, mert Létay Lajos bácsi készült nyugdíjba, de – mivel magas funkciói voltak pártvonalon is – nem engedték el mindaddig, amíg meg nem nevezi az utódát. Szilágyit nem akarták kinevezni, mert felajánlották neki a megyei lap, az Igazság főszerkesztői tisztségét, de nem vállalta el, úgyhogy örökre kihúzták a listáról, a pártnomenklatúra elkönyvelte, hogy nem az ő emberük. Úgyhogy elkezdtek győzködni engem – csakhogy kiderült, nem pusztán az Utunk főszerkesztéséről volna szó, hanem arról, hogy afféle „Létay 2.” legyek, vállaljam „csomagban” Lajos bácsi összes pártbeli és társadalmi funkcióját. Annyira kétségbeestem, hogy azt fontolgattam, nekimegyek a zöldhatárnak. Mai napig emlékszem arra a napra – november 19., a születésnapom volt –, amikor elküldtek a megyei pártkonferenciára, ahol felterjesztettek engem is a megyei pártbizottsági tagságra – Bukarestben azonban kihúzták a nevem a listáról. Nem tudom leírni az érzést: mint amikor a fuldokló kiemeli a fejét a vízből. Így aztán nem lettem Utunk-főszerkesztő sem. És amikor azon a januári napon sétáltunk Szilágyival a szerkesztőség felé, mondtam neki útközben, hogy indítsa el a lapot, mert természetesen ő lesz a főszerkesztő. Később a többiek is visszajöttek, és némi viták után eldöntöttük, hogy Helikon lesz a lap új neve. Ezt én javasoltam, mert szerettem volna, ha az erdélyi irodalom polgári vonulatát vállalja fel a folyóirat, és ezt nevében is jelzi.

A pártházból viszont el kellett költöznötök.

Igen, azt katonák őrizték. Tudor Dumitru Savu prózaíró barátunk, amikor tudomására jutott, hogy nincs hova mennünk, felajánlotta, hogy költözzünk a Tribuna folyóirat Egyetem utcai szerkesztőségébe, ahol volt egy kihasználatlan terem. Úgyhogy elkezdtük áthordani a tárgyakat: írógépeket, dossziékat, iratkötegeket. Nem volt veszélytelen művelet, mert az utcán a tömeg könnyen azt hihette, hogy dokumentumokat igyekszünk kimenekíteni, ellopni a pártházból. Miközben hurcolkodtunk, egyszer csak a semmiből megjelent Földes László ’Hobo’, akit a kutya se ismert meg, csak én. A változások után Kolozsvárra jött, hozzánk irányították, és amikor meghallotta, hogy költözködünk, felajánlotta a segítségét. Ott állt a kiskatona a kapuban, kalasnyikovval a kezében, és látván, hogy ez a hosszú hajú, borzos, kétméteres alak velünk együtt cipeli a dolgokat, megállított és megkérdezte tőlem: ez kicsoda, valami amerikai? Akkoriban, ha valaki így nézett ki, csakis amerikai lehetett.

Ha már időutazást emlegettem az elején: ugorjunk vissza az időben. Az utóbbi években egyre több időt töltöttél Sóváradon, a szülői házban. Hogyan alakult a viszonyod Sóváraddal az évtizedek során?

Sóváradon születtem. A sors iróniája, hogy a nagyapámon kívül, akié volt a porta, a családunkból egyedül én születtem abban a házban. Édesapám Sóváradon volt tanító, Nagyenyeden végezte a Bethlen Gábor Kollégiumot, és akkor azt tartották követendőnek, ha mindenki visszamegy a saját falujába, hogy azt a közösséget szolgálja, ahonnan őt iskolába küldték. Egészen 1947-ig ott tanított, 1948-ban ugyanis államosították az egyházi iskolákat Romániában, és mindent átalakítottak szovjet mintára. A Szovjetunióban pedig az volt az elv, hogy a tanügyi kádereket – és általában a kultúrában dolgozó embereket – lehetőleg ne a származási helyükön helyezzék el, mert az ottani rokoni, baráti kapcsolatok „elvszerűtlen” viszonyokat eredményezhetnek, amik akadályozzák a szocializmus építését. Akkor még létezett a Magyar Autonóm Tartomány, annak viszont az volt az érdeke, hogy minél inkább a közelben tartsa a helyi munkaerőt, ezért apámat elhelyezték ugyan Sóváradról, de nem nagyon messzire, Nyárádgálfalvára. Akkor ötéves voltam, még két évig jártam óvodába Nyárádgálfalván, és ott kezdtem el az elemi iskolát is. Közben édesapám egyfolytában írta a kérvényeket a tanügyi hatóságokhoz, hogy helyezzék vissza Sóváradra. Nem helyezték vissza, hanem 15 kilométerrel odébb „költöztettek”, Csíkfalvára, Nyárádszereda mellé. Ott éltünk hat évig, és csak 1956-ban térhettünk vissza a szülőfalumba, de azzal a feltétellel, hogy édesapám vállalja az orosz nyelv tanítását is – ami egyébként a kedvenc tantárgyam volt. Így kerültem vissza Sóváradra, ahol a hetedik osztályt végeztem, de a nyarakat addig is, tízéves koromtól kezdve, Sóváradon töltöttem a nagyszüleimnél. A nagyszüleimből kulákot csináltak, mivel a kollektív gazdaság alakulásakor rászálltak nagyapámra, hogy lépjen be – először a tehetősebb embereket próbálták beszervezni, hiszen ha ők belépnek, a többiek követik a példájukat. Nagyapám ráadásul a román királyi és a „kicsi” magyar időkben községi bíró is volt néhány évig. Nem állt be a kollektív gazdaságba, ezért hatalmas nyomásnak tették ki, beszolgáltatási kvótákat vetettek ki rá. 1962-ben azonban kisajátították a földeket, elvitték az állatokat, akár belépett valaki a kollektív gazdaságba, akár nem – egy tehenet hagytak mindenkinek, hogy a család ne haljon éhen. Ugyanazokon a földeken dolgoztunk továbbra is, csak a termést beadtuk a közösbe. Nekem mindig Sóvárad volt az otthonom. Született egy testvéröcsém is, aki gyerekkorában majdnem meghalt, de csodával határos módon megmentették, a sérülése azonban később is megmaradt, ötvenéves korában hunyt el. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyedül maradtam a családból: miután mindenkit eltemettem, ott ültem a háromszobás nagy házban magamra, ajtók, ablakok nyitva, nem volt senki. Akkor, a gyerekkorom óta életemben először, elkapott a zokogás. Nem sírtam, hanem rázott a zokogás irgalmatlanul, vagy félórán keresztül. Ezzel lezártam az életem addigi fejezetét, és tudatosítottam, hogy innentől én vagyok a ház egyedüli tulajdonosa. Ezért ragaszkodom annyira Sóváradhoz.

Az otthon és a szülőföld kapcsán: szereted kihangsúlyozni, hogy erdélyi magyar költő vagy. Nem „csak” magyar költő, hanem hangsúlyosan erdélyi magyar. Nemcsak arról beszélek, hogy sosem mentél el Erdélyből, hanem arról is, hogy az önmeghatározásod láthatóan szemben áll azzal a széles körben elterjedt vélekedéssel, miszerint egy magyar írónak Budapest felé kell tájékozódni, onnan várni az elismerést és a befogadást.

Így van. Az én hozzáállásomat ehhez a kérdéshez a nagyapám magatartása alakította ki. Édesapámat nem tekinthettem példának ebből a szempontból, mert neki tanítóként azt kellett képviselnie, ami benne van a tantervben, a tanterv pedig a hivatalos állami ideológiát tükrözte. Elég hamar feltűnt, hogy különbség van aközött, amit apám tanít, és amit nagyapámtól hallottam, láttam. Vass nagyapám hallgatag ember volt, három év orosz fogsággal a háta mögött, mindenét elvették, mégis túlélte, 87 éves korában halt meg. Tőle tanultam, hogyan álljak egyenesen a lábamon, úgy, hogy ha reggel belenézek a tükörbe, lehetőleg ne undorodjak magamtól. Ha van bennem valamilyen tartás, tőle kaptam. A kérdésedre visszatérve: Erdélyben születtem, Erdélyben nőttem fel, itt éltem és dolgoztam, mindaz, ami jó vagy rossz, itt ért engem, és csak itt érzem igazán otthon magam. Szeretek idegenben kószálni, de csak barátokkal, a közös élmény miatt. A görög mitológiából, Anteusz példájából is tudjuk, hogy ha ott a föld alattad, verhetetlen vagy. Akkor vagy sebezhető, ha elveszíted a biztos talajt a lábad alól – Herkules tudta ezt, úgy győzte le végül Anteuszt, hogy felemelte a földről. Kevés dolgot tudok, de azt biztosan tudom. Sok mindenben tévedhet az ember, de bizonyos dolgokban tévedni helyrehozhatatlan kárt okoz. Nem emlékszem, hogy alapvető kérdésekben letértem volna arról az útról, amelynek a helyességéről érzelmileg és tudatosan is meggyőződtem. Ez a tudat biztosítja a lelki nyugalmam. Bizonyára szerencsém is volt, sokat gondolkodtam rajta, hogyan úsztam meg azokat az évtizedeket arcvesztés nélkül. Átérzem azok helyzetét is, akik nem tudtak ellenállni a nyomásnak, mert tudom, hogy mekkora volt a nyomás – de azt hiába bizonygatják nekem, hogy lehetetlen volt ellenállni neki. És ehhez a tartáshoz – nekem legalábbis – kellett Erdély is. Arról nem beszélve, hogy földrajzi, domborzati értelemben is imádom Erdélyt, az Alföldön nem érezném jól magam, Budapesten is leginkább Budán, a hegyvidéken szeretek lenni.

Azt is hallottam tőled, hogy furcsállod, amikor pályatársaid arról beszélnek: az írás nehéz, gyötrelmes foglalatosság.

Számomra sosem volt gyötrelem. Pedig volt olyan időszak az életemben, amikor úgy tűnt, abbahagyom. Felsőbányán tanítottam egy ideig, Nagybányán laktam, naponta jártam ki autóbusszal. Ez idő alatt nem írtam verset. Akkor még az autóbuszokon, a hátsó ajtónál ült egy pénztárosnő: egyszer, a buszon ülve, néztem azt a fiatal, törődött nőt, és megszólalt a fejemben egy vers. Meg is írtam gyorsan, az lett a címe, hogy Könyörgés a pénztárosnőkért. És aztán ott, Felsőbányán villámgyorsan megírtam a második, Rendhagyó délután című kötetemet. A versírás ismét megkeresett. Büszke vagyok arra, hogy azóta sincs amit megtagadnom, legfennebb az indulás naiv, botor zsengéit. Nem az én tisztem eldönteni, jó-e vagy rossz, amit írtam, de vállalom.

Király László 1943-ban született Sóváradon. Nyárádgálfalván, Csíkfalván, Sóváradon járt általános iskolába, Szovátán végezte a líceumot, majd a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem orosz–magyar szakos hallgatója volt. A Gaál Gábor Kör szellemisége és közössége meghatározó volt számára. Rövid felsőbányai tanárkodás után az Előre kolozsvári tudósítója (1968), 1968 karácsonyától az Utunk szerkesztője. 1990. január 1-jétől a Helikon szerkesztőségi titkára, az 1990/12. számtól főszerkesztő-helyettese, jelenleg főmunkatársa. Első verseskötete, a Vadásztánc 1967-ben jelent meg. Költőként, prózaíróként, műfordítóként egyaránt jelentős életművet alkotott. Legutóbbi kötetei: Sziklarajz. Csúfhistóriák (versek, Sétatér Kulturális Egyesület, Kolozsvár, 2018); Kék farkasok (az 1972-ben megjelent kisregény újrakiadása, Hargita Kiadóhivatal, Székely Könyvtár sorozat, Csíkszereda, 2021). Számos rangos díjat követően 2022-ben Kossuth-díjjal tüntették ki.

‍