Gríd

Szabó Réka: Az ember tragédiája (részlet)
(részletek)
„Előre kurvák, gengszterek”Auróra punkzenekar
(heimatfilm) Kreuzer Béla elveszetten bandukolt a Caviar House méregdrága ezüsteszcájgjai, fénylő belugái, sevrugái, norvég és skót és alaszkai füstölt lazacai között, átkozta a grön- és izlandi turbulenciát, a Swissair Boeing 747-ese majdnem kényszerleszállt Keflavikban, persze, hogy lekéste a fatornyosba szóló csatlakozást, persze, hogy több mint tíz év után nem érti a svájci légitehénke erősen akcentált németjét, pedig von Haus aus, és a kőszegi cőgerájból is hozott némi nyelvismeretet, persze elnyomta az angol, az ő, erősen magyar felhangú, valamint Rockies’ szlenges vaskosságát meg a hölgyike nem értette, úgyhogy Kreuzer Béla, akit épp a türelemhiány szálazott szijjasra, megadta budapesti címét, a régi házában, a csikágói körgangosban kivett egy lakást postai úton, hogy majd küldjék utána oda a poggyászát, taxit kért a Hauptbahnhofra, elindul vonattal, gondolta, később lesz ott, mint ha a zürichi reptéren várná be a következő gépet, legalább nem kell egy helyben ülnie, nem kell az alpesi műparaszt kivagyiságot figyelnie, stüszikalapos helyi, vagy délnémet vagy osztrák urakat, tejcsokoládébarna korosodó jónőt kitárt, szinte bokáig érő csincsillában és fürdődresszben, high heels mankóval, csutka szivarral a szájszegletben, és egy pohárka âge des épices-konyakkal a műkörmös kézben, nem kell a sejk fiának ordítását hallgatnia a játékbolt előtt, mert hiába vigyáz reá három lefüggönyzött anya, a kisfiú úgy üvölt, mint sivatagi ugróegér, ha nyakoncsípik solymászaton, nem kell a Lockheed-Martin teljes igazgatóságával szemeznie, akik épp a libériai légierő rosszul begombolt mellénye újragombolása ügyében járnak erre átszállóban, nem puszta és merő pöffeszkedésből, périgordi szarvasgombáról áradozó digó nagyhercegek, a májusi snowboardozások előnyeit ecsetelő oxfordi sophomore-ok, milánói divatdiktátorok, professzionális autóversenyzők környezetét – nem; Kreuzer ezt a hangulatot otthon sem szerette, pedig otthon, ami inkább „otthon”, síelt Hollywood és a Wall Street és a washingtoni Beltway-banditák krémje, olyan csajok és palik, akiknek a kézrázásáért megörülnének ezek is itt, na jó, tán a lockheedosok nem, de a többi, egy közös fotó a falra, vagy névjegy vagy autográf a nyakkendő csücskére, és ezek itt egy szimpla ötvenkilenc éves baseball-sapkás amerikai rednecknek tartják, aki szabadidejében kamionosbárokban csöcsös táncoslányok bugyikorcába dugdossa a tízdollárosokat, közben pedig a legnagyobb arcok fegyvereit tartja karban Aspenben, nem egy lett már öngyilkos általa felújított kéziágyúval.
Már egy órája suhant a vonat, azért ezek is rendes hegyek, gondolta Kreuzer Béla, Tirol olyan, mint Kolorádó, gondolta, annak is ott olyan a formája, mint a Hagerman Pass előtti nagy kitüremkedésnek, csak a házak mások, mintha egy gyerekkori képes meséskönyv illusztrációi lennének, mintha csokoládé vagy fogkrémreklámokból állna a valóság, a zöld tizenhét vagy ötvenféle árnyalata, motorosfűrészek madárdala, tehénkolomp és harangoznak, mosolygós kék szemű arcok, mint a német katonák Kolomea és Stanislau térségben, ahogy őket igazgatták a fogságba esés előtt, a leventéből épp kijött kiképzetlen kiskadétokat, hogy összeomlott egy perc alatt az Árpád-vonal, hogy mekkora mázli volt nem menni Novaja Zemljára, hogy a vinnyicai lágerből hazaengedték, persze nem volt még tizenhat sem, igaz a lágerparancsnok, egy tatár vagy mongol vagy mi, direkt elsütötte a pisztolyát a füle mellett, nagyon nevetett az ijedtségén, pont úgy, mint a környékbeli író „otthon”, a piás-drogos fegyverbolond, aki szintén elsütötte a füle mellett, de az már egy 454-es Magnum volt és felvette a klubjába és nagyon élvezte, hogy trigger hippie-nek nevezte, szerinte ez magasfokú nyelvi intelligenciájáról és a politikai fegyverként és klasszikus zenei összhangzás eszközeként használt angol nyelv mély ismeretéről tanúskodott, ám tudta, ez csak bók, egy korábbi gombászat late flash-e vagy az aktuálisan fogyasztott Wild Turkey, mindenesetre reszelt neki új elütőszeget az elromlott Parabellumba és mikor M16-os és Kalashnikov összehasonlító tesztet tartott, akkor tudta, hogy a besült szovjet fegyvernek egy baja lehet, az eldugult gáztömlő furat, ezt nem tudták megszervezni a vörösök, mondta is a szétkokózott-betépett és betintázott író, mer’ persze, ilyenekkel harcoltunk '56-ban, de mondtam neki, nem, akkor még a világháborús davajgitár, PPS-41, dobtáras, istenem, hogy szerette, mikor elmagyaráztam neki, mit elmagyaráztam, a konyhapultján eltáncoltam neki és az egész entourage-ának, hogy mi is ez a szó, milyen jelenségcsokrok és értelmezési tartományok befolyásolták a kialakulását, davajcsaszi&rock’n’roll, Deborah is hogy röhögött, meg Nancy és Marylou, csak Maria Khan lett komor, a feketepárducos tetoválást vakargatta gondterhelten a vállán, a piás író varratta rá egy sötét éjen San Franciscóban, tintásan mentek át a hídon Sausalitóba, ahol volt egy tiki bárja a teraszon, és mikor rájött, mit tett a nővel, örökre kidekoráltatta egy cikk kedvéért, akkor az összes koktélosüvegét szétlőtte a tiki bárban Lono, a hawaii istenség nagyobb dicsőségére, szégyenlette magát, bár vigasztalásul ott volt az a bizonyosság, hogy a cikk jó lett. Anyám!, micsoda hegyek: Tirol tényleg olyan, mint Kolorádó.
Csapodi vagy Benedek vagy mindkettő? Tököm tudja már, mi a neve a kölyöknek, rámuszították a temetésszervezők a Gerlóczy utcában, nagypolgári lakás, ám mintha bomba ketyegne a födémben, piros csíkos pantallókban tábornokok, na nem a Király Béla, bár már az is megjött, hanem ezek a mai néphadsereggenerálisok, kibebaszott pufajkásporontyok tárgyalnak ezzel a petőfikörös meg nagyimrista okostojás-brigáddal, a kölyök nekik dolgozik, tud angolul, járt is már valahol, kikísér a konyhába, szabadulás óta, mer’ tizenöt év az tizenöt év, nem láttam viaszkosvásznat, nem volt olyan sem a hercegszántói asszonynál, isten áldja a gyufatésztás halászléjét, amit még az elhalt férjétől tanult, sem a trieszti öbölben az éjszakai átúszáskor, sem Capuában, sem Latinán. Amerikában honnan is tudták volna mi az a viaszkosvászon? Még a Slavic Village-ben sem volt Clevelandban, pedig ott volt minden, csákánydoroszlói nyilastól a sértett komcsi funkciig, minden, amit ez a nyomorú ország produkálni volt képes, minden. A kölyök nagyon érdeklődő, mondom, most jöttem Svejcen át, vonattal, Tirol olyan, mint Kolorádó, ahol élek. Hogy akkor a Stetson, meghogy bandana, és pinto vagy palomino, micsoda?, fegyvert javítok?!, Smith&Wesson?, kérdem, honnan tudja ennyire? Hát a könyvek meg a filmek, mondja. Amerikai könyvek meg filmek?, kérdem én, azaz, mondja ő, mikor cseperedett, az már volt, szerették is nagyon, ő meg a galerije. Érdekli az 56, bár meg sem volt még születve, ennél is jobban érdekli Amerika, nagybetűs és szélfútta, big sky, olvasta a Winnetout, én meg mesélek neki, a betépett íróról is, meg a Vajdahunyad utcaiakról, Angyalék vöröszászlós lövöldözéséről a Nagyvárad téren, a Péterfy pincéjéről, az Ivánkovics meg a Pongráczék, az is itt van már a nagybajszával, simpfeli az Ivánkovicsot, pedig azt már márciusban kivégezték, ő meg Arizonában növesztette a nagybajszát meg a pocakját sertések között gumicsizmában, mesélek még a börtönről, keep me from the gallows pole, aztán bejön egy nagyimrista tudós a konyhába, kérdi, emlékszem-e rá, hogy ő a Bibó Pista bácsival ült egy cellában Vácott, ami szerinte az ország legjobb börtöne, mert ha nem is látsz ki, de érezni lehet a Dunát, a közelségét, a szelét, és azért néha kilátsz, és akkor meg a Szentendrei-szigetet, a kisoroszi úton nyáron kolompoló ökrösszekeret, amiből tudhattuk, hogy van élet kint, megmaradt, csak mi kikerültünk belőle egy időre, aztán a nagyimrista tudós letette a poharát a viaszkosvászonra, és kedvetlenül kikanyarodott a konyhából, mert nem ismertem meg, de én sem emlékezhetek mindenkire, na jó, a Bibó Pista bácsira emlékszek, mert vele egy hipis után hosszan beszélgettünk, olyan szelíd volt és okos, mint a nap, és ha tényleg kimennek a ruszkik, ő kéne köztársasági elnöknek, kár hogy már vagy tíz éve meghalt. Beszélek össze-vissza, a kölyök szeme pedig csillog és mohón hallgat.
Az idő, as such.
(kettős gyilkosság az éjszakai zálogházak utcájában) Diák? Baltával? Hogy vénséges nőnemű loan shark-ot? Gimme a break, ezt ma már ő sem gondolhatná komolyan! Az öt japán ügyében elhalasztotta döntését a bejrúti felsőbíróság? Ugyan! Felületek vannak és tartalomszolgáltatás, ki a faszomat érdelne egy ilyen sztori, két rothadó hulla a 0-24 AMANET boltjában, nem is Chinese bookie-k, mennyei birodalmi, hongkongi szárnyas-diadalmas pawn shop logóval ékített egységekben eszüket vesztők, kaszkadőrök, kung fu-artisták, robbanó helikopterből ejtőernyő nélkül távozók és túlélő fókafiókák, strandlabdás thai boxolók, engedélyhiányos vénülő prosti botoxolók, milongák rezidens nyugger-úttörői, betétes cipős definíciószerű vagabondok, brillantinos-hajhálós, lepecsételt fehér szmokingos, atlétatrikós latinók, kantoniak és patagónok, délszlávok és északolaszok, a müncheni Schumann habitüéi, az Egyetem presszó vécében kilincselői, rockerek, punkok, lattés hipszterek, bölcsészlányok és csillagászfiúk, taoista turisták, Lonely Planet-bégetők, Pakisztánba hegymászni járók, Tangier negyedik generációja, későgoások, a nevadai Renoból, camperrel augusztus végén a sivatagba tartó yuppiek, San Pedro-kaktuszosok, szovjet Afganisztán-veteránok kolorral, Harley-Davidsonnal, hasissal megtömött oldaltáskával Moszkva felé motorozók, a legrosszabb arcok, hosszú, tömött, keresztbecsíkos farkukra támaszkodva, dizájnerdrogtól betépve, divatos francia filozófián bagót rágva és köpködve, kidobott holdjáró patacipőkben szuperhősöket keresve, mint egy tokiói neonfényes földalatti tundrapatkány, képregénybe ájulva, nem, nem, nem, mit keresnének ők a két hulla környékén az éjszakai zálogházak fertályán, kései órán?! Diák? Balta?! Hagyjuk...
(creative writing: #3: characters) Fogolyán Georgina, Osztián Nuredsiny, Laoramoira Cofaru Lenoir, Danak Hapagan – bazmeg én elvállaltam ezt a szépirodalmi tanfolyamot némi készpénzért, mert élni azért kell, de te ennyi tejbetököt még a kurvaéletbe’ nem láttál; kevesek, mint medvesajtban a brumm, ahogy mondani szokás, annyit jártatom a szám, hogy kikopik a tömés a fogamból és kiszárad a torkom, nem értik meg a hülye agyukkal, hogy a jó storytellinghez nem elég a szamosújvári börtön melletti örmény temetőt járni nevekért.
(belle&bête) A Színészkirályt a Havercsávó vitte ki Csepelre rozzant járművel, a Vasműben tekeregtek, Kalapács utca meg ilyenek, sztálinstíllel öntözött manchesterizmus, az is hülye, aki itt nem lesz luddita, legalább rappelni, hogy elkezdjen. Vöröstéglás loftban volt a nagyhatalmú Pöffeteg irodája, már a bejáratnál állt két háromajtós szekrény, ők is oroszul beszélgettek. Sade márki, Nosferatu, King Kong fasza, a Moszkvába elvágyódó hímnővér most idetalált, szinte Moszkvába. Zűrös alakok segítették, hozták tető alá – ahogy mondják – ezt a találkát, végül is a kultúrafinanszírozás hiátustömködése jó ügy, igen, talán még gyilkosságot is le lehet írni vele majd a nagy leszámolásban. Vor i zakon. Egy jó fekete paróka Joszip Kobzonon. A Pöffeteg Brighton Beachtől a Furkaszovszkij pereulokig ismert nagymenő, regionális vezető, mint egykor Rákosi Mátyás. Csak önjáróbb satrapa, lazább a moszkvai járszalag, márcsak a dolog természetéből fakadóan is. A Színészkirálynak is van rákosis története, még a Gorkij iskola óvodájából, ahol Seggfejbej maga jött látogatni a kis kommunistákat és a nyakába vette az ötéves Színészkirályt, kinek ekkor lehetősége nyílt kis pöcse magasságában alaposan szemrevételezni a hírhedett nyaki hájhurkákat. (Tudvalévő, hogy Rajk végzetébe a két férfi férfiúsági összevethetetlenségének réme is belejátszott.) Nyitótörténetnek nem volt rossz, Pöffeteg élvezte, jólesett az oroszul megszellemített anyekdot, hisz’ a Színészkirály pont a Gorkij iskola miatt folyékonyan bírta Puskin nyelvét. A Pöffeteg is csak egy orosz értelmiségi, lelkében dekabrista és művészetbarát, mégha az FBI Wanted-listáján az előkelő első tízben is állandósult, de Kandinszkij-, és általában 20-as évek szovjet-orosz avantgárd-gyűjtő, lelkes mecénás, nem fél a széptől, mégha ellenlábasai rendre savkádban végzik is. A Színészkirály ekkor New Yorkra terelte a szót, hová a Pöffeteg nem mehet, de szeretett ott, még jobban, mint az odesszai kazamatákban, hát már emberét, Japoncsikot is letartóztatta a DEA, pedig. Andy Warholról esett szó, ekkor a Színészkirály átnyújtotta az által fordított kötetet, kár, hogy a Pöffeteg nem olvas magyarul, nade majd valamelyik kurva felolvas neki belőle, Mása, te, sarkvidéki delnő, atomtengeralattjárók vörös angyala, luxusprosti, aki bejött a hidegről, vagy majd Belinda, aki meg orosz–spanyol szakos volt a Radnótiban. Hogy darab is volt, lóval színházba, az utca is játszott, Pistin szőke wig, a leánykák, Eszter, Galus, Boris, Reb, körbe-körbe táncikáltak, azt kéne színpadra állítani újra, az itteni közönség nem látta, mert nem láthatta. Szép gondolat, szép gondolat, mondta a Pöffeteg, megnézem mit tehetek, jelentkezzenek a jövő héten. A jövő héten, mikor jelentkeztek, Pöffeteg már ki lett utasítva, hogy a horvát vagy az izraeli útlevelével távozott, az nem hozzáférhető adat, mindenesetre Moszkváig futott, s ott már más nem is érdekelte, mint időben letenni a hűségesküt, és elkerülni Kadirovot.

Szabó Réka: Az ember tragediája (reszlet)
(starnberg) A tónál, nem messze a Villa Waltraud-tól Pfeldafing irányában a strandon napozott épp, korábban Lukácsot olvasott, vagy tán a tón túli Alpest nézte, hósipkás csúcsokat úszás közben, mindenesetre könyvészeti szempontból roppant helytelenmód borítójával felfelé kiterítve tárolta A regény elméletét, mikor mellételepedett Jürgen Habermas a korban hozzáillő kisportolt feleségével, s Csepregi, felismerve a nagy német gondolkodót, ösztönösen, mintegy gerincvelőből hasára fordította az 1952-es Szikra, Budapest kiadású kötetet, ha netán szóba elegyedne Németország leginkább befolyásos társadalmi gondolkodójával, akkor önnön társadalmi nyilvánosságának eképp váltva meg szerkezetét, ne Lukácsról kelljen beszélgetni vele. Így aztán nem beszélgettek semmiről.
(kerékcsere) Halászevics kebelbarátja, Iván Alekszandrovics Dugin a téli kertvendéglőben ült a lánnyal, akit kedvesének akart tudni, de ott még nem tartottak, annyit akarhatott most csak, hogy beüljenek délután egy csendes helyre beszélgetni, és mi van a világon csendesebb hely, mint egy téli zöldvendéglő, három után már alkonyodik, a talaj kopogósra fagyott, a vékony belső helységben barátságos tűz pattog a kandallóban. Hogy pont mögé ült le ez a vén kurva, ismert professzor- és médiafeleség az affektáns nagydumájával, hosszú cigerettájával, jól ápolt műkörmével s megvetően söprő, fekete port pergető szempilláival. Na, és pont ez hiányzott, a nagypofájú Csepregi jön hozzá, pont a hátam mögé ül le Csepregi, valami melóról beszélgetnek, színes-szagos médiaösszeesküvés, négyszínnyomás, offszett, címlaplányokat listáznak, hirdetési felületnagyságot, fotósok neveit, szerzőket. Megkávéznak, szódát isznak, mindezalatt Jekatyerina Jevdokimovna, akit kedvesének akart tudni, barnán nézte, meleg tekintettel, de Iván Alekszandrovics Dugint feszélyezte, hogy Csepregi a hátában ül, főleg feszélyezte, mikor politizálni kezdtek, és a Csepregi a maga gigászi pofájával hol a feketeszázakhoz, hol pedig a vasgárdához mérte a kormánypártot. A legrosszabb, ahogy fiatalítanak, mondta Csepregi a jól ápolt médiahölgynek, aki hozzá képest kipróbált csatalónak számított. Itt van például ez a Dugin, új kedvenc, hangja kioktató, minden mozdulata edukatív, pedig tán még harminc sincs, pont olyan, mint egy csepp hideg izzadtság. Rólad beszélnek, mondta Duginnak Jekatyerina Jevdokimovna suttogva, azt mondta rólad a háttal ülő, hogy olyan vagy, mint egy csepp hideg izzadtság. Dugin elsápadt, halántékáról egy eleven meztelen hideg csiga mászott lassan az állkapcsa felé. Jekatyerina Jevdokimovna észrevette ezt, ám úgy tett, mintha nem vette volna észre, de Dugin látta, hogy látja és palástolja, ezért megszégyenítettsége csúcsokra hágott. A nyomorult. Csepregi fröcsögött tovább, főszerkesztő-asszony így, főszerkessztő asszony úgy, hideg izzadtság, csúszómászók, meztelen csigák, vödör takony. Értsd már meg, ez egy tolvajbanda a fiúöltözőben sörmeccs után, mondta Csepregi. Hiába teremfociznak fűtött csarnokokban, hideget izzadnak. Főszerkesztő asszony bólogat, Dugin a hátával is látta ezt. Menjünk, mondta Dugin Jekatyerina Jevdokimovnának, majd a pultnál fizetek. Dugin és Jekatyerina Jevdokimovna felálltak, Csepregi érzékelte, de csak akkor nézett fel, mikor Dugin az ajtónyílásból visszafordult felé. Na, mondta a főszerkesztő asszonynak Csepregi, ez végighallgatta, ahogy ekézem, hehe, röhögött és a térdeit csapkodta. Még két órát ültek helyben, négyszínnyomás, offszett, címlaplányokat listáztak, hirdetési felületnagyságot, fotósok neveit, szerzőket. Mikor kimentek, már sötét öreg este volt, mínuszba hajló, vékonyfaszú szél fútt, plasztikmikulások lepték a földszinti ablakokat. Puszival búcsúztak. Belemásztam volna az árokba?, nézte az autóját messziről Csepregi, a Mazda féloldalasan állt ott, ahová parkolta, jó messze, mert mikor jött, még sok ebédvendég autója parkolászott a téli zöldvendéglő környékén, messzi kellett megállnia. Mikor odaért, látta, a két jobboldali kerék hiányzik, két pőre tengelyén áll az autó a fagyott földön. Akurvaanyját, ez a féreg Dugin volt az, meghallotta a hidegizzadtságot, megszégyenült a tábeszes csaja előtt. Kellett csinálnia valamit, mégiscsak ő a kormánypárt rájzingsztárja, ellopatta a kerekeket. Kettőt, hogy ne legyen egyszerű. Azt persze nem tudta a nyomorult féreg, hogy a téligumik a csomagtartóban, felnit persze kell venni, csak az a kérdés, hol találok éjszakai gumist, hétköznap este nyolckor, hidegben. Pár nappal később az ACLU ügyvédjével találkozott Csepregi, más ügyben, de. Micsoda, két kereket? Klasszikus állambiztonsági figyelmeztetés, meggyalázni a delikvens autóját, nono, öcsi, lehet, jobban ismerünk, mint a saját anyád. És mit is csinál ez a Dugin mostanában, mikor nem a gyenge formájával próbál csajozni? A titkosszolgálati miniszter kabinetfőnöke: vagy az egész melót kiadta gebinbe, vagy két telefon: egy a nyilvántartóba, egy a hórukkoknak. És máris lendülsz a szopórolleren.
(gusztushúsz) Anekke van der Rohe fényképész letörölte a nemrég kibuggyant sósavas pepszint ajakszélről, az égre nézett, csillagokat keresett, de csak lila fraktálokat látott a sárga dombok fölött, az óramutató járásával ellentétes irányba mozogtak egyenetlen sebességgel, Ozorai Pippo jutott eszébe, róla a helyi goások meséltek, középkori rablólovag, vagy mi, kardforgatott vértben a lila-sárga fraktálok között, egyedül, mint valami bushido katát performált volna, és Anekke nem tudta eldönteni, hogy a monoton mantra, ami kemény basszusokkal a rablólovag felől jött felé, az most perui sámánének vagy szufi szertartás. Egy biztos, a lila-sárga égen a fraktálok és az itáliai származású rablólovag – aki egyébként jól ismerte Pandolfo Petruccit, Sienna urát Macchiavelli korában – között megjelent egy nagyon lassan mozgó amőba a sötét anyagból, pont fölötte és kényelmesen megindult észak felé. Ekkor jelent meg a magyar barátné, az ő neve nem jutott momentán eszébe, de arcát a hullámzás ellenére is felismerte. Menni kell, mondta a barátné, indul a kocsi, fel akarnak érni a többiek a tűzijátékra, a legnagyobb van ilyenkor ebben az országban, a Duna fölött, budapesti panorámával, ezerrel. Anekke döntött, trip ide vagy oda, MDMA-s alapokon a lecsó, likvid, meg két bélyeg is, erős út lesz, disztópiát sodor a szél, mindegy, holnap már úgyis Amszterdam.
Szakadt autó, fennsík teliholddal, pedig Anekke tudja, hogy még csak délután van és az a Nap vagy az Alpha Centauri, és az elmúlt 5765 év vagy mennyi, az az emberiség történetének csak húsz százaléka, tehát az ősközösség az alapeset, és az én törzsem egy technonomád törzs, fontos, hogy jól zúzzon a basszus, akár egy illegál filmművészeti tábor barbaritásában vagyunk, akár száz év polgárháborúban, mint a Heikék és a Fujiwarák. Hullócsillag, ezerrel. Mint egy spanyol fennsík a teliholddal, harci bika szarva böki, ez nem is Blue Moon, hanem Blue Star, hová tűnt a sötét anyag amőbája, észak fele, de az autó is észak fele megy. Ki fog be kit? Mémbot vagyok, mi más, gondolta Anekke, az a kérdés: mi lesz a jövő?, Mad Max vagy Star Trek. Egyébként Star Trek lesz a jövő. De: előtte egy kis Mad Max! Ezt teszi a babyloni greed. Még pénz, még fejlődés, még fogyasztás, még gyerek. Most ez a dörgés trip vagy for real? A vízözön, a vízözönben robbanó tűzijáték-rakéták, az elfolyó tűzgömbök, az eltorzult arcok, a zsákutcás történetek, a bizonytalankodó rendőrök, a mentőautó, a kidőlt, kifacsarodott fák, idiótán futkosó emberek, sziréna és hullaszállító, hangosan húzódik fel a body bag zippzárja, villogó rendőrautó, csapadék. Kijön ez egálra? Három fröccs, három cigi, az egál, mondták. Száz év polgárháború, az is egál? Elképzelhető, hogy annyi LSD-t vettem magamhoz, gondolta Anekke, hogy felrobbanhat az agyam? Mit ünnepelnek itt, mihez tűzijátékoznak Armageddonban? Ezer év klímaváltozást? Kiengedni is jó. It takes a village. In Africa. Or elsewhere. Push the limits! – gondolta Anekke van der Rohe holland fényképész, és hosszan elmélázott elmenőben a vizes járdán fekvő egyik halott arcán, és az jutott eszébe, milyen kár, hogy civil túrára jött ide, elvből nem hozott magával gépet a nyaralásra.