.svg)
Orth István művei
A kolozsvári Kányafő Galériában 2026 júniusában, egy képzőművészeti tárlat erejéig, visszalátogatott Orth István a városba, ahol néhány éve Az ember tragédiája című, általa illusztrált Madách-művet mutatták be (díszkiadásban), akkor láthattuk a kötet illusztrációiból készült rézkarcsorozat-kiállítást is.
Nemcsak a kiállító művész személye volt ugyanaz, a most kiállított képek közé került az említett, korábbi tárlat néhány darabja is, ezek által újra felfedezhettük a drámai költemény és grafikus értelmezése mélységeit. Nem véletlen, hogy az immár klasszikus mű hitbéli kérdésekre összpontosító jelenete, a „homousion vagy homoiusion” kérdése jelentős szerepet kapott ebben a gondolkodásban. De érvényes itt József Attila Eszméletének számonkérő mondata is: „minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany öntudat!” Hiszen „Isten bárányai” Az ember tragédiája album lapján is háborúba sereglettek.
A művész maga rendezte el képeit a Makovecz Imre koncepciója szerint épült templomban működő Galéria termeiben, rokon témák, műfajok, szimbólumok teremtették meg az egymás közelébe került alkotások közt a koherenciát.
A kifejezés változatossága, a képileg jelzett kultúrák különbözősége és egymásra hatása, a közös elemek keresése, megragadásuk igénye lephette meg a szemlélődőt először. A felsőfokú teológiai és képzőművészeti képzettségű művész nemcsak nagyváradi gyermekkora, kolozsvári és bukaresti tanulmányai, fél évszázados nagyszebeni élettapasztalata (és talán alkata) miatt toleráns. Olvasmányai, ezek sorában az irodalom kiemelkedő darabjai is arra vezették, hogy féltse az embert – az embertől magától. A felelőtlen hatalomgyakorlástól. Sőt a tudományos újítások imádatától is: embertelenné tehetik az emberiséget, mint Madách művének jóslatszerű, jó másfél évszázaddal ezelőtt megírt falanszter-jelenetében. Vagy Orth István aquaforte technikával készült, félelmetes összhatású képén, a marionett-jelenetben, ahol egy óriási kéz irányítja – a szabadulás reménye nélkül – az emberkék minden mozdulatát. (Tudjuk-e, kinek, minek az eszközévé válhatunk? Vagy már azzá is váltunk?)
Huszonöt, a nagyszebeni híres Brukenthal-múzeumban eltöltött restaurátori év, a 2000 utáni tanári munka a város Lucian Blagáról elnevezett egyetemén, de a kultúrák találkozásának színhelyeként érzékelt város életébe való tényleges bekapcsolódás is bizonyára erősen befolyásolta Orth István művészi látásmódját. A közös nyelv című linómetszet a – talán nem csak szebeni – vallásfelekezeti-kulturális együttműködés ideálképét nyújtja. A Bartók-szonáta ihlette, vegyes technikával készült kép pedig a jó zene által teremtett közösség lehetőségét.
A művész nem hozott most plakátot a tárlatra, pedig például a szebeni nemzetközi dzsesszfesztiválok plakátjait hagyományosan ő készítette. (Igaz, az évfordulós alkalmakra készült hírességképek, az olajfestmény a bölcs Bethlen Gábor fejedelemről, a szász–magyar Heltai Gáspárról, a programadó Kós Károly rézmetszetű portréja a Varjúvár pici emblémájával, vagy a nagyváradi vár középkori „mappáját” is felhasználó grafika erős felhívó ereje révén a plakát funkciót is betöltheti.)
Erős expresszivitás jellemzi a kiállított képeket, és joggal lehettünk kíváncsiak arra, hogy (a sok száz alkotásból, amelyeket Orth István ma is tartó alkotó évtizedei alatt létrehozott) mit képvisel az a negyvenkettő, amennyit jelenbéli mondanivalóként, érvényes önarcképként a kolozsvári, művészeteket kedvelő és támogató közönségnek átnyújtani kívánt. Mert az elrendezésben mégiscsak ott az alkotói szándék (előcsarnok: „szentjei”; galériaterem: „válogatás munkáiból”).
Nem hozott ex librist, bár nem csak saját magának készített ilyet. És tudjuk, hogy rengeteg könyvvel veszi magát körül műtermében. Kíváncsi olvasóként a szimbolikus jelentés felismerését, a jelképek világában való eligazodás képességét betűzhetjük ki ebből a gazdag képi világból. Az emberiség közös nagy jelképei – és a kisebb közösségek lassan kialakuló és megtartó erejű szimbólumai – sorakoztak itt. A magas szinten alkalmazott technika csak eszköze a megszólításnak, Illés prófétától a zodiákus jegyekkel díszített ősi kőkoronggal, az Istenszülő vagy nemzetsors-alakító, ragyogó színekben megfestett Szűz Mária alakjától Jean Calvint bölcs humanistaként láttató, linómetszésű félprofilképéig, vagy a csillagösvény reményjelképpé erősödött mitikus utasáig. A megszólítás komolysága – derűje, olykor humora, de többnyire gondolkodásra, gondolattársításra késztető, olykor kegyetlen élessége él ezekben a képekben.
A kiállító művész Szeben díszpolgára, az EMKE életműdíjasa és még számos fontos kitüntetés tulajdonosa. Műveit kiállítások nyomán több ország múzeumai őrzik. Mit is tudunk előállításuk módjáról (Józsa István, Murádin Jenő, Gazda József, Banner Zoltán és mások elemzéseiből, Nagy Miklós Kund 2015-ben megjelent monográfiájából)? Hogy olajban „csak” 2000 óta dolgozik? Hogy ugyanazt a témát megrajzolja, megfesti, rézbe metszve is felmutatja? Hogy nem veti meg a sorozatokban való feldolgozást? Könyvgrafikusi munkássága is jelentős. A meleg, a hideg, a folyékony, a kemény, az éles, a lekerekített, a sima, a felbolyhozott anyagok találkozásáról a munkafolyamatban mit tudhatunk mi, avatatlan nézelődők, olvasók? Mert például a méhek társadalma tudományos kutatások és irodalmi művek gyakori témája; de hadd érezzük a méhes képet nézegetve a méhviasz illatát is, amellyel valaha a metszők dolgoztak, vagy a mindenkori metszők munkálkodnak; vagy azt, hogy Az ember tragédiája szövege szerint a nő méregből és mézből van összeszűrve.
Vegyük észre a sugarakban-egyenesekben, görbékben a véső és a vésőt tartó kéz mozdulatát, az apró pontokból kialakított új hatású felületekben a pici fémtüskék és a maró folyadék irányított munkáját, a színek egymásmellettiségében a mesterség ismétlődő mozdulatainak ritmusadó jellegét. Az összhatás megannyi, részben láthatatlan összetevőjét.
És hogy kerülnek ebbe a gondolatmenetbe a gömbkövek? Egy vallomásában a művész szimpátiával szólt a gömbről mint jelképről. De hát túlél-e bennünket a művészet? Túléli az emberi társadalmat a természet? Elképzeljük, hogyan ismeri fel a művész a folyamatok lassúságában az álmélkodásra, elgondolkodásra valót. (Egyébként a gömbkövek is Kolozsvár jelképei, akárcsak e tárlaton is – rézmetszetként – látható Fadrusz-alkotás, a Mátyás király-szoborcsoport.)
A Bibza Gábor kurátorságával létrejött Orth-kiállítás hársvirágzáskor, egyetemi tanulmányok záróünnepségei és a nemzetközi erdélyi filmfesztivál idején nyílt meg – ez is teljes, egyszeri élményt kínált.
Orth István: Keresztmetszet egy csepp időben. Kányafő Galéria, Kolozsvár, 2026.
