Gödör megásva

Eugen Gâscă: A dicsőszentmártoni híd, 1933.

– A legtöbb ember kényelmetlenül érzi magát egy halott jelenlétében – mondta a pirospozsgás igazgató. A tutajméretű íróasztalnál még további három személy ült: egy vékony, viaszbábbá sminkelt titkárnő feketére festett hajjal, egy fiatalember, az igazgató fia és az igazgató felesége. Akin látszott, hogy a tőle telhető legszúrósabb tekintettel méregetett, mintha minimum könyvelőnek jelentkeztem volna.
– Meg aztán ott van a szégyen is. Mert sokan szégyellik ezt a munkát. Ezért aztán nem olyan nagy probléma, ha néhány kolléga iszogat, mert nehéz ez a munka, de a gödör, az legyen megásva, a koporsó pedig behantolva. Ez a lényeg – folytatta.
– Nálam a hullamosás is belefér – mondtam. Nem fért volna bele, de eljátszottam a bevállalóst. Nagyon kellett a pénz. Még vigyorogtam is.
Azonban a főnök komoly maradt.
– Pedig ez valójában egy tiszteletre méltó munka. De tudja, kicsit olyan, mint a szemétszállítás. Hiába lehet vele tisztességesen keresni, egy kicsit mindig zavarba jönnek az emberek, ha elmondod, hogy temetkezési vállalkozásod van. Mert a cég szemétszállítással foglalkozott eleinte. Aztán itt találtunk piaci rést magunknak, a szemétszállítást meg vitte a konkurencia. Már nem is bánom, ez egy nyugis munka.
Bólogattam, minthogy semmi értelmes nem jutott eszembe.
– Fél a halottaktól? – kérdezte aztán váratlan fordulattal az igazgató.
– Nálam a hullamosás is belefér – ismételtem meg.
– A holttestek előkészítését egy másik szakvállalkozás végzi. Mi csak az elhantolást és az ezzel járó előkészületeket vállaljuk. Meg néha az öltöztetést.
Négy szempár vizslatott engem csendben. Kissé úgy éreztem magam, mint az érettségiztető bizottság előtt.
– Valójában én csak a háttérből felügyelem a céget – szólalt meg a hirtelen beállt csendben a főnök. – A fiam az igazgató, de amíg nem szerez tapasztalatot a vezetésben, a háttérből azért besegítek.
A fiatalember hirtelen zsebre vágta a telefonját – egészen addig azzal matatott –, és megeresztett felém egy hivatalos mosolyt.
– Szóval az nem baj, ha isznak az emberek, de a gödör, az legyen megásva és a koporsó legyen befödve – ismételte el a fiatalember is. – Önön látszik, hogy nem szokása zülleni, ezért nem árt, ha néha a tudomásunkra hozza, ha ivászat van munka közben. Mert ha történik valami és egy kolléga beesik a gödörbe és megsérül, az gond. Kevesen vagyunk, két temető tartozik a céghez, nem nagyon nélkülözhetünk senkit.
Nem tudom, milyen benyomást kelthettem bennük, mindenesetre megpróbáltam visszatartani a lélegzetemet, mert félórával azelőtt négy sört ittam meg. Éppen a közeli kocsmában unatkoztam, mikor telefonon kerestek, hogy hát volna ez az állás, és ha tényleg érdekelne engem, akkor mihamarabb fáradjak be. Már csak arra maradt időm, hogy rekordsebessséggel fehér inget, fekete nadrágot, meg alkalmi cipőt húzzak és taxit hívjak.
– Akkor most, ha óhajtja, a fiam autóval elviszi az egyik munkapontunkra, hogy mielőtt választ adna, nézze meg, miből is áll a munka – zárta le a beszélgetést az igazgató. Így mondta: munkapont, még véletlenül sem temetőt említett.
Kiléptem az épületből. Rágyújtottam. Kisvártatva utánam jött az igazgató fia.
– Tegeződhetünk? – kérdezte, majd felém nyújtotta kezét. – Béla vagyok – mondta.
Én is bemutatkoztam.
– Szerintem nem neked való ez a munka, de az apám előtt ezt nem akartam mondani. Nézd, van nekem egy másik, nevezzük így, vállalkozásom is. Párhuzamosan azt is csinálom. Érdekel?
– Érdekel – mondtam, mert kíváncsi voltam, hogy még mi jöhet ezen a mai napon.Egy kis brosúrát kapott elő az oldalán fityegő laptoptáskából, amiben laptop nem volt, hanem további brosúrák.
– Mond neked valamit az, hogy Multi Level Marketing? – szegezte nekem a kérdést a hittérítők égő tekintetével.
Tíz perc múlva a város egyik újonnan nyílt temetőjében voltunk.
– Szia, főnök úr! Jó napot, tiszteletem! – köszönt ránk egy cserzett arcú, csontsovány férfi. Csak úgy dőlt belőle az olcsó pálinka szaga, amit annak ellenére megéreztem, hogy nem sokkal azelőtt négy sört ittam meg gyors egymásutánban.
– Én nem tudom, Józsika, hogy hol az Atyaúristenben rejtegetitek a piát, de te már részeg vagy! – mondta Béla.
– Gödör megásva… A delikvens a helyén, most szállingóznak a népek – védekezett Józsika.
Miközben a ravatalozó felé tartottunk, Béla hol a padok alatt kutatott, hol meg a tuják alatti bozótos fűben matatott a rejtett piásüvegek után kutatva.
– Egyre ravaszabbak – mondta röhögve. – Egy időben a padok alatt rejtegették, majd a friss hantokon a koszorúk alá. Ott az az odvas fűzfa, na abban is találtam egy üveg vodkát. Én megértem, hogy ez a munka lelkileg megterhelő, meg monoton, meg minden, de a gödörnek meg kell lenni ásva, a koporsónak meg el kell lenni hantolva…
Április vége volt, a hirtelen jött meleg elől a ravatalozó árnyékába vonult félre a sírásó brigád. Cigarettáztak, röhögtek valamin.
– De vidáman vagyunk! – mondta Béla mintegy köszönés helyett. – Valami új vicc?
– Az, főnök! – mondta röhögve egy nagydarab, lapátkezű férfi. – Azt hallottad, mikor a részeg temetőőr télen beleesik a gödörbe?
– Én mondtam a tegnap! – válaszolta Béla. – Csak tudnám, hol rejtegetitek azt a rohadt piát! Mert azt látom, hogy józanok nem vagytok. Próbáljátok meg lődörgés nélkül kihúzni, míg el nem ültetjük a delikvenst.
Majd rám nézett, hátba veregett és bemutatott a brigádnak.
– Itt az új kolléga, becsüljétek meg – mondta, azzal sorsomra hagyva, visszament az autójához és elhajtott.
– Nem nehéz munka ez. Felváltva ásunk. Négy embernek két nap alatt kell kiásni egy gödröt, minden második napra nagyjából egy halott esik. Ezért a fizetésért senki nem akar vért pisilni a melótól – mondta a nagydarab, aztán folytatta:
– A gödör megásva. Mi nemsokára átöltözünk, a hantolás nem jár sok piszokkal. Kapsz egy kötényt, mert neked is be kellene ugrani, hogy lásd, miből áll ez az egész.
A halottszállító autóból fehér ingek és fekete nadrágok kerültek elő. Mindenki átöltözött, a kötényeket és a lapátokat készenlétbe helyeztük a friss gödör közelében, majd visszahúzódtunk az árnyékba.
A nagydarab ember hirtelen eltűnt a ravatalozó hátsó ajtaján, majd egy bontatlan konyakosüveggel tért vissza. Meghúztuk az üveget, cigarettáztunk.
– Ez olyan munka, hogy itt mindenki iszik. Aki még nem, az egy éven belül biztosan fog. Néha öltöztetni is kell. Meg előfordul, hogy valaki nyáron, a nagy melegben hal meg, tíz nap is eltelik, míg megtalálják és senki más nem vállalja, hogy összeszedjék a testet, olyan a szaga. Azt meg józanul nem lehet. Pedig egy-egy ilyen fuvarért helyben száz lejt kapunk koponyánként – mesélt a nagy­darab.
– Utálós vagy? – kérdezte aztán. De nem volt időm felelni, mert hirtelen az órájára nézett, visszacsavarta a konyakosüveg kupakját, majd megint eltűnt a hátsó ajtón. Közben egy barna arcú, kifogástalanul öltözött kis emberke érkezett, vállán panyókára vetve a zakója. Arca lilára borotválva, arany karkötőt és nyakláncot viselt, vállán egy óriási feszület. A zakójából egy dobozt sört húzott elő, felnyitotta és jókorát ivott belőle.
– Olyan húzásod van, Dezsőke, mint a padlószifonnak – nyugtázta Józsika a jelenetet.
Az öregember válaszképpen felmutatta a középső ujját és csak ennyit mondott: – Kapd be!
Közben visszaérkezett Béla is, a főnök. Sötét tekintettel nézett végig a társaságon.
– Csak tudnám, hogy hol az Atyaúristenben dugdossátok azt a rohadt piát! Mert azt látom, hogy nem tudtátok kivárni a szertartás végét! – dühöngött.
Mi pedig, a friss gödörtől egy kissé távolabb, elfoglaltuk a helyünket. Elkezdődött a temetés. Tűzött a nap a fejemre, izzadtam. Közben meg a közeli hegyek felé fordultam, mintha a tájban gyönyörködnék, valójában az volt a gond, hogy három közeli ismerősömet is felfedeztem a gyászmenetben. Csakhogy a gödörbe nem ugorhattam elbújni.
A gyászmenet odaérkezett, a halottszállító autóról leemelték a koporsót. Mikor a koporsót a gödörbe kellett engedni, olyan lámpalázam volt, mint harmincegynéhány éve, az első színjátszó köri fellépésemen. Utána kézbe vettem egy lapátot, amivel egy kupac földet nyújtottam az elhunyt özvegyének, majd a többi hozzátartozónak. Aztán kopogni kezdtek az aláhulló göröngyök.
A gyászmenet szétszéledt. Az özvegy egy darabig még ott állt a gödör szélénél, üres tekintettel meredt a koporsóra, amelyre tempós mozdulatokkal egyre több földet dobáltunk. Valaki karon fogta, de ő elhárította a segítséget és botorkálva elindult a fősétány irányába.
A nagydarab kolléga hirtelen abbahagyta a munkát. Nagy erővel belevágta a lapátot a földkupacba.
– Bassza meg! Bassza meg! – sziszegte. – Bassza meg! Az egész üveg konyak ott maradt a koporsóban, a fejpárna alatt!



Horváth Szekeres István 1975-ben született Csíkszeredában. Közel nyolc évig újságíró-karikaturistaként dolgozott az Új Magyar Szónál és az Erdélyi Riportnál. Jelenleg a Maszol.ro hírportálnak rajzol.