.svg)
Matei Toșa: Sketch For Objects From My Memories 2
Az ecetes uborka
A mennyország az égben van, mondta anya. Ott kell keresni. Egyfolytában az eget nézem, nem alszom, de ébren sem vagyok, és azt hiszem, látom a mennyországot, látom benne anyát. Főz, borsót fejt, szitkozódva kapkodja össze az elgurult szemeket, pont úgy, ahogy otthon szokta, megvagytok, csibészek, rázza fenyegetően az ujját, előlem aztán nem menekültök, kacag és folynak a könnyei, tudom, meg akar nevettetni, mert szeret.
A napsugárnak húslevesíze van, szeretetgőzeitől párás lesz a szemem. Bárányfelhők csücsülnek a madártejégen, hirtelen beborult, esőszag jön a folyosóról, kalimpálnak az infúziók, mint a jégeső nagyapa kertjében, ami a bádogtetőre esett. Fázom. Nagyapa betakar a dohányillatával. Ősz van a szemében.
Bubut kiviszik a kórteremből (gyereknek nem való az ilyen, mondják), ebből tudom, hogy bele fognak szúrni mindjárt a mellkasomba, hogy sejteket szívjanak ki a csontomból. Az első bökést nem is érzem, csak látom a vércseppekből kinyíló tavirózsákat. Szépek. Aztán megreccsen a tó alatt a kéreg, és csipkebokor nő ki a repedésből. Égek. Vizes törölközőkkel oltják mellemen a lángokat. Bubu már bejöhet, odaadja a G. I. Joe képregényét. Bubu harcol értem.
Csak egy kanállal kéne ennem, csak egy kicsi kanálkával, legyek jó kislány, és nyissam ki szépen a számat, de a szám nem mozdul, elzsibbadtak benne az ízek. Pedig nagyon akarom, hogy szeressenek, mégse nyílik, nem érzem a mennyország húsleves- és madártej-illatát, csak valami romlott olajnak a szaga bűzölög a torkomból, olyan, mint a gépzsír, amibe egyszer belenyaltam nagyapa műhelyében.
Eltolom magamtól a kanalat. Ecetes uborkát kérek, hallom kívülről a hangomat, apám ugrik, hozok én, hozok, nem is akárhonnan, hanem egyenesen uborkaországból hozok, onnan is a legropogósabbat, olyat hozok az én kicsi madaramnak, ami úgy megcsiklandozza majd a csontjait, úgy megkacagtatja, hogy a nagy nevetés kirázza belőle a betegséget, bizony ám, csak ámultok majd, ha megjövök! Bubu is kér olyan uborkát. Bubu mindent kér, amit nekem akarnak adni. Bubu bátor, Bubu erős, Bubu mindent megeszik.
Az álomzug egyik szegletében megtalálom uborkaországot. Zöld ruhákban járnak benne az emberek, kaporfák nőnek a kertekben, a boltok kirakatában zöld üvegek állnak, csillog rajtuk a celofán a neonfényben. Apám lódenkabátban, két nagy üveggel a hóna alatt fut, szalad, s mint zsákmányát a büszke kutya, teszi le lábaim elé a jóízű egészséget.
Óriáspanda?
Negyven éve nézi ezt az arcot, és csak most tűnik fel, hogy ennek az embernek nincsen álla. Egy áll nélküli emberhez ment hozzá. Hogy is tudna csókolni ez a száj, ha egyszer nincs alatta talapzat, erő, férfiasság? Sehogy. Megcsókolni sem lehet az ilyen ajkat. Hogy volt erre képes mégis, negyven éven át, Jézusom, hogy?
Kihúzódik az ágy szélére, és átfordul a másik oldalára. Most a levetett ruhákat látja, a fotelre dobott mackónadrágot, a kockás flanelinget, aminek mosás után is Ede-szaga van. A fotel lábánál hever a rejtvényújság: „a medvefélék családjába tartozó állat, tíz betű”. Na, itt akadtak el. Ő ragaszkodott az óriáspandához, Ede viszont állította, hogy az 1969-ben függetlenségét visszanyert állam csakis Marokkó lehet, ezért neki le kellett mondania az Ó betűről, vagyis az óriáspandáról. A medvéknek is van csökevényes vagy visszafejlődött testrésze, jutott eszébe, nincs például vakbelük, de ettől még szerethetők.
Tamásnak sincs vakbele. A gólyatáborban voltak éppen, amikor ki kellett venni. Aznap este csókolóztak, és lám, máris baj lett belőle. Legalábbis ő így hitte. Sokáig hitte, hogy a szerelemből adott csók bajt okoz. Nem is csókolt azóta szerelemből.
Azonnal felismerték egymást. Még ennyi év után is! A férfi szája most is izgalomba hozta. Uramisten, elment az esze, hogy ilyeneket gondol, hogy izgalom, vágy meg ilyesmik. Tamásnak gyönyörű szája van. Reméli, nem tűnt fel neki, hogy nézi.
Szia. Hát te? Erre jártam éppen. Én is. Hogy vagy? Jól. És te? Én is. Akkor, szia. Szia. Ennyi volt az egész.
Itt meg a negyven év Edével, aki nem tud csókolni, és akit nem fog megcsókolni. Negyven év ezzel a férfival, akinek a mackónadrágja és a flanelinge minden este ott hever a fotelen, és aki nem akarja beírni az óriáspandát a vízszintesbe.
Ki kellett mennie vízért. Mostanában gyakran ébred arra, hogy száraz a szája. De ma el sem aludt. Állt a fürdőben a tükör előtt. Vissza akarta kapni a negyven évet. Állítgatta a fali lámpa fényét, és várta a hatást.
Ma látott a kirakatban egy spagettipántos topot. Fekete, tüllbetéttel. Ez azután volt, hogy találkozott Tamással. A pántok lejtése tűnt fel a vállak simaságán. A próbababának is volt egy fehér tincs a hajában, pont ott, ahol neki is, középen a homlok fölött, csak az övé már nem látszik.
Elképzeli magát abban a topban. Elképzeli a pántok esését. Délelőtt már majdnem bement az üzletbe, hogy felpróbálja. Őrület, tényleg elment az esze. Elképzeli, hogy a hálóban Tamás várja. A szobában sárga fények vannak, ő belép, egymásra néznek, a férfi magához húzza, és mozogni kezd a testük, úgy valahogy, mintha táncolnának, pedig csókolni akarnak. Száján érzi a férfi száját. Szelíden izmos és jó ízű, érzi, ahogy az ajkai átforrósodnak. Mosoly remeg az arcán. Kezével gyorsan a szájához kap, hirtelen, nem is tudja, miért. Talán el akarja hessegetni az érzést? Vagy inkább marasztalná?
Visszafekszik az ágyába. Ede félálmában feléje fordul, átlendíti karját a paplan felett, ujjait a vállára kulcsolja, szorosan a pántok fölé.
Már csak a sirály
Már csak a sirály maradt. Minden mással végeztek. Még a fogselymet is berakta, pedig arról mindig megfeledkezik. A lejárt élelmiszereket külön bezacskózta, kidobta. Elcsodálkozott, milyen sok bontatlan fűszere maradt. Hát eddig mivel főzött? Mit ettek? Mit csináltak itt éveken át ebben a házban?
Nem érti, miért lábad most könnybe a szeme, hiszen nem szeretett itt lakni. Odakinn tombol a tavasz. Kinéz a kapu irányába. Látja, hogy Sándor kiszáll a kocsiból és idegesen rágyújt. Türelmetlen, mint mindig. A gyerekek a hátsó ülésen ölik egymást. Hopp! Belekapott a szél az almafába, és a Nissan tetejére hullanak a virágszirmok. Elképzeli, hogy a szirmok betemetik az autót, és ettől az egész olyan lesz, mint egy frissen emelt sír.
Visszamegy a nagyszobába. Ő is rágyújt. Mi legyen a sirállyal?
Harminc éven át cipeli magával egyik otthonából a másikba. Odalép a képhez, becsukja a szemét, és hideg ujjaival végigsimítja a vásznat. Érzi az olajfesték hullámzását a víz fölött és a szárnyak fehérségét is érzi, de egy ponton megakad a keze. Ott, ahol az olajba beleitta magát a vér, és akkor megjelennek előtte a fémszilánkok és megjelenik előtte Tamás élettelen tekintete a sirályra szegezve, mintha azt mondaná: ezt ne hagyd itt!
Megszólalnak a szirénák, felébred, és megfogadja, mint minden alkalommal, hogy reggel leveszi a képet a falról, odaadja valakinek, vigyék, vagy darabokra tépi, kihajítja, elégeti, elég volt… persze, tudja, hogy úgysem szabadulhat tőle.
– Anyu, gyere már!
– Megyek, életem, megyek, csak még be kellene zárnom.
Nem akarja, hogy Sándor lássa a könnyeit, vesz egy nagy levegőt. Az mindig segít.
Érettségi előtt voltak egy nappal. Ő tanult, Tamás festett. Különös érzéke volt a fehérekhez. Ráfestette a sirály szárnyaira… hadd repüljön. Aztán elindult ő is az apja fehér Ladájával. Pedig milyen szépek voltak együtt. Szépek és fiatalok. Azon kapja magát, hogy mosolyog. Minek is zárná be az ajtót, nincs itt már semmi, amit el lehetne vinni. A kulcsokat hanyagul az óraszekrény tetejére dobja, átnéz a szomszédhoz, és arra gondol, nekik is lehetett volna ilyen szép kertjük. Sándor durván felzúgatja háta mögött a motort. Indulni akar.
Mi lenne, ha ő most nem szállna be abba az autóba? Mi lenne, ha most szépen kilépne ezen a kapun, és elindulna a világba, valamerre? Egyedül.
