Generációs perspektíva

XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 01. (735.) SZÁM – JANUÁR 10.

társművészetek

artefaktum

Változás, alkalmazkodás, önkritika és újragondolás. Ezek voltak a hívószavai a sepsiszentgyörgyi MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótér MAYBE 4: Újragondolás című kiállításának. A MAYBE tizenöt évvel ezelőtt indult, a helyi művészetis diákok seregszemléjeként, mára már inkább egy generációs szemle, a 70-es és 80-as években született, valamilyen módon Sepsiszentgyörgyhöz és a MAGMÁ-hoz kapcsolódó alkotók közös tárlata.
Ha végigmegy az ember a négy, munkákkal borított termen, nem ússza meg, hogy a legalapvetőbb művészetfilozófiai kérdésekkel újra és újra ne szembesüljön. Mi a mű, ki vagy mi az alkotója? Vegyük-e komolyan az idő munkáját az anyagon, és tekintsük-e azt is a műalkotásnak (Kusztos Attila: Nem megfelelően tárolt negatív)? Mi kell ahhoz, hogy egy közönséges, mindennapi rítus hirtelen teljesen más színben tűnjön fel előttünk, és funkcionalitásától elszakítva műként szemlélhessük (Martini Yvette: Sure)? Mitől válik alkotássá egy falra ragsztott felirat, vagy egy ablakra felkasírozott alaprajz (Csíki Csaba: Ápold a virtuális kapcsolataidat, László István: [dis]like)? Hogyan lehet beszélni a kifejezhetetlenről, hogy közben ne banalizáljuk (Ördög-Gyárfás Ágota: dog_lullaby.exe)? Mi az emlék megjelenítésének adekvát formája (Éltes Barna: Újragondolt emlék. Dédapám kapuja)? Művé válik-e attól hétköznapi környezetünk, ha a videokamera által meghatározott képkeretben és a videoábrázolás konvencióit felrúgva, szokatlan ritmusban vagy perspektívákban mutatjuk be (Szabó Péter: Frame)? Mi a különbség egy betonlapon látható halvány krétavonal és a fal repedései, karcolásai között? Vajon nem tekinthetjük az idő anyagon hagyott nyomait is rajznak? És miért nem látjuk a „suge pula” feliratot is rajznak, ha ugyanolyan krétanyom a betonfalon, mint a vonal (Izsák Előd: Rajz)? Hogyan lehetséges, hogy egyedi hangokat vélünk hallani, amikor mindig csak egy természeti, emberi és indusztriális hangkavalkád ritmikusan differenciálódó folyamával találkozunk? Hogyan lehet kiállítani és demonstrálni egy filozófiai eszmefuttatást (Ivácson András Áron:Ø→∞)? Lehet-e kiállítás tárgya a művészetről szóló beszéd, avagy miért ne lehetne kiállítani egy rádióműsort (Vetró-Bodoni Barnabás: Beszélő szemek. Rádióbeszélgetések hanganyagai*)? Mi a szín és hogyan lehetne új megközelítésből látni (Váncsa Domokos: Színpaletta)? Mi a pont? Hogyan lehet ezt az idő kontextusában értelmezni, aztán pedig térben megjeleníteni (Péter Alpár: Pont II.)? Hogyan lényegül át az anyag megformált anyaggá, a megformált anyag pedig művé (Daczó Enikő: Átlényegülés)? Hogyan lehet tematizálni társadalmi és környezetvédelmi kérdéseket (Toró Attila: Ember, ne mérgelődj!)? Leheteséges-e az önreflexió ready-made-ekből készült installációval (Ferencz S. Apor: A harcos újragondolja mozdulatait)? Illetve, ha reprezentáljuk a giccset egy átértelmezett giccsel, mire jutunk (Kozma Levente: Lépcsőházi ökoszisztéma)?
A komoly témák mellől természetesen a humor, az irónia, az önirónia, sőt a couleur locale sem hiányzik. Kiemelésre érdemes még az eddig nem említett grafikasorozat, amely a kiállításmegnyitóján bemutatott Fantomatika című képregényhez készült. Sárosi Mátyás rajzainak elég, ha csak a címeit soroljuk: Gábor Áron lézerágyúja, Kiborg hargitai fecskemadár, Bajusz implantátum, Kiborg bálványosi bakmedve, Keresztszemes mátrix, Komcsi blokknegyed a holdon.
Ha egy mondatban kellene megfogalmazni, azt mondanám, hogy a MAYBE egy generációs perspektíva az élet és művészet éppen itt és most, éppen számunkra felmerülő problémáira.
* http://www.vetrobaji.net/category/radio/