Feszültség

‍(részlet a Fóbia című regényből)

‍

Nem telt el még egy perc sem, mikor az egyik ház felől zajt hallottam, aztán egy alacsony, idős nő jelent meg a vaskos fémkapuban. A bal karjára kisméretű szőnyeg volt terítve. A jobb kezében fonott porolót tartott. Miután becsukta a kaput, úgy láttam, leszegett fejjel elindul felém. Elsőre azt hittem, csak azért jött ki, hogy megnézze, ki ólálkodik a ház körül, de aztán, ahogy körbenéztem, kiszúrtam hátrébb egy magas fémállványt, amilyenhez hasonlókat a régi társasházak udvarában is itt-ott még látni lehet. Addig a pillanatig föl se tűnt. Figyeltem a nő mozgását. Látszott, hogy nem felém, inkább annak a fémállványnak az irányába tart.

Megfogtam a táskát, majd gyorsan arrébb mentem, hogy eltakarjon a nő szeme elől az egyik kerítés tövében sűrűsödő sötét. Lassan haladt. Láthatóan nem vette észre a mozgást. Talán eszébe sem jutott, hogy más is lehet rajta kívül a hidegben odakint. Áthaladt a sárgás fénysávon. Tömör, kerek kis árnyék vonszolódott a galambszerű alakja mögött. A járása is hasonlított a madarakéra, enyhén előredőlve ment, és folyamatosan billegette a fejét. Hiába, hogy ismerős volt, nem láttam tisztán az arcát, és tudtam, túlságosan gyakran érzek ilyesmit. Hogy valaki olyan is ismerős, akiről aztán kiderül, soha életemben nem láttam.

Miután odaért az állványhoz, ráterítette az alsó keresztrúdra a szőnyeget, aztán hevesen ütlegelni kezdte. Jól hallatszott az ütemes, két-három másodpercenként ismétlődő tompa puffanás, s miközben hallgattam a csapódások hangját, az járt a fejemben, hogy ugyan nem lenne sok erőm hozzá, de jólesne a mozgás. Teljes erőmből ráverni arra a szőnyegre. Levezetni néhány ütéssel a feszültséget végre.

Váratlanul egy fehér, éles fénysáv tűnt föl a két részre szakadó utca bal oldala felől, s idővel egy autó hajtott be a szűk kis térre, majd beállt a lámpa fényköre alá. Köd volt. Alig láttam a fehér színű kocsiból valamit. A nő akkor sem hagyta abba a porolást, mikor az a két alak már kiszállt.

Hangos ajtócsapódás. A háttérben egy-két kutya eszeveszetten vonyított.

Az alakok közelebb mentek a nőhöz. Az arcukat eleinte nem láttam, mert szinte háttal álltak, és a köztünk húzódó, tejszerű köd sem segített. Az idős nő megfordult, majd letette a porolót. Láttam, hogy mozog a szája. Gyanús volt, hogy vitatkoznak, de nem beszéltek elég hangosan ahhoz, hogy érthessem is őket. Aztán az egyik alak váratlanul megragadta az asszonyt a karjánál, majd elkezdte a ház felé taszigálni. A másik közben visszament az autóhoz. Akkor láttam meg, mikor végre szembe került velem, hogy a rendőrnő az, akivel az őrsön üvöltöztem. Sapkában volt, azért sem ismertem rá előbb.

Csak akkor mertem kijjebb lépni, mikor mindannyian bent voltak már a házban. Egyedül az látszott biztosnak, hogy az öreg nőt nem kell tovább keresgélnem. A rendőrségen történtek után kizártnak tartottam, hogy a két zsaru ne az általam elmondottak miatt érkezett volna a Murvára, de azt nem tudhattam, Jenő odabent van-e, miközben folyamatosan azon agyaltam: ha a férfit beviszik a rendőrségre és bent is tartják, nem marad senki, akiben csak egy leheletnyit megbíznék ezen az átkozott településen, aki segíthetne. Egyedül pedig, egyre inkább nyomasztott az érzés, nem lenne bátorságom a hallottak után egy egész éjszakát eltölteni a Puskin utcai házban. Ez akkor fogalmazódott meg bennem először, akárcsak az, hogy teljesen felelőtlenül hagytam lejátszódni magamban előre szinte az egészet. És nem úgy, hogy tudatosan végiggondoltam volna, hogy mi történhet – mi után mi következik majd –, nem. Inkább csak a naiv jóhiszeműségem szintjén. Rájöttem, hogy igazából már a kórháztól kezdve csak sodródom, s mivel szinte minden véletlenszerű volt, nem számoltam azzal, még ha gondoltam is rá időnként, hogy bármi balul sülhet el. Különben, eszméltem rá a mellett a magas, rozsdás kerítés mellett állva, eszem ágában sem lett volna hazudni a rendőröknek, leszállni a buszról, lemászni erre az elátkozott helyre, és itt várni egyedül, a sötétben valami olyasminek a bekövetkeztére, amivel kapcsolatban jó, ha egyetlen biztos dolgot ismerek. Hirtelen elfogott az a rettenetes érzés, amikor minden megkérdőjeleződik. Amikor azt sem hiszed el, hogy éppen ott vagy, ahol vagy.

Váratlanul megrezzent a kabátom zsebében a mobil. Nem hittem volna, hogy van térerő, de azon a ponton, ahol akkor álltam, volt. Mikor a kezembe vettem a rezgő készüléket, éreztem, hogy olyan gyenge vagyok, mintha éjfél lenne már, pedig csak pár perccel múlt háromnegyed nyolc.

Láttam, hogy apám hív. A képernyőn megjelenő betűket bámulva az volt az első gondolatom, hogy ez most rettenetesen nehéz lesz. Mégis azonnal fölvettem. Egyrészt nem akartam, hogy tovább rezegjen a készülék, másrészt néhány csöngés után mindig lerakja, és félő volt, hogy hiába próbálnám visszahívni később. Akár csodának is tűnhetett volna, hogy keres, de az oka sokkal inkább pokoli volt, főleg hogy csak én tudtam kettőnk közül, valójában mi is az.

– Halló – szóltam bele úgy, mintha nem tudnám, ki hív. Kíváncsi voltam, ivott-e. Ideges lesz-e a semleges hangnemtől vagy sem.

– Te vagy?

– Attól függ, kire gondolsz.

– Rád, Emília, tudom, hogy kit hívok.

Ki nem állhatom, ha így szólít, és akkor nem bírtam nem szóvá tenni ezt.

– Ne hívj így. Tudod, hogy nem használom ezt a nevet.

– Miért?

– Mert nem szeretem.

– De hát ez a neved.

– Ez a második keresztnevem. Csak te nevezel így.

– Mert olyan szép név. Dédnagyanyád után kaptad.

– Akit még csak nem is ismertem.

– Nem értem, mi bajod vele…. Kerestél.

– Igen, többször is. Miért nem vetted föl?

– Nem tudtam fölvenni. Tudod, milyen elfoglalt vagyok. Mi a gond?

Mintha egyfolytában csak baj történhetne. Mindig azzal kezdi, mi a gond. Árulkodó beidegződés. De kivételesen tényleg nagy volt a baj. Mindig is féltem rossz hírt közölni vele. A hangja olyankor elváltozik, és bármi baj történt is, azt érezteti velem, hogy én vagyok a hibás. Három-négy mondatból már kiérezhető, ha ivott, még akkor is, ha nem túl sokat, és csak sört, semmi töményet. A hanghordozásából arra következtettem, hogy nem beszélt sem a bátyámmal, sem a kórházzal, vagyis még nem tud a mama haláláról. Érdekelt volna, mitől olyan elfoglalt, de nem voltam képes azonnal válaszolni. Nehéz lett a légzésem. Könnyezett a szemem, amin a felvett, távolságtartó hangnem sem segített. Csak a kihalt utca tátongott előttem meg a ködön átszűrődő fény. Az egész képet összekuszálta a saját párolgó lélegzetem.

Hallottam, hogy ő is levegőt vesz a túloldalon. Idővel azt kérdezte: itt vagy még?

– Meghalt a nagyi – mondtam lehunyt szemmel.

– Mi van?

– Meghalt az édesanyád.

– Kislányom, ne szórakozz!

A korábbi megszólításnál csak az idegesítőbb, amikor fojtott üvöltéssel kislányomnak nevez.

– Nem szórakozom, apa. Szerinted szórakoznék ilyesmivel?

– Nem tudom. Honnan veszed ezt?

– Az orvosától tudom.

– Mikor beszéltél vele?

– Néhány órája.

– Hogyhogy téged hívott és nem engem?

– Hívott téged is, csak nem vetted föl.

– Engem biztosan nem hívott.

– De, apa, biztosan hívott. Csak a te számodat tudták a kórházban, egyedül a tiédet.

Eszembe jutott, hogy talán csak hárít. Hogy pontosan tudta ő, miért hívja és ki, csak nem volt bátorsága, lélekereje fölvenni, és ezért tagad. Ez a gondolat csak még szomorúbbá tett, miközben, ha tényleg emiatt reagált így, az tökéletesen érthető volt.

– Akkor téged hogy értek el?

– Úgy, hogy leutaztam.

– Minek?

– Ugye ezt most nem komolyan kérdezed?

– Úgy értem, miért pont most.

– Miért, mikor kellett volna lejönnöm?

– Ne legyél már olyan ingerült. Már kérdezni se lehet semmit anélkül, hogy belém kötnél?

Még hogy én kötök beléd, jutott eszembe.

Vettem egy nagy levegőt. Hallgattam. Lejjebb engedtem a kezemet és úgy rászorítottam a készülékre, hogy azt hittem, összeroppan.

– Voltál a kórházban?

– Tessék?

– Jártál ma a kórházban?

– Igen, jártam bent ma.

– Mikor?

– Délután.

– Hány órakor?

– Tényleg azt hiszed, hogy hazudok?

Nem válaszolt.

– Miért kérdezed ezeket? – folytattam, de azonnal megbántam azt a kérdést.

– Nem tudom, csak úgy. Mert tudni akarom. Szóval?

– Három óra felé.

– Azt hittem, külföldön vagy.

– Tegnap hazajöttem.

– És anyám hogy van?

Hihetetlen volt, hogy ezt kérdezi. Úgy éreztem, józan, még ha valamennyit amúgy ivott is. És ugyan hetek óta nem beszéltünk, tudtam: ennyi idő alatt nem veszíthette el a józan eszét. Szóval egyértelmű volt, hogy vagy oda sem figyel arra, amit mondok, vagy tényleg nem hisz nekem, egyáltalán. Eszembe jutott a két zsaru. És hogy már a rendőrségen attól rettegtem, bizonygatnom kell, hogy a mama már nem él, de az ehhez képest gyerekjáték volt.

– Értsd meg, a nagyi… az édesanyád meghalt.

Hosszú ideig csak a gyorsuló lélegzésének zúgása szűrődött át.

– Mikor?

– Tegnap délután.

Éreztem, hogy jár az agya, de abban már nem voltam biztos, tudni akarom-e, min. Folyt a könnyem. Legszívesebben kinyomtam volna a hívást, annyira kétségbeestem. Azt hiszem, nem miatta, igazából a mama miatt nem tettem meg.

Vártam, hátha mond valami olyasmit is, amiből kiderül, megrázta a hír. Vagy ami arra utal, érdekli, hol vagyok most, mi van velem, de csak annyit tett hozzá zavartan, hogy érti, köszöni, hamarosan föl fogja hívni a kórházat. Meg se várta, hogy visszakérdezzek, csak ott hagyta azt az üres, jól megszokott csöndet maga után.

Azt hiszem, földhöz vágtam volna a telefont, ha nem indul be a mozgás a túloldalon. Csak a két rendőr jött ki. Az öregasszonyt akkor nem láttam. Annyira elöntött a düh, hogy teljesen kiszorította a félelmet a mellkasomból. Léptem egyet előre, de közben kezdtem fölfogni, hogy ha észrevesznek, akkor biztosan vége, nem lesz lehetőségem odamenni a házhoz. És az is eszembe jutott, hogy ha itt találnak rám, akkor már nem csak az állomásig visznek el. Az apámmal való kiborító beszélgetés miatt csábított az érzés, hogy véget vessek az egésznek, de a kíváncsiságom és az a gondolat, hogy ha valakinek, a mamának biztosan tartozom, elfojtotta a következő mozdulatot.

A két rendőr nem szállt be azonnal a kocsiba. A férfi levette a sapkáját, rágyújtott. Még a ködön keresztül is látszott a fölvillanás, majd az égő cigaretta fénye, ahogy föl-le mozog. Folyamatosan beszéltek. Ismerős és frusztráló volt az a két hang, pedig csak néhány szót értettem. Mivel oszladozni kezdett a köd, a férfi arcát is fölismertem. Egyre biztosabb voltam abban, hogy komoly dologba piszkálhattam bele, ha sikerült azt a két tunya barmot kimozdítani, s hogy a fickónak a kora alapján akár köze lehet a bent említett ügyhöz, a csajnak viszont biztos, hogy nincs. Jó, ha hét-nyolc éves lehetett, mikor a gyilkosságok történtek. Érezhetően nem csak én, ők is várták, hogy megérkezzen még valaki. De úgy húsz-huszonöt perc elteltével megunták az álldogálást.

Miután a kocsi elhajtott, vártam még tíz percet, mert valami azt súgta, várnom kell. Hideg volt. Az egyik lábamról a másikra támaszkodtam, és fújkálni kezdtem a tenyeremet, persze hiába.

Hirtelen mintha újrakezdődött volna az egész. Legalábbis attól a ponttól, mikor először megláttam kijönni a kis galambszerű nőt. Az öregasszony ismét föltűnt a kapuban. Aztán arra eszméltem, hogy megint az állvány mellett áll. Gyorsan történt minden. A telefonhoz nem mertem nyúlni, pedig szívesen készítettem volna egy képet az asszonyról, ahogyan az átható sötétség ölelésében, annak a magányos póznának a fénye alatt áll.

Még be sem fejezte a porolást, mikor hátul megcsillant valami a sötétben. Pont szemben álltam a széles, lejtős sávval, a tetején néha haloványan az úton elhaladó autók lámpáinak fénye is látszott. Egyre gyorsabban ismétlődött a villanás, idővel már folyamatosan világított az a mozgó pont, és aztán rájöttem; egy ember lefelé ereszkedik, és a ruhájáról verődik vissza a pózna izzójának fénye.

Hamar megismertem azt az arcot. Meg sem lepett, hogy Jenőt pillantom meg, annyira evidens volt, hogy egyszer csak megérkezik majd. Sejtelmem se volt, pontosan mit akarhattak ott, de megkönnyebbüléssel töltött el, hogy a két rendőrnek nem volt türelme vagy egyszerűen csak ideje tovább várni, s hogy csupán a távozásuk után bukkan föl az az alak. Az viszont, ami utána következett, egészen másfajta félelmet és kíváncsiságot ébresztett bennem, mint bármi más addig, azon a napon.

Mikor a férfi elért a póznáig, az öregasszony váratlanul megint abbahagyta a porolást. Azt hittem, üdvözli a görnyedt hátú, szinte loholó fickót, vagy talán meg is öleli, de egyáltalán nem ez történt. Megfordult, majd mindenféle előzmény nélkül rávágott a férfi testére, de nem csak egyszer, megállás nélkül ütlegelte. A nő reakciójánál csak a Jenőé lepett meg jobban. Még csak arrébb sem lépett. Egymás után érték a testét a határozottabbnál határozottabb ütések, de a férfi csupán a fejét hajtotta le, mint aki pontosan tudja, büntetést érdemel. Teljesen más hangja volt akkor az ütéseknek, mint amikor a szőnyeget csapdosta a nő. Élesebb, maróbb. És megint számolni kezdtem, mint az ismétlődő, ciklikus dolgok közben mindig. Bár azt nem tudhattam, pontosan miről faggatták a rendőrök, a látogatásuk láthatóan kiborította és alaposan föl is tüzelte a nőt. Úgy tűnt, mintha a fájdalmat, amit a zsaruktól kapott, a férfinak akarná továbbadni, amilyen gyorsan és intenzíven csak lehetséges. Nem tudom, honnan jött ez a gondolat, de olyan erős volt, hogy akár meg is esküdtem volna rá. Szó szerint fájt látni és számolni azokat az ütéseket, mégsem fordítottam el a fejemet, mert meg akartam érteni, miért hagyja szó nélkül az az izmos alak, hogy verjék. Sokáig tűrt. De nemhogy érthetőbbé, egyre érthetetlenebbé vált, miért nem tesz a bántás ellen. Több percig tartott az a kíméletlen verés. Közben újra fölhangzott a kutyaugatás a háttérben, és az még hideglelősebbé tette a látványt. Lassan elveszítettem a fonalat számolás közben, annyira szívszorító volt figyelni, hogy egy élőlényt szánt szándékkal ütlegel egy másik.

‍