Fenegyerek a játékboltban

Többen felhívták már a figyelmet arra, hogy különbséget kell tenni kísérleti és avantgárd között, mert a kísérleti művészet nem jelent feltétlenül radikalitást. Nagy Botond kolozsvári rendezése nem egyszerűen kísérleti színház, hanem avantgárd, és nyilván nem a történeti avantgárdra gondolok. Hanem arra, hogy bátran kimozdítja az alkotókat és a nézőket is komfortzónájukból, miközben radikálisan új utakat keres.
Az előadás alaptextusa vagy inkább pretextusa Maurice Maeterlinck Vakok című drámája volt. De a szöveg ebben az előadásban nem úgy alap, ahogyan azt akár kísérleti színházi előadások kapcsán is megszokhattuk. Csak az egyik építőelem a sok közül, nem strukturál, nem ad ívet, hagyományos értelemben vett dramaturgia nincs. Nagy Botond rendező elmondja: az előadás egy kollázs, „techno-poétikus installáció”. Ez több szinten is igaz, érzésem szerint maga az előadás is egy kollázs, de annak építőelemei is kollázsok önmagukban. A szöveg el(ő)készítése is az eredeti dráma széttörésével kezdődhetett. Az alcím: Hommage á Maurice Maeterlinck, Samuel Beckett, Hajas Tibor, Pilinszky János & Pier Paolo Pasolini. Láthatjuk, nem egy szövegtest, még csak nem is egy művészeti ágazat itt az ürügy.
Nincs hagyományos értelemben vett dramaturgia, van azonban kollázs­drama­turgia, és ez nem jelenthet esetlegességet. Az erőtér, ami a szöveget rendezi, nem narratív, vagy dramatikus, hanem maga az előadás képezi a fő rendezőelvet. Ez a kollázsdramaturgia, aminek középpontjában az előadásban való találkozás áll, igaz a zenére, fényekre, mintha minden egy képzeletbeli pontban találkozna, és éppen ez a találkozás hozná létre ezt a pontot: a produkciót.

Jelenet az előadásból. Fotó: Biró István
Az első benyomásom nem volt jó. Azt éreztem, hogy ez az egész egy nagy blöff. De az tisztán látszott az első pillanattól fogva, hogy ebben a blöffben sok munka van. Az is gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy ennek a blöffnek erős hatása van, az unalom veszélye itt nem fenyeget. Szóval hátradőltem, és hagytam, hogy átverjenek. A blöff itt inkább műfaji sajátosság, pejoratív voltát is elveszíti a szó. Merthogy kicsit olyan volt az egész, mintha egy gyermek beszabadult volna a játékboltba, és mindent ki akart volna próbálni. Túl sok az ötlet, túl sok az utalás, túl sok a látvány.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház nem csak technikailag és anyagilag lehet játékbolt egy rendezőnek, de itt van egy nagyszerű társulat is, olyan színészekkel, akik gyakorlatilag bármit képesek eljátszani. Sokszor láttam már a kolozsváriakat sokféle előadásban, mindenféle regiszterben, mindenféle rendező produkciójában. De itt, ezen az estén többüktől is láttam olyat, olyan gesztusokat, olyan hangot, olyan játékot, amit eddig még soha. Ez azért már valami. Dicséri a színészeket is, mert gyönyörű pillanatok voltak ezek, és dicséri Nagy Botondot is, mert ki tudott hozni ilyen pillanatokat a munkafolyamat során. (Ami még akkor is igaz, ha vélhetőleg nem klasszikus, autoriter rendezői munka volt ez a folyamat, hanem kollektív együttalkotás. Utóbbira utal a kollázsstruktúra és az eklektikus szabadság.)
Sok, a szó valódi értelmében vett kortárs előadás relevánsan szól társadalmi és pszichológiai problémákról, miközben felszínes marad. A Vakok elkerüli ezt a csapdát. Elkerüli, mivel igényt tart a transzcendensre. A profán mellett igényt tart a szentre is, és, ami még fontosabb, igényt tart a blaszfémiára is. Vannak pillanatai, mikor képes lerombolni társadalmi beidegződéseket, de vallási beidegződéseket is, sőt, spirituálisakat. Avantgárd.
A vakság súlyos kulturális toposz, egyre hízik a primitív sámánoktól Platónon és Teiresziaszon keresztül egészen a Mátrixig és a komondorig, rengeteg szimbolikus lehetőséggel, a lelki vaksággal kezdődően Szent Pálon keresztül a VR szemüvegig. Az előadás mintha nem elégedne meg kevesebbel, mint e totalitás megragadásával, hogy egészében mutassa be, pontosabban re-prezentálja ezt a komplex kollektív félelmet vagy áldást. És ha innen nézzük, akkor lehet, hogy nem is blöffről van szó. Mert megteremt egy laboratóriumot, valamiféle hallucinált spát, ebben a térben pedig megpróbál mindent elmondani a vakságról. Ami lineárisan nem sikerülhet, de erről nincs is szó, a rétegek és jelentések egyszerre vannak a színpadon.
Képzeljünk el egy intenzív totális színházat. Erős hang- és fényhatások, jelenetek sorjáznak egymás után, sűrű szövésű szöveg, nagyszerű színészi munka. Témakörök sokasága jelenik meg és tűnik el ebben a textúrában a vakság ürügyén, színházi, irodalmi és kulturális utalásokra lelhetünk mindenütt. Ez majdnem három órán át szünet nélkül. A végén olyan érzésem volt, mintha legyalulták volna az agyamat. Ez sok. A Vakok egy jó előadás, de ha ennek a soknak a negyven százaléka került volna csak bele a végső prezentációba, ráadásul egy feszesebb struktúrában, akkor még jobb előadás lenne. Ki lehetne emelni jeleneteket, de nem biztos, hogy van értelme, annyira heterogén az az anyag, amiből az előadás összeáll. Egyik jelenet sem tükrözi, és bármelyik jelenet hiánya megváltoztatná a teljes képet. Igazából a szereplők, groteszk karakterek tartják össze az egészet. Valóban megformálást látunk a színészek munkájában, együtt a jelmezzel, nem hazudnak nekünk valóságot. (Mikor „valóságról” van szó, néhány percig viszont civil jelenlétet is láthatunk.)
Egy-egy előadás előtt a nézőnek nem árt elolvasni a drámát. Azt javasolnám, hogy aki megnézi a kolozsvári Vakokat, előtte olvassa el a Maeterlinck-szöveget. Talán ellentmondásnak tűnhet, miután említettem, hogy a darab csak pretextus volt az alkotófolyamat beindítására. De ehhez az előadáshoz egyszerűen kellenek a fogódzók, különben leterít, mint egy úthenger. Vagy kontempláljon a kedves néző a vakságról. Mindenképpen készüljön fel.
(Csak egy rövid utóirat: a kritikusszívató jelenet még jó poén is lenne, ha lennének a környékünkön kritikusok, de nincsenek. De amúgy is sztereotipizál. Azt meg minek?)


Kolozsvári Állami Magyar Színház. Vakok. Hommage á Maurice Maeterlinck, Samuel Beckett, Hajas Tibor, Pilinszky János & Pier Paolo Pasolini.Szereplők: Viola Gábor, Váta Lóránd, Szűcs Ervin, Sigmond Rita/Ötvös Kinga, Platz János, Marosán Csaba, Kicsid Gizella, Kántor Melinda, Kató Emőke, Imre Éva, Farkas Loránd, Bodolai Balázs, Árus Péter, Albert Csilla. Rendező: Nagy Botond. Díszlettervező: Carmencita Brojboiu. Jelmeztervező: Márton Erika. Zeneszerző, hangterv: Kónya Ütő Bence. Koreográfus: George Pop. Visuals, video mapping: Rancz András. Dramaturg: Kali Ágnes. Fényterv: Erőss László. Rendezőasszisztens: Veres Emőke. Ügyelő: Bocsárdi Ákos.