(feltárás) – versek

(feltárás)

ha már nem bírod tovább tartani

kövekkel rakott vállad,

annyit elárulok,

hogy a melletted elfoglalt helyem

régóta a homlokodra van írva,

hordozod magadon, és most itt

állok, a templom nagykarzata előtt,

a falkép-restaurátor és csapata napok

óta dolgozik egy új feltáráson, hogy

megerősítsék a felirattöredékek

keletkezésének idejét, leleteket

próbálok összegyűjteni,

halomba szedem a levert vakolatot,

hátha összerakhatom betört arcod,

rájönni, ki lehettél az ásatás előtt,

most termőföld harap a csontjaidba,

a gyökerek mindegyre leválnak

róluk, míg fel nem hasítják

a talajt.

(távolabbi tartományok)

hány ház, várakozás, recsegő padlódeszkák, átkutatott helyiségek, apám bolygónyi ökle, abból az időből, mikor azt hittem, onnan ered a világ, szavaival barázdát szántott rám, dühöm egyre dagadt, szemem mérgesen vetült rá, tagadta az igazsággal kapcsolatos ismereteimet, mégsem hagyhattam el, jelenléte betört a rések között, nem tudtam kiszorítani magamból, szégyenkezésem derengésében álltam előtte, hangja bezúdult a fejembe, mint egy kőtemplom belsejébe, durva kőként horzsolta véresre a tenyerem, félrevonultam, hogy megértsem az elmúlt időt, családunk felbomlását, üres széke súlyát, és nem gondoltam arra, hogy ruhátlanul, tisztán, ijedten bújtam ki anyámból, feküdtem bölcsőbe, és ő fölemelt, nehéz tölgyfa-karja kényelmetlen törzsének döntve, tapogatta puha kis madárlábaim, mi lett volna, ha nem szakít időt létezésem megteremtésére, azóta egyre távolabbi tartományokba kerülök, mintha láthatatlanul terelgetne, hogy elhiggyem: semmi nem lesz olyan, mint régen, így hát összeszedem magam, kilépek árnyékából, nem hibáztatom, nem kergetem az igazságot, nem megyek neki kőököllel, nem várom, hogy más legyen, nem méricskélem a távolságot, nem járom a tudat kanyargós járatait, melyek apámhoz vezetnek, és ahol kedvemre dühönghetek, lehunyom a szemem, néma vagyok, anyaga van a csöndemnek, beleborulok, testem köré tekerem, és a hallgatás erényét gyakorlom.

(perem)

arról magyarázok (körülírom, bemutatom, figyelek a szavakra), hogy nem vagyok megengedő, szinte tettlegességig fajuló indulattal fordulok magam felé (a tükörben látom puffadásaim, repedéseim, sebeim), a szégyen megakad a torkomon, és nem tud mondattá nőni, végigmondom a történetem, amit félbehagytam, mikor a távcsövet más irányba fordítottam, olyan távlatok felé, ahol még nem jártam, Izsák és Ábrahám vagyok, apám teste az oltáron, kikényszerítem belőle az engedelmességet, hagyja magát, nem ellenzi, vizsgálom szemét, száját, fülét, keresem a helyet, ahol először eltűntem, ottragadtam, és süllyedtem befelé, mi romlott el, milyen igazságok, méltóságok őrlődtek porrá, merre mozdultam, hogy egyetlen jól irányzott mozdulattal megragadjam a kimondhatatlant (apa!), mit kellett volna tegnapelőtt tenni, rajtakapni a hazugságot (nehézkesen, ügyetlenül), hogy jó legyen, aztán élni, folyamatosan és erősen, ebben a két szóban, hagyni őseim emlékét maguktól működni bennem (ki és mit gondolt?, kire haragudott?, szenvedett?), hogy beömöljenek tudatom terébe, és feltöltsenek, mint egy tározó nehéz testét, aminek próbálok megkapaszkodni a peremén.

Papp-Sebők Attila (1997, Sepsiszentgyörgy) a BBTE pszichológia szakos hallgatója, Kecskeméten él. Jelenleg a Móricz Zsigmond-ösztöndíj keretén belül az első verseskötetén dolgozik.