Fél évezred tragédiájának felemás adaptációja

Úgy tűnik, elmarad a mohácsi csata ötödik centenáriumára tervezett monumentális csatafilm, de azért jutott egy moziban vetített historcial docu, amely a maga hatásvadász stílusával, szakértők beszélő fejes megszólaltatásával azt a célt tűzte ki, hogy próbálja új színben megvilágítani az ütközet „valós” hátterét. Ám valójában válaszol-e egyáltalán olyan kérdésekre a film, amelyek érdeklik a plebs azon tagjait, akik leginkább csak valamilyen összeesküvés-elméletekre figyelnek oda? Vajon igényes ismeretterjesztés, vagy színes-szagos emlékezetpolitikai zászlóbontogatás készült?

Nem kell megijedni, nem az első alkotás lesz ez, amely tárgyalja a sorsfordulót. A közeljövőben egész dokuözön fogja tágítani a nézők történelemszemléletét. Mert mi is a történelem? És mi is a Mohács-kérdés? Vagy pontosabban, mi az 500. évfordulóra kitűzött emlékezetkulturális mondanivaló? Alig vagyunk túl Trianon századik évfordulóján, már itt is a Mohács-félmillenád.

Egy analógiával próbálkoznék. Az ezeréves honfoglalás ünneplése körüli hercehurca miatt annak idején az ünnepségek 1895-ről 1896-ra tolódtak, és ebből alakult ki a kalkulált, tanköteles 896-os dátum. Mára a forráskritika és a régészet is rekonstruálta: a magyarság 865 és 970 között érkezett a Kárpát-medencébe, vagyis jó százéves folyamatról van szó! Ilyen a történelem és a tanítás „módszertana”. A mohácsi vész, bár nem ilyen, sokban hasonló. A történelmi tény mindig egy momentum, amely önmagában létezik, de történelmi magyarázat nélkül érthetetlen. Ehelyütt, a középkori Magyarország bukása vajon csak ehhez a dátumhoz köthető? A magyar reneszánsz anomáliái, a Dózsa-féle parasztháború, a Tripartitum nemességet és parasztságot érintő torz rendelkezései, maga a mohácsi vész, az ország három részre szakadása, a reformáció elterjedése, majd az alig ismert tizenöt éves háború történései vajon nem egyszerre okozták a középkori Magyarország bukását? E film sem szól erről, pedig fontos momentum: a csata után az országban egy jelentős belháború tört ki. Vajon az sem volt megelőzhető?

Szomorú tragédiákkal el vagyunk látva. Nem győzik az emlékezetkutatók részletesen feltárni, hogy az elmúlt százötven évben hány levert forradalomnak, okkupációnak, diktátumnak állítottak akár irodalmi, akár filmes emléket, néha meg-megváltoztatva az események kicsengését, olykor kimenetelét. Mohács ebből a szempontból a traumák sarokpontja: belőle vezetik le a nemzeti sorskérdéseket, Trianont, de még a szovjet bevonulást is. A Mohács-vita nagyjából 1920 óta zajlik, és hol a magyar patriotizmus alapját látták benne, hol az alternatív lehetőségeket keresték, hol pedig azt, hogy vajon 1526 októberében II. Lajos (1516–1526) holttestét találták-e meg. Néhány válasz, tengernyi új kérdés volt a viták eredménye.

A Rubicon Intézet támogatásával készült opusz felütésében is két dolgot szögez le: a történelem nem feltétlenül azokat a közismert dolgokat jelenti, amiket elfogadunk (1), valamint a történelem sajnos nem ad második esélyt (2). Utóbbit – a film dramatizált szála – Lajos királyunk szemszöge adja, akinek fiatalos a lendülete, de minden másodjára sikerül neki – itt viszont nincs második esély. A dokukhoz elengedhetetlen hitelesítő, visszacsatolási dimenziót pedig hét (!) történész adja, közülük kettő engem is tanított (Ágoston Gábor és Varga Szabolcs), tehát részben elfogult vagyok a grémiummal. A csapat érdekesen egészíti ki egymást: kiemelném Kaya Şahint, aki török szemszögből mutatja be a csatát, Varga Szabolcs az elkerülhetetlen sorsszerűséget emeli ki, és ezt izmosítja B. Szabó János mondandója is. Ágoston Gábor és Tamus Elvira Viktória globális tér- és időbeli, Rugási Gyula filológusként ideológiai szemszögből interpretálja az ütközetet. Niccolò Capponi olasz történész – aki az itáliai városállamok nagypolitikai szemszögét világította volna meg – pipázgató alakja olyan, mint a kocsma sarkában üldögélő, mindent jobban tudó, őszöreg kacsintgató figura, aki ködös mondataival inkább szórakoztatónak tűnik, mint hitelesnek. Megjegyzendő, e csoportot nagyjából még ugyanennyi kitűnő történész segítette, akik csak a stáblistán bukkannak fel.

A film egyik legnagyobb erénye, hogy valójában II. Lajos (Raul Ionescu) történelmi szerepét helyezi el hitelesen, akivel „méltatlanul bánt el az utókor”, amikor duhajkodó, nyeszlett királynak írta le. Itt a szerepét ismerő, sorsát elfogadó, felemás tudású tanácsnokokkal felszerelt királyról van szó, aki belekerült a kereszténység és az iszlám világ összeütközésébe. Nagyon jó kontrasztja lett volna ennek az I. Szulejmánról (Benjamin Dino), a keresztények között szocializálódott, hatalmas hadsereget felépítő szultánról szóló rész is, de a forgatókönyvíró megőrizte őt egy keveset beszélő, kemény arcélű antagonistának, aki kegyetlen éheztetéssel is beveszi Nándorfehérvárt (1521).

A film itt és máskor is megspórolja a látványos csataképeket, és hol makettszerű, hol CGI-szoborfigurákkal idézi meg a korszak és persze az ütközet világát. Azért egy-két kardcsapás belefért, de a Csele-­patak tragédiája ugyanolyan, mint a valóságban: nehezen elképzelhető, sötét és zavaros. Megemlíteném a dramatizált rész alkotóit is – bár jobb lett volna, ha kiegyenlítődve jelennek meg a historikusok beszélő fejei és a dráma színészi alakításai. Természetesen egy ilyen műfajban nem várhatunk el aktori mélységeket. Méhes László Brodarics-alakja vagy Szarvas József Tomori Pál-karaktere még így is észrevehető. A Lajost megformáló Raul Ionescu és a nejét, Habsburg Máriát játszó Fejes Csilla kémiája emlékezetes. Garai Gábor operatőrnek a Tündérkert (2023) sorozatból ismert profizmusa és Frank Zoltán dizájnja, a direktorok víziója igényes, sűrű iparosmunkát láttat.

A film külön epizódot szentel az 1521 előtti politikai helyzetnek, az 1494 és 1559 közötti itáliai háborúnak, a lengyel helyzetnek és egyáltalán az erkölcsi kérdéseknek. Szintén külön részt kap a magyar állapot: a gazdasági válságok és a pénzrontások is. A történészek szerint a „mindennapok valósága” győzte le a magyar államot, amely régóta számított a török támadásra, pánikszerűen gyűjtött csapatokat, de szakértő hadvezér hiányában, a hatalmas erőfölénnyel szemben nem tudott mit kezdeni a minden tekintetben erősebb ellenséggel. A film persze erélyesen sugallja, hogy a pápa kivételével a Nyugat sem segített, s valójában csak a csúnya Habsburgok jártak jól.

Már előre látom az önjelölt történészeket, akik kétkedve fogadják majd a technikai szempontból és számszerűen legyőzhetetlen oszmán hadak tézisét. De valljuk be, lehet, hogy törö dúlás volt 1526 és ’27-ben, ám 1532-ben, trükkösen ugyan, de Kőszegnél meghátrált a turbános had egy része. Mégsem volt alternatíva? 1541-ben három részre szakadt az ország, megállíthatatlan volt az oszmán pusztítás, mégis 1552-ben Egernél meghátráltak a janicsárok. A közelmúlt történészi, ítészi és irodalmi vitáinak tisztázata sem kerül terítékre. Bár a Mohács-kép némileg átértelmeződik, a közvélekedésben jelen lévő legendák e film után is élni fognak, sőt talán sokasodnak is. A történelmi tény azért makacs: lehet, hogy sok minden veszett Mohácsnál, de a középkori Magyarország településhálózatának túlnyomó része nem ekkor, hanem 70 évvel később számolódott fel. És hogy ez miért történt, arról sajnos nem szól a film.

Szól viszont a leküzdhetetlen erőforráshiányról, az ideológiáról, amely az összecsapás fatalizmusát eredményezte. Szól arról a stratégiáról, amelyben Tomori a győzelmet látta, és arról, hogy mekkorát tévedett. A film részletesen mutatja be a csata lefolyásának elképzelését, a terveket és a valóságot. Míg az oszmán oldal történészei fölösleges és az iszlám által is elítélt vérengzésnek tartják Szulejmán hadifogoly-mészárlását (1500 halott), addig magyar részről az oltalmazó szent kultuszok feloldódásáról értekeznek a vesztes csata ürügyén. Ez utóbbi a reformáció gyors terjedésének okaként is felmerül.

Diósy Mihály és Mező Levente műve erkölcsi tanulsággal zárul, olyan bátor embereknek láttatja a magyar hadakat és vezetőiket, akik szembe mertek szállni a halállal. Ez a halál azonban nem az ő bestiális haláluk volt, hanem a magyar állam elitjének – és hosszabb távon az országnak is – az elmúlása. Ez az integritás 500 éve nem állt helyre, s már nem is fog. A film leginkább a „nekünk Mohács kell”, az „áruló Szapolyai”, a „széthúzás”, valamint a „nem ért oda időben” kezdetű legendáknak a cáfolata. Mégis, Ágoston Gábor kijelentése, miszerint Szulejmán legnagyobb baklövése volt Mohács, mert a Habsburgokat hatalomra segítette, kicsit sarkosnak tűnik.

A Mohács – Világok harca nagyot merít, népes szakértői gárdával, tág perspektívából indul el a csatatérre, aztán hirtelen elvág mindent, s dramaturgiailag is megbotlik. Bármennyire is törekszik a teljességre a 16. századi magyar történelem eseményeivel kapcsolatosan, Mohács közvetlen hatásairól érintőlegesen beszél. A zsánerhez illően a nézői azonosulást keresi, így olyan emberekről szól, akiknek nem volt más választásuk. Ennek egyik legkiemelkedőbb példája maga a király, II. Lajos, aki egyik utolsó levelében azt írja a közelgő csatáról: „bűnösök vagyunk…, de keresztényként és uralkodóként ezt kell tennem.” Az a történészi summázat, hogy „nem volt mit tenni”, „esély sem volt”, vélhetően – már csak a történelem bonyolult rétegei miatt is – meggyőző érv a csata eseményére, de vitatható a korra nézve. Az pedig, hogy kimarad a magyar királyság bukásának története vagy a 16. század ismertetése, inkább csak azt vetíti előre, hogy megint miről nem fogunk beszélni a Mohács 500 kapcsán.

‍

Mohács – Világok harca, magyar dokumentumfilm, 80 perc, 2026. Rendezők: Diósy Mihály, Mező Levente. Forgatókönyvíró: Gesztesi Máté. Producer: Radványi Ákos. Operatőr: Garai Gábor. Vágó: Nemes Tímea. Zeneszerző: Fodor Máriusz. Szereplők, megszólalók: B. Szabó János, Niccolò Capponi, Fejes Csilla, Benjamin Dino, Ágoston Gábor, Gesztesi Máté, Rugási Gyula, Raul Ionescu, Méhes László, Kaya Şahin, Szarvas József, Varga Szabolcs, Tamus Elvira Viktória.

‍