Ez nem Amerika (regényrészlet)

Székely Sevan: A kertben (In the Garden)
Becsei Árpád soha nem felejtette el azt a téli reggelt, amikor az apja nem kelt föl többé. Akkorra már szép számmal voltak kemény évek dr. Becsei Mihály mögött. Miután munkába állt a városi bíróságon, sokáig csak tyúkpereket és közlekedési kihágásokat bíztak rá. Hiába volt párttag, pontosan tudták, hogy a régi, úri világból érkezett, és azt is, hogy bár annak idején fittyet hányt a politikára, mégiscsak bejáratos volt befolyásos körökbe. Ama bizonyos ősz után viszont fordult a kocka.
– Nézze, Becsei elvtárs – mondta egy meglehetősen borongós télutói napon a városi bíróság frissen kinevezett vezetője, aki újonc mivolta ellenére olyan magabiztosan mozgott az épületben, mintha legalábbis oda született volna –, mi itt elismerjük a képességeit. Tudjuk, hogy fegyelmezetten, pontosan és nagy odaadással dolgozik. – Ennél a pontnál szünetet tartott, amitől dr. Becsei Mihálynak olyan hevesen dobogni kezdett a szíve, hogy attól lehetett tartani, az elnök elvtárs is meghallja. Dr. Becsei Mihály nagyon is tisztában volt ugyanis azzal, hogy ezek a beszéd közbeni szünetek mit szoktak jelenteni. – De azt is tudjuk, honnét jött. És itt most nem Budapestre gondolok, ugyebár. – Az elnök elvtárs kurtán fölnevetett, amiben némi fáziskéséssel és kényszerűségből, de dr. Becsei Mihály is követte. – Hiszen én is onnét érkeztem, mint tudja, nem is olyan régen. Ámbátor dolgoztam én már sok helyen, Becsei elvtárs, elhiheti. Mindig odamentem, ahova a párt küldött. És a párt oda küldött, ahol feladat volt. Most pedig itt van feladat.
Dr. Becsei Mihály bólintott, jelezvén, hogy érti az elnök elvtárs gondolatmenetét, közben az jutott eszébe, hogy mostanában megint sűrűn emlegetik a pártot. Igaz, ez állítólag nem ugyanaz a párt. Névleg legalábbis nem, és bizonyos vezetők is hiányoznak a névsorokból. Van, aki jobbra, és van, aki balra távozott. Ettől függetlenül viszont ismét ugyanolyan vehemenciával hivatkoznak rá.
– Az, hogy új vagyok itt, nem jelenti azt, hogy nem vagyok elég tájékozott, Becsei elvtárs. – Az elnök elvtárs mintha megnyomta volna a név végén az i-t. Az is lehet, hogy kicsit mintha úgy ejtette volna, mintha ipszilon lenne. Legalábbis dr. Becsei Mihály ilyesmit vélt kihallani. – Én is tudom, és a pártnál is nagyon jól tudják, azazhogy tudjuk, hogy magának múltja van. Azzal is tisztában vagyunk, hogy maga ezzel a múlttal szakított. Eddig nem kértük, hogy bizonyítsa be, hogy a múltnak való hátat fordításának nem valamiféle ócska opportunista oka volt, hanem elvi és ideológiai tisztánlátás van mögötte. Lássa be, nem is kapott túlságosan nagy feladatokat. Olyan feladatokat kapott, amelyeket szépen, becsületesen el bírt végezni. Most azonban itt az ideje, hogy bebizonyítsa, hogy nem azért állt annak idején mellénk, mert nálunk is karriert akar csinálni. Úgy, ahogyan tette azt a fasisztáknál, a Horthy-rendszerben.
Az elnök elvtárs mereven dr. Becsei Mihályra szegezte tekintetét, aki tudta, hogy ennél a pontnál neki is meg kell szólalnia:
– Értem, elnök elvtárs. Állok elébe. Mi lesz a feladatom?
– Látja, ez a beszéd, Becsei elvtárs. Szeretem az egyenes határozottságot. Nem is kell kertelni, nekem se kenyerem az ilyesmi. Ugyanúgy, ahogyan jelentkezik a feladatra, el is fogja azt végezni becsülettel, mi meg a feleségének elfelejtjük azt a kis botlását, és maga is nyugodtan dolgozhat tovább.
Dr. Becsei Mihálynak most nem hevesen kalimpált a szíve, hanem ki-ki hagyott.
– Miféle botlásra céloz, elnök elvtárs?
– Tudja azt jól, Becsei elvtárs. Hiszen a felesége Petőfi Sándor Talpra, magyar című versét szavalta a színház előtti téren az ellenforradalmároknak.
Dr. Becsei Mihály gyorsan visszanyelte azon előtörni készülő szándékát, hogy kijavítsa az elnök elvtársat, miszerint az említett vers címe Nemzeti dal. Az is épp csak egy pillanatra futott át a fején, hogy szóvá tegye, hogy itt tévedés van, hiszen Emma nem Petőfit szavalt azon az ominózus októberi délutánon, hanem Heltai Jenőt. Ismerte már annyira a dolgok működési mechanizmusát, hogy ennek most nincs jelentősége, és csak még nagyobb bajt okozhat azzal, hogy ha beleköt. Amennyiben a párt azt mondja, hogy Emma Petőfi-verssel hergelte az ellenforradalmárokat, akkor az legalábbis elvi szinten úgy is történt.
– Kérem, elnök elvtárs, a feleségem belekeveredett, de nem akart semmiféle…
– Tudjuk, Becsei elvtárs, tudjuk. Nagyon sokan belekeveredtek a szarba azokon az őszi napokon. Most aztán nem győznek gazsulálni meg segget nyalni, remélve, hogy ezzel tisztába tehetik magukat. Hát a helyzet korántsem ennyire egyszerű, Becsei elvtárs. A dolgok nem fognak ilyen könnyen megoldódni. Olvastam a jelentést arról, hogy mi történt azon a napon, amikor a csőcselék a maga feleségének a szavalata után ledöntötte a felszabadulási emlékművet, és higgye el, én megértem, hogy az embert érik különféle impulzusok, amelyeknek nem bír ellenállni. De hát az is egy feladat, Becsei elvtárs, hogy vállaljuk a felelősséget.
Az elnök elvtárs most olyan pillantásokat vetett dr. Becsei Mihályra a vaskos szemüveglencséi mögül, hogy benne egyszeriben fölsejlett az a lehetőség, miszerint talán meg kellene kérdeznie, hogy esetleg az ő neve is szerepel-e abban a jelentésben. Elvégre ő is megjelent akkor a téren, igaz, szemébe húzta a kalapját és amennyire lehetett, fölhajtotta ballonkabátja gallérját. Kérdés, elegendő volt-e ez így.
– Kérem, elnök elvtárs, én vállalom a felelősséget. Akár a feleségem helyett is.
Az elnök elvtárs biccentett és megint tartott némi szívbe markoló szünetet.
– Nézze, Becsei elvtárs, ez nem Amerika, hogy kerteljünk és összevissza beszéljünk – mondta egy olyan sóhaj után, amelyről nem lehetett eldönteni, melyiküknek is szól. – Megmondom kerek perec, hogy mit várunk magától. Érti? Nem én. Hanem a párt.
Levette a szemüvegét, a karcos, billegő dohányzóasztalra tette, majd halszálkás zakójának bal elülső zsebébe nyúlt, és zsebkendőt vett elő. Széthajtotta, és a szó szoros értelmében beletrombitált. Aztán akkurátus mozdulatokkal összehajtotta a kendőt és visszatette a zsebébe. Dr. Becsei Mihálynak közben az járt a fejében, hogy amennyiben az elnök elvtársnak nem kenyere a kertelés, akár el is mondhatná végre, mit akar. Ettől a gondolattól azonban el is szégyellte magát. Ismernie kellett már a rendszert ahhoz, hogy ne lepődjön meg az efféle körítéseken. Ezeknek is megvan a céljuk: fölmérni a delikvens reakcióit, nem mellesleg pedig kitapogatni a gyönge pontjait, amelyek ismeretében a későbbiekben zsarolható lesz.
Az elnök elvtárs most a zakó jobb első zsebébe nyúlt, ahonnét egy pakli cigarettát vett elő. Kossuth márkájút. Annak idején a szabadságharc centenáriumára hozták forgalomba, ezzel is hirdetve, hogy 1848 céljai mostanra valósultak meg. Kossuth, Petőfi és Táncsics a rendszer emblematikus figuráivá léptek elő. Végtére is muszáj volt a magyar történelemben előképet keresni, jelezve, hogy ami most történik az országgal, az nem valamiféle gyökértelen dolog. Az 1919-es Tanácsköztársaságról ekkor még nem lehetett beszélni, mivel vezetőinek nyoma veszett Sztálin börtöneiben.
– Parancsolsz, Becsei elvtárs?
Az elnök elvtárs átváltott tegezésbe. A párton belül ez a bizalom egyik jele. Leginkább a tettetett bizalomé. Dr. Becsei Mihály azt is tudta, hogy nem utasíthatja el a feléje kínált cigarettát. Pedig amikor utoljára rágyújtott, még ezüsttárcából kínálták a dohányt egymásnak. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy a párton belül mindenki füstöl, mint a gyárkémény, és valamire való megbeszélés nem múlhat el anélkül, hogy a felek cigarettafüstbe burkolóznak egymás tekintete elől.
Az elnök elvtárs volt szíves még tűzzel is megkínálni. Nem öngyújtóból, hanem gyufával, amelyet a zakója bal elülső zsebéből halászott elő. Dr. Becsei Mihály óvatosakat szippantott, és várta, hogy torkát kaparni kezdje a köhögés ingere. Ám semmi efféle nem történt. Úgy látszik, a beidegződések továbbra is éltek. Attól is fölöslegesen tartott, hogy az ízek esetleg előhoznak benne régi, feledni óhajtott emlékképeket és érzeteket. Ennek a cigarettának teljesen más, sokkal fanyarabb és erősebb íze volt, mint azoknak, amelyeket hajdan a pezsgős vacsorákon és a kávéházi meg mulatóbéli, csillogóra suvickolt asztalok mellett szívott, fedetlen vállú és mély dekoltázsú hölgyek körében.
– Te is tudod, Becsei elvtárs, hogy nem kellett sok idő ahhoz, hogy meggyőződjek arról, hogy kevés itt az igazán jó és megbízható bíró.
Dr. Becsei Mihály bólintott. Egyelőre az ő szájára nem jött a tegezés, noha tudta, hogy a pertut visszautasítani nemcsak hiba lenne, hanem óriási felelőtlenség is.
– Akik itt voltak, a többségükről kiderült, hogy megbízhatatlanok. Az ellenforradalom sok mindenre rávilágított, Becsei elvtárs. Például arra, hogy kire lehet számítani. És sajnos arra is, hogy kire nem. Sok mindenkit megszédítettek a fasiszták és a reakciósok. Amit bizonyos szemszögből meg lehet érteni, leginkább a gyönge jellemű emberek esetében. Azoknál, akik mindig odaállnak, amerre éppen a szél fúj. – Az elnök elvtárs visszatette orrára a szemüveget, szívott egy mélyet a cigarettából, és folytatta tovább: – Közben természetesen voltak olyan elvtársak is, akik a legnehezebb időkben is maradtak a szocializmus eszméi mellett, és akkor is állhatatosak bírtak lenni, amikor az utcákon tombolt a fasizmus, és a rádióból meg az újságokból ment az uszítás. Már csak miattuk is elkerülhetetlen a felelősségre vonás, hiszen ha azt látják, hogy azok, akik ősszel ellenünk fordultak, megússzák számonkérés nélkül, joggal vethetik a szemünkre, hogy miért mérünk egyforma mércével. Ez amúgy se volna lehetséges. Több okból sem. Hála a Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány erőfeszítéseinek és a szovjet elvtársak segítségének, a rend helyreállt az utcákon és a tereken. Most azonban a fejekben is rendet kell tenni. Igazságot kell szolgáltatnunk és a törvény betűje szerint kell eljárnunk. Érted, miről beszélek, Becsei elvtárs?
– Igen, elnök elvtárs – felelte halkan dr. Becsei Mihály, ügyelve arra, hogy rekedtsége ne hallatszódjon ki. Bár végtére is mégiscsak rá lehetne a cigaretta rég nem érzett ízére és a füstre fogni.
– Keménynek és határozottnak kell lennünk. Nem szabad meghátrálnunk és meginognunk. Az ellenforradalmi lázadást sikerült rövid idő alatt leverni, de azért is tennünk kell, hogy a jövőben ne forduljon ilyesmi elő. Ha az ellenség azt látja, hogy gyöngék vagyunk, megint szervezkedni kezd. Budapesten, de Moszkvában is azt várják tőlünk, hogy példát statuáljunk. Ki kell vizsgálnunk, mi történt a városban, de a megyében is tavaly ősszel, kik a felelősek, a főkolomposok, és azokra a törvény szigorával le kell sújtani. Világos, Becsei elvtárs?
Dr. Becsei Mihály most nem kerülte az elnök elvtárs tekintetét:
– Világos, elnök elvtárs.
– Aztán persze így arra is fényt fogunk deríteni, hogy kik azok, akik valóban önhibájukon kívül kerültek az eseményekbe. – Amennyire az asztallap adta távolság engedte, kicsit közelebb hajolt dr. Becsei Mihályhoz, és bizalmas mosollyal az arcán azt tette hozzá: – Egyébként a Heltait én is kedvelem. Annak idején, amikor még volt időm színházba járni, láttam tőle ezt-azt.
Legyintett, mintegy jelezvén, hogy akkor még egészen más idők járták.
Dr. Becsei Mihály fegyelmezetten és pontosan dolgozott ezután is, úgy, hogy munkájára ne legyen panasz. Soha egyetlen sóhaj nem hagyta el az ajkát, nemhogy a bíróságon vagy az irodában, de odahaza sem. Igaz, ekkor már végérvényesen kétfelé tartottak Emmával az útjaik. Házasságukat az hozta létre, hogy egy adott pillanatban találkoztak az érdekeik, ami kölcsönös előnyökkel kecsegtetett. Nem telt bele azonban sok idő, mikorra érintkezéseik témáját kizárólag az jelentette, hogy mi van a gyerekkel, milyen meleg holmikat érdemes beszerezni télire, és vacsorára mi legyen. Azt nem lehet mondani, hogy kifogytak volna a közös témákból, elvégre azok addig se nagyon voltak. Korábbi, bohém és züllött életükről egymásnak se szívesen beszéltek, egyébként meg a hajdani, közepes tehetségű vidéki színésznőnek és a léha fővárosi életmód elől a provinciába menekült egykorvolt sztárügyvédnek vajmi kevés közölnivalója volt egymással. Emmában amúgy is megmaradt az erőteljes lázadó hajlam. Régen a polgári konvenciók ellen lázadt, most meg a szocializmus hétköznapi megnyilvánulásai ellen. Soha nem szavakkal vagy ideológiával, egyetlen pillanatában sem szidta se a pártot, se a kormányt, vagy úgy általában a kommunistákat. Különcsége jelentette a lázadását, az, hogy még véletlenül se óhajtott tartozni az öregségükre bodorított hajúvá váló, ormótlan szövetkabátot és fűzős bakancsot viselő asszonyok közé.
Dr. Becsei Mihály tehát, ha akarta, se tudta volna hazavinni a munkahelyi problémáit. Amúgy se beszélhetett semmiről. Azt se mondhatta el, hogy voltak, akik nem vállalták el, amit ő igen. Amazok soha többé nem dolgozhattak bíróként, és örülhettek, ha valamelyik vállalat vagy termelőszövetkezet jogászaként a szakmában, vagy legalábbis annak közelében maradhattak. Dr. Becsei Mihály viszont a korábbi őrült elszántságával csinálta, amit elvártak tőle. Ha kellett, börtönbe záratott, ha kellett, akasztatott. Többnyire oda se nézett, amikor aláírta az ítéleteket.
Azon a hajnalon ki tudja, milyen indulatoktól és ösztönöktől vezéreltetve ment át a felesége hálószobájába. Akkor már évek óta külön aludtak. A hivatalos ok az volt, hogy azért, mert dr. Becsei Mihály horkol. Ez igaz is volt, azonban indoka se volt már annak, hogy együtt aludjanak. Ám Emma ekkor arra ébredt, hogy a férje ránehezedik, majd kapkodó mozdulatokkal fölhajtja a hálóingét, és az ölébe mélyeszti a minden bizonnyal tulajdonosa számára is váratlanul megmerevedett péniszét. Az ideges mozdulatok sora nem tartott sokáig. Dr. Becsei Mihály hörgött egyet, és az élet ugyanakkor távozott belőle, amikor ondója kilövellt.
Emmában csak hosszú pillanatokkal később tudatosult, hogy férje nem a gyors kielégülés miatt nem mozdul. Minden erejét megfeszítve lelökte a reá nehezedő testet, fölkapcsolta az éjjeli szekrényen álló lámpát, és miközben a nagy nehezen a hátára fektetett dr. Becsei Mihály fennakadt szemeit nézte, hasztalan próbálta kitapogatni a pulzusát és a szívverését. Az jutott eszébe, hogy most szívmasszázst vagy hasonlót kellene alkalmaznia, de egyrészt fogalma se volt, hogy kell, másrészt nem is állt rá a keze. Megigazította a férjén a pizsamát, majd kiment a fürdőszobába és letörölte a combjai belsején csordogáló ondót. Utána gimnazista fia szobájához ment, föltépte az ajtót, fölkattintotta a lámpát, az ágyhoz lépett, és lerántotta Becsei Árpádról a takarót.
– Meghalt az apád.
Árpád tágra nyílt, rémült szemekkel feküdt hanyatt az ágyban, és egyetlen szót se szólt. Emma ekkor vette észre, hogy a fiának is le van tolva a pizsamája. Ahhoz elég messze volt a két szoba egymástól, hogy bármit hallhatott volna, ám Emma, noha eddig nem volt módja ennek jeleit megtapasztalni, tudta, hogy a kamaszkori ébredéshez hozzátartozik az erotikus álmok és a reggeli merevedés utáni megkönnyebbülés.
– Meghalt az apád – ismételte Emma. – Öltözz fel, és gyere segíteni.