Erózió

Érintetlenül hordozta magával azt a maréknyi darabot, ami belőle maradt, miután pufidzsekije zsebében szorongatta éveken keresztül. Talán magától a hosszas szorítástól ment össze, hiszen ennyi idő alatt megpuhíthatták egymást, a kő és a tenyér, a mindig száraz bőr és a letört szikladarab, bár a hús mindig is puha volt, mégis meglepően ellenálló, míg a szikla mindig is masszív, tömör, élektől és domborodásoktól sűrű, de áradt belőle valami ismerős ridegség és kellemes gonoszság, a puhíthatóságra való hajlam, áradt belőle valami baráti melegség, amitől ők ketten úgy igazán egymásra találtak. De talán mégis közelebb áll a megoldáshoz, hogy a folytonos forgatás és simogatás koptatta el, az egymást metsző körök pályája a marék belső terében, vagyis ahogy súrlódott a nála gyengébb bőrrel és egyre csak kopott, le-lepercent egy tűhegynyi darab, ugyanakkor bevonódott egy fényes zsírréteggel, kitöltötték barázdáit az elhalt hámsejtek, a tenyeret pedig puhán, ápoltan tartva, és ezzel egy időben egyre inkább nyerte el ezt a csapott henger formát, az aszimmetriának ezt a gyengéd aranymetszetét. Így telt tehát az idő, az a néhány év, ott élt a kő a kabát zsebében, és ő bármerre járt az országban, valójában mindvégig rajta mozgott igazán, a kő felületén, ott érezte magát teljesnek, az érdes érintésben, ahol kitapinthatta a láthatatlan lüktetést, ami szíve ritmusát diktálta, és miután az évek alatt ijesztően összezsugorodott ez a szinuszcsomó, összement vagy elkopott, de mindenképpen fogyatkozott kiterjedésében, mindössze néhány nap kellett, hogy megszokja, hogy nem csúsztathatja be jobb kezét többé a kabátzsebbe, hogy teljesen megóvja, még a cipzárt se nyithatja ki, és amilyen gyorsan leszoktatta magát erről a beidegződésről, olyan gyorsan szokott hozzá ahhoz, hogy kezét a vakbele felé helyezi, és enyhén megnyomja a vízálló anyag műanyagos felületét, a kő ellenáll, a kabátban a tollú viszont nem, ezért a kéz felveszi ezt a számára oly kedves ívet, és megjelent valami egészen új is a kapcsolatban közte és a darabka között, mert az új művelet közben a kő még a hasfalát is benyomta kissé, úgy beledomborult, mintha anyjához bújna egy kis melegért, és ilyenkor elfogta az aggódás, hirtelen elkapta kezét, nehogy a zseb puha, csúszós felülete továbbmorzsolja a kőzet tojás méretű maradványát.

Öt éve történt, hogy ezt a kődarabot egy amerikai bennszülött nekem ajándékozta a nevadai sivatagban, kezdett bele kissé hadarva, de még el sem fogyott tüdejéből a levegő, amit azért szívott le jó mélyre, hogy lendületesen tudja elmondani a már otthon kitalált mondatot, máris közbevágott egy határozott hang, és azzal a hirtelenséggel jobbról, a kamera látóterén kívülről, besétált egy homályos folt, és azt szabályosan kettészelve átviharzott a képen, amire mindenki más, a kamera számára láthatatlan megfigyelő, egy kissé felkapta a fejét, és ahogy ez a folt egyre közeledett a fókuszban álló férfihez, képpontról képpontra kirajzolódott, hogy mindkettőjük neonzöld láthatósági mellényt visel. Ez így sajnos nem lesz jó, hajtogatta, nem éppen úgy hangzik, ahogy azt mi szeretnénk, pontosított, és erre kezében a kamera felé tartott követ leengedve nézett vissza rá a másik, vajon mit rontott el már megint, hiszen ezek a szavak végre nem idegenek, nem a rendező mellett egyfolytában értetlenkedő asszisztens gyömöszölte a szájába, hanem saját maga szólal meg a hangon, amely szintén a sajátja, vajon mi nem jó megint? Ne aggódj, faragunk egy kicsit rajta és megtaláljuk a középutat, kacsintva nyugtatgatta a rendező, hiszen nem tett semmi rosszat, nem az ő hibája, hogy se színészi tehetsége nincs, se eladható szöveget nem tud kitalálni, csak egy jó sztorija van és jó karakter, de most éppen ennyi elég is, mégiscsak indiánt kéne mondjon, hallatszik egy visszafogott hozzászólás ugyancsak a látótér szegélyén túlról, ebből a bennszülöttből senkinek nem fog beugrani, hogy az egy indián, de nem talál fülre a mondat, csak úgy tovaszáll az esőszagú szélben, bejárja a neon mellényekben fénylő stáb előtti hátteret, a parlagon heverő mezőt és az azt átvágó szögesdrót kerítést, és végül, habár a hang odáig már nem ér el, a háttér hátterében magasodó erőmű négy hűtőtornyát, a négy konkáv betonhengert, amely sehogy sem tud beleilleni a tájba, és már kilométerekről jelzi az autópályán utazóknak az országhatár közelségét. Hogy újrafogalmazzák szövegét, kezében a követ jó erősen megszorítva visszaugrott öt évet, és onnan kezdte mesélni, mint egy road­movie bevezető képein, hogy amerikai útja során a nyugati part több államában is befizetett egy-egy többnapos túrára a természetben, és azok közül a legfelejthetetlenebb az volt, amikor a nevadai sivatagban egy ott élő és hagyományaikat gondosan őrző bennszülött, mert a túravezetőtől megtanulta, hogy nem indián, hanem egy bennszülött közösség társaságában három teljes napot töltött el a szabad ég alatt, a sivatagi ég hideg, lepelszerű sötétségében, az amerikai légierő gyakorlóterülete közvetlen határában, és a harmadik nap végére olyan mély baráti kapcsolatot alakított ki a közösség egy visszahúzódó, kissé gyámoltalan tagjával, hogy az ajándékba, emlékül, tiszteletből, és hogy majd egyszer visszavezesse oda a sors, neki adott egyet a házában rejtett, szerencsét hozó szikladarabok közül, amiket ez az alacsony, szerény férfi csak szemköveknek hívott, és bár a rendező már igazán visszaült volna székébe és egy kicsit már meg is bánta, hogy ilyen részletességért követelőző kíváncsiságra utaló jeleket adott a mesélőnek, de az egyre csak folytatta, és ígéri, hogy most már tényleg a lényegre tér, mert a legfontosabb, az ez, a szemkövek története, mert azokat a bennszülött egy közeli hegy mélyéről, a vak sötétségből hozta fel, ahol napokig étel és víz nélkül bolyongott, szeme olyan érzékennyé vált a fényre, hogy szinte látta, ahogy bőre foszforeszkál a sötétben, de még így se látott semmit a járatokból, és akkor a kövekre bízta sorsát, mert összegyűjtött a földről néhány kisebb sziklatörmeléket, és azokat dobálva, a visszhangok alapján tájékozódott, mert hallott valamit a hangokban, amiben teljesen megbízott, úgy érezte, semmi más, csakis ez vezetheti ki őt innen, és nem tudja, mennyi idő múltán, de kétszer is aludt közben, mire megtalálta végül a kijáratot, egy szűk repedést a száraz, hideg falban, és a néhány követ, amit nem mert eldobni, mielőtt vissza nem ért falujába, gondosan megőrizte egy kendőbe tekerve. Oké, akkor az lenne a legjobb, ha azt mondanád, hogy ez a kő egy nevadai hegy mélyéből került hozzád, mondta ki végül a rendező mellett álló asszisztens, persze a halaszthatatlan világító mellényben, és a férfi rögtön be is látta, hogy igen, ilyen egyszerű, ennyi a lényeg, kő, nevada, hegy, mély, mert minden más róla szólna és nem a kőzetek iszonyú fájdalmáról. Nagyszerű, akkor haladjunk még egy keveset, és vegyük is fel, amíg erősebb nem lesz a szél, és alább nem száll az est, gondolta a rendező.

A leghosszabb órák életében azok voltak, amíg a hazafelé tartó repülőút során a szikladarab tőle méterekre, a gép rakodóterében pihent a bőröndben, belecsavarva egy kék törülközőbe, mert jobbnak látta oda tenni, nehogy a biztonsági ellenőrzés során rendellenesnek ítélje valaki, hogy ő útjáról semmi mást, csak egy követ visz haza, habár akkor még csak néhány napja üldögélt zsebében, és se a forma, se a tapintás nem volt ennyire megnyugtató, mert vágta a száraz bőrt a tenyerén, bele is kapott néha a zseb anyagába, de szerencsére nem vágta azt ki, szóval akkor még elviselhető volt ez a távolság az utastér és a csomagok között, de miután hazaért, egy hét se kellett, hogy eldöntse, többet nem veszi ki onnan a követ, az ignimbritet, mert most már ezt is tudta, mert ez alatt az egy hét alatt megkereste a kőzetet az interneten, és az volt, ignimbrit, egy kikeményedett tufaféle, amelyet nagy részben vulkanikus hamu összepréselődése alkotott, melybe helyenként habkő lapillik záródtak, tehát valami a föld mélyéről, ami idegennek találhatja a felszíni környezetet, annak ritmikusan váltakozó hőmérsékletével, a rengeteg betonfelszínnel és a kémiai molekulákkal dús levegővel, csak úgy magával a levegővel, és a különböző fejlettségű életformák hemzsegő tömegével, jobbnak látta tehát megvédeni mindettől a veszélytől és ott tartani a zsebben, nem venni elő többet, csak rámarkolni a kabátzsebben és forgatni, szorítani, elengedni, majd ismét forgatni, és így tovább, séta közben, a sorban állva, tulajdonképpen bárhol és bármikor. Valahogy nem találta már helyét a világban, Amerika után az ország kicsinek tűnt és szürkének, teljesen homogénnek, nem érezte magát jól a közeg semlegességében, és ebben a kóborlásban csak a zsebében, a kezében rejtett kő volt számára az egyetlen menedék, és nem csak egy egyszerű, elhasznált, koszos menedék volt ez, hanem inkább felért egy templommal, mert mintha megjött volna a szerencséje is azóta, hogy ezt a sziklát markolássza, hiszen, bár sehol nincs otthon, mindenhonnan elhajtja ez a színtelenség, mégis a feje felett érezte a védelmező, kőépületre helyezett fa tetőszerkezetet, ahogy az ég felé emelkednek a gerendák, és a tiszta, díszítetlen tartóelemek egymásra támaszkodnak, és a tető alatt az évszázados csendet, nyugalmat, békét és bizalmat, sorra megtalálta őt a jóság, az önzetlenség és egy-egy őszinte, tanító szó.

‍

Folytatás a következő lapszámunkban

Karamán Hunor 1999-ben született Székelyudvarhelyen. Jelenleg Bécsben él és a linzi egyetem mesterséges intelligencia szakán tanul.

‍