Én itt vagyok

Kovács László Attila: A cicával
– Pilóta vagyok, tudtad? Van egy gépem.
– Nem úgy nézel ki, mint aki tud repülőt vezetni. Öreg vagy már és beteg. A pilóták fiatalok és van egyenruhájuk. Neked csak pizsamád van és járókereted. Az is lehet, hogy nemsokára te is meg fogsz halni.
– Igen, de ez csak a földbéli alakom. Pár napig itt laktam ebben a kórteremben, az apukáddal szomszédos ágyon. Ne nevess ki, de elárulom neked, hogy ahhoz a repülőhöz, amit én vezetek, nem kellenek kezek, se lábak, csak lelki felkészültség kell, és nekem nagyon jó tanáraim voltak. Ha látnád őket, azt mondanád, angyalok. És még igazad is lenne. Nem szoktam én erről beszélni senkinek, ne áruld el, kérlek, a titkomat. Én a mennyország fuvarosa vagyok. Naponta kapom a listát, kiket vegyek fel a megállóban. Végállomás a mennyország. Persze, csak jó embereket szállíthatok, olyanokat, akik szép emlékeket hagynak azokra, akik szerették őket. Te, ugye, nagyon szeretted az apukádat?
Jól, van, jól van, látom én, nem is kell mondanod semmit. Tudod mit? Megnézem, rajta van-e a listámon? Hogy is hívják az apukádat? Márton. Nézzük csak, nézzük csak, Márton, Kele Márton?
– Igen, ő az. Megtaláltad a nevét?
– Meg bizony. Ott vár rám, abban a megállóban. Látod azt a fényes csillagot? Onnan indulunk.
– Van fagyi a gépeden? Az apukám a vaníliát szereti a legjobban. Vaníliafagyit tejszínhabbal.
– Ah, micsoda szerencse! Az van csak igazán. Én is a vaníliát szeretem, tejszínhabbal a tetején. Még valami kívánság?
– Keresztrejtvény. Ha utazunk, mindig rejtvényt fejt, hogy ne unatkozzon. Mondd csak, sokáig tart majd az út?
– Hát, ahogy vesszük. De van egy varázsige, amivel megszépítheted az utazását, csak azt kell mondanod magadban, miközben integetsz utána, hogy: horap pa hopp.
Na, gyerünk! Próbáld ki!
– Horap pa hopp.
– Ez az, kislány. Remek. Akarod tudni, mit jelentenek földi nyelven ezek a szavak?
– Igen, akarom.
Na jó, neked elárulhatom, azt jelenti: menj utadra békében.
Álltam a parti sziklákon és lelkesen integettem. A peremre verődő hullámok lökésén át éreztem a tenger szívverését. Horap pa hopp!
Ha nagy leszek, pilóta leszek!
Kórboncnok lettem, egy lepusztult kórház alagsorában. A hétvégéim szabadok voltak, ilyenkor kimentem a napra. Volt egy padom a városban, a tengerre nézett. Szerettem ott ücsörögni, napoztattam az arcomat, fagyit nyalogattam, hallgattam a hullámokat.
– Kisasszony, megengedi? Szepesi János vagyok. Pilóta. Csak egy percre zavarnám, nemsokára felszállok. Szeretném elvinni magammal ezt a képet, a tengert, a sziklákat és a maga kedves arcát. Mondták már, hogy kegyed nagyon szép?
Mondták, de az rég volt, jutott eszembe apám – mióta ő meghalt, nem mondta senki, hogy szép vagyok, és már akkor tudtam, hogy mindenemet oda fogom adni ennek az embernek, aki megszólított.
– Ne vegye tolakodásnak, kisasszony, de megengedi, hogy lefotózzam? Az a kis tejszínhab a szája szélén igazán eredeti.
Hét évig éltünk együtt, körberepültük a világot. Láttuk fentről a félig lebontott hegyeket, a vulkánok száján kifolyó lávát, láttuk felülről a hóesést és a gyárkémények körül kikopott eget. Láttuk a tájban villódzó acélrengeteget, vizet kereső elefántcsordát – kitartás, kitartás, mondtuk, de nem láttuk a forrást. Városokat is láttunk a magasból. Láttuk az éjszakai tév­utcák csalogató fényeit és fények közt a felhőkarcolókat – zavarukban elfordították arcukat a felülről érkező tekintetek elől, pedig mi csak gyufaszálakat láttunk a terek kietlen téglalapjain.
Csütörtök volt. Én a gyerek uzsonnáját csomagoltam éppen. Ő felvette reggel az egyenruháját és elment. Fiatal volt, erős, jóképű.
Horap pa hopp.
Attól kezdve ketten álltunk a sziklánál. A fiam és én.
– Ha nagy leszek, pilóta leszek.
– Tudom, fiam, tudom, mondtam, és megveregettem a vállát.
Itt vagyok. A megállóban. Nem tudom, mióta, nem ismerem már az időt. Sok mindent elfelejtettem azóta, hogy elhagytam a földet. De vannak itt ismerősök sokan. Kommunikálunk egymással. Nem tudom megmondani, hogyan, mert ezekre a jelekre nem ismerek szavakat. Egy külső erő visz bennünket körbe-körbe, lélegeznünk sem kell, mi vagyunk a levegő, csak van bennünk egy anyagtalan sűrűség, amitől mi vagyunk, MI. Ezek a sűrűségek különböznek egymástól, mégis egyformán tartozunk egymáshoz. Egyre kevesebb bennem az ÉN. Mindössze egy kezet tudok felidézni, valami nagy víz felett lengedez felém egy dallamra, ami belőlem szól: horap pa hopp, eljött értem a pilóta. Pont olyan, mint amilyennek elképzeltem.