Én-idegen

Varga Borbála: Hát a vonaton
– Ideje indulni – azzal a zsebembe dugtam az elnyomott csikket.
Megkerültem a házat, és egy oldalsó ajtón léptem be a garázsba. A bent szunyókáló két gépszörny közül kiválasztottam az áramvonalasabb feketét. Behuppantam a volán mögé, majd egyetlen pöccintésemre felmordult a motor.
– Jó reggelt, kislány – vigyorogtam a műszerfalra. Vajon ezelőtt is szerettem a kocsikat?
Ez a kérdés aznap beleakaszkodott a tarkóm belsejébe, mint a horog a halak szájába a főnök újságjain.
A kiállás menete már zéró gondolkodással ment végbe: kapu nyit, kigurulás, kapu zár. Minden mozdulat magától gördült végig valahol a tudatom hátterében. Még a lejátszót is pusztán rutinból kapcsoltam be, kieresztve a gyorsütemű lázító rockot pontosan attól a hangtól, ahol legutóbb félbeszakadt. Az biztos, hogy a korábbi életemben punkrajongó voltam.
Ezt tudtam, nem volt kérdéses. De, mondjuk, most is szeretem? Vagy csak az előző maradéka igényli bennem, mint én a cigit? Magasröptű gondolatok ezek, így hajnali négy előtt. Tuti biztos, hogy az idegvédő nikotinmázt teljesen kikezdte, de persze nem gyújthattam rá, mert az öreg nem tűri a dohányfüst szagát. Le van szarva!
Bár ez a gondolat teljesen természetes módon tört elő belőlem, mégis idegennek éreztem. Mintha valaki más kiabálna az utcán, én meg csak értetlenül hallgatnám. Mindig furcsa érzést ébresztett bennem az engedelmesség: természetes volt, mégis felfortyant bennem valami. Talán az alaptermészetem miatt, amit éppúgy nem válogathat meg senki, mint azt, hogy nőket vagy férfiakat akar ágyba vinni. Természetes, mégis rohadtul idegesítő.
Szerencsémre kevés olyan hülye van, aki hétvégén kora reggeli kocsikázásra vágyna. Alig találkoztam másik autóval, nagy részük pedig csak a főúton közlekedő kamion volt. Átszöktem néhány piros jelzés alatt, de rendszám nélkül nem sokat kezdhetnek velem a fakabátok. Seperc alatt kiértem a lakóterületről, és áttértem az autópályára. Nehogy már könnyű dolgom legyen! – mert reptér persze csak a szomszéd városban van.
Üres aszfalt, zsaru sehol. Taposással fentebb nyomtam a sebességmérőt, és igyekeztem átadni magam a vadul pergő dobok ütemének. Apró fehér-fekete jelzések fel-felvillantak oldalt, vagy inkább próbáltak egységes fallá mosódni.A testem megint csak automata módjára reagált: bevette az enyhe kanyarokat, lassított, ha túl közel kerültem egy másik kocsi farához. Semmi szükség nem volt rá, hogy koncentráljak. Ez a feladatom. De azért, célhoz érve, nem bírtam ki, hogy ne farolással parkoljak le a bejárat előtt. Ennyit még szabad.
Természetesen a fickó még nem érkezett meg, de az súlyos hiba lett volna, ha egyetlen percet is várnia kellett volna, amit a mesterem tőlem nem tűr el. Viszont a járgányon kívül végre mindenféle megkötés nélkül bagózhattam. Ahogy ott ácsorogtam, hagytam elkalandozni a gondolataimat, közben percekig is elszórakoztam azzal, hogy valamelyik, az alsó ajkamon átfúrt biztosítótűt piszkáltam. Ragaszkodtam ezekhez az egyszerű ékszerekhez, három is dekorálta a számat, egy tucatnyi pedig a bal fülemet, aminek cimpájában egy ezüstkarika is helyet kapott. Ugyanúgy fontos volt, mint a hajam ég felé kócolt állapotba rögzítése, vagy majdnem naponta más színre festése. Pedig nem én választottam ezt a stílust. Megörökölhettem az előző magamtól.
A fotocellás ajtó szárnyainak szétválására kaptam fel a fejem. Sok idő telhetett el, a cipőm mellett már három csikk hevert. Nagy kerekes táskát húzott maga után az öltönyös férfi. Engem megpillantva megtorpant, reménykedve szétnézett, hátha valaki más vár őrá, de a többi jármű sofőr nélkül szendergett. Barna, félhosszú haját dobálta a szél, alig engedte látni a nyúlánk, kialvatlan arcot. Igyekeztem ösztönös kárörömvigyorom barátságossá szelídíteni, a vendég arckifejezése azonban semmit sem változott. Biztos nem egy feketére és kékre mázolt hajú, láncokkal teleaggatott suhancra számított, akit ráadásul biztosítótűkkel tűzdeltek tele. Mondjuk, elvártam volna, hogy valaki, aki apámmal jön tárgyalni, képes legyen leplezni a valódi érzelmeit. Én sem fejeztem ki felé egyetlen arcizmommal sem, hogy egy szerencsétlen aktakukacot látok csupán, márkás ancúgba dugva. Sőt, az épp ujjaim közt tartott bagót elpöccintettem, és a lehető legmegnyerőbb ábrázatomat magamra öltve intettem neki, hogy mozduljon már meg.
– Ugye Gardenar úr küldte? – igen erős németességgel ejtette a szavakat.
Csak biccentettem. Jobbnak tűnt nem hasonlóan hülye választ adni, mint például: Nem, de imádok idegeneket felszedni és megkéselni az útszéli erdőben.
Ahogy visszaültem a volán mögé, felébresztettem a gépszörnyet. Úgy vettem észre a visszapillantóban, hogy a hirtelen gyorsulástól kiszaladt a vér az utasom arcából. Bevallom, jót mulattam rajta, még az ajkam csücske is felrándult egy másodpercre. De, hogy oldjam a kettőnk között támadt feszültséget, megszólítottam:
– A hetek valamelyike küldte?
A válasz valahogy úgy hangzott: hö. Jobb híján egy hogynak tudtam be.
– Kinek a megbízottja? – közben észbe kaptam, és lehalkítottam a zenét, amit fogalmam sincs, mikor kapcsoltam be.
– Neuenwägle várost képviselem.
Ebből erőt merített, kihúzta magát. Pedig csak egy másik független folt a térképen, ráadásul nemrégiben harcolhatta ki magának a státuszát, ha ilyen messze próbál szövetségeseket keresni.
– Maga Gardenar úr tanonca?
– Az asszisztense vagyok.
A táskáját, amit nem volt hajlandó a csomagtartóba tenni, ott szorította a két lába között. Inkább meg se kérdeztem, mi van benne. Ezek a magukat fontosnak érző emberek nem osztják meg mással az ilyesmit. Inkább csak üres dolgok felé tereltem a beszédünket, és nyomban el is felejtettem, bármit mondott. Olyan módon megszoktam már az ilyen kényelmi beszélgetéseket, hogy gondolkodás nélkül tudtam teljesen közömbös választ adni, hogy az mégis megfelelt a másik félnek. Ez is a munkámhoz tartozik. A részem, úgy gondolom.
Meglepettség rajzolódott ki az utasom ábrázatára, mikor kijelentettem, hogy megérkeztünk. A várost vezető boszorkánymester otthonát biztosan nem ilyennek képzelte: egyszintes, néhány fát bíró kerttel körülvett ház. De elég hamar feldolgozta, végül is, ők sem verhetik otthon nagydobra, hol élnek a nagykutyák.
Miután beálltam a garázsba, irányba állítottam a pasast, és csomagostul előre küldtem. Nekem még épp elég dolgom volt, hogy úgymond szalonképessé tegyem magam, a mesterem elvárásai szerint. Átléptem a szobámba, és jó ideig csak a fémeket szedtem magamról, mintha szüretelnék. Egyszer mennék el egy bontótelepi mágnes alatt, és szétszakadna a pofám – erre még el is vigyorodtam.
Ahogy minden ékszert eltávolítottam, már meg is engedtem a zuhanyt, hogy alányomjam a fejem. Erős dörzsölés és megfelelő sampon, ez a titka annak, hogy a tarka frizurám újból tiszta barnává változzon. Közben végigfutott a hideg a gerincem mentén, és nem a víztől. Ugyanolyan idegenkedés terjedt szét rajtam, mint az engedelmesség elfogadásakor. Ez nem én vagyok.
Hajszárítás után a fekete rövidujjú helyére fehér ing került, rám szabott öltöny borítással, hozzáillő nyakkendővel. Ezzel pedig ismét a kötelesség szorításába kerülök. Végigjártam a házat, a vendégünk esetleges kalandozásainak nyomát keresve, de szerencséjére mindent rendben találtam.
Mikor beléptem a dolgozószobába, épp a mesteremmel tárgyalt. Az ajtó becsukására riadtan fordult felém, nem hiszem, hogy felismert. Valami szigorúan bizalmasat szakíthattam félbe. A pocakos, idős férfi az asztal másik oldalán csak legyintett felém:
– Semmi baj, bent lehet. Ő egy szerződött lélek – tette hozzá, látva a tárgyalópartnere fintorát.
– Vagyis, ő egy…
– Halott – fejeztem be helyette, majd bocsánatkérés gyanánt enyhén meghajoltam a ház ura felé.
Újabb borzongáshullám szaladt végig rajtam, valahonnan a bensőmből. Pedig ez így van rendjén.
Hogy miről folyt a tárgyalás, az cseppet sem érdekelt. Ha Gardenar nekem akart volna mondani valamit, vagy csak célozni valamire, azt úgyis tudtam volna, figyelem nélkül is.
Unalmamban azonban feléledt bennem a vágy egy cigire, valamiféle önkéntelen lázadás lehetett. Mintha a koponyám viszketett volna belülről. Hogy ez is az előző életből maradt-e rám, vagy már én alakítottam ki, nem tudom megmondani. Végül is teljesen mindegy, idebent úgysem gyújthattam rá. Csak csendben várakozhattam, ez volt a feladatom. Meg persze az őrködés, bár teljesen feleslegesen.
A megállapodás lezárásával nem kellett kimondania mesteremnek a parancsot, magamtól tudtam, mi a teendő: ki kellett kísérnem a fickót, és egy másik sofőr gondjaira bízni, hogy az elvigye kit-érdekel-hová. Nekem pedig csak az számított, hogy így végre meglazult rajtam a szolgálat kötése. Már csak annyi volt hátra, hogy algoritmusszerűen ellenőrizzem a kaput, és végigjárjam a kertvárosi birtokot. Utána végre azt tehettem, amit akartam.
A teraszon állva számhoz emeltem a cigarettásdobozt, és kiemeltem ajkaimmal egy szálat. Komótos mozdulatokkal gyújtottam meg, pedig már iszonyú szükségét éreztem. Mégis el akartam nyújtani a cselekvést, hogy minél tovább élvezhessem a szabadságot, ami biztosan az enyém.


Hornyák Balázs: Nyíregyházán született 1995-ben, jelenleg is ott él, a Nyíregyházi Egyetem tanárképző szakára jár.


A Helikon és a Perspektíva diáklap közös Szalonpunk című novellapályázatának 3. helyezett írása.