.svg)
„beleőszültünk itt az elmúlt évek, évtizedek kultúrfront-maceráiba” – jelentette ki Szilágyi István immár főszerkesztőként a Helikon első, 1989 december végi számában. (Ki figyel a hajszálak fakulására? Gyermeki örömmel, diadalként büszkélkedett egy-egy újabb ̶ tehetséges és fiatal – munkatársnak a szerkesztői munkaközösségbe való alkalmazásával. De minden egyes Helikon-lapszámmal is büszkélkedett, amely kikerült a nyomdából; hiszen a közös munkában az ő felelőssége, megannyi ötlete, javaslata is benne volt.)
Rövid két évig lehettem közvetlen munkatársa. Tűnődése, biztató, elismerő szava, komolysága éppen egyértelműsége révén volt képes hatni, és tudom, továbbra is hat, nem bánhat el vele a közömbösség, „mint a kósza párákkal a szél”. Ha bántotta valami: az igénytelenség, a céltalanság, az eszmények hiánya. Megfigyelőképessége olvasmányra, természeti jelenségre, tárgyi világra egyformán kiterjedt. Hogyan lehetett otthon egyszerre teremtett írói világában és kihívásokkal, próbákkal teljes jelenében?
Az 1990-es évek elején elfogadta a meghívást a Bölcsészkar diákjai mint olvasói közé; az alagsori, régi fapados teremben nehezen indult a beszélgetés. Nem a hely ridegsége miatt; láthatóan megilletődött a sok csillogó, kíváncsi, ifjú tekintettől. De lassan mégis, már nem is a kérdésre válaszolva, hanem belelendülve a kereső saját mondat meredek szerpentinjébe, néha mintegy a vén katedra lapjára rajzolva valami csuda ábrafélét: vallott végre, nagyon is befelé figyelve arról, hogyan kel életre a próza. Az övé.
Ez a belelendülés, alámerülés a nyelv csuda televényébe: különös képességéből adódott: beszélte, nemcsak értette a régi magyar históriaszerzők nyelvét („Ám a való élet aligha igazodnék a krónikásének keserves strófáihoz”); vissza is jutott talán megannyiszor a hétköznapi ember számára már elérhetetlen múltakba. Mások „belegabalyodtak gyarlóságaik hálójába” – ő, mint anyagot a kéz, ragadta meg elméjével a nemcsak hangulatot: időt, erőt kódolni képes igéket; tudott ereszkedni, emelkedni e saját maga teremtette nyelvi térben: „mintha az ottvaló életre később is a harangláb toronyárkádjáról nézhetne alá”. Rá magára is vonatkoztathatjuk regénybeli mondatát: „Valamiképp örök rejtezkedő volt”.
Miért e hátborzongató múlt idő? Ha olvassuk: halljuk a hangját.
...Homályban zörejek nyomán tájékozódik, kontúrokat láttat, kilátót keres, a tágasság felől mondatja szereplőjével: „Ti ezt nyilván nem érthetitek, mert élitek.”
Élet és értelmezés: igen, ez volt munkássága tétje, hite pedig a jó irodalom értelmében érzékelhető volt minden gesztusában. Sajátos transzilvanizmusának, írásai titokzatos dinamikájának megfejtése további olvasókra, kutatókra vár.
(Ez áll ̶ az álomról ̶ a Hollóidőben: „A színek élesebbek, elevenebbek voltak, mint a való életbéliek”.
...Mi az, hogy halál? „Sötét kétségek, balga kíváncsiság” ellenében éles, eleven valóság a Szilágyi István-próza. Szerzőjének személyiségét pedig ott tudjuk: valamennyi sorában.)
