„el kellene rejtőzni égi odúkba” – lélektájak egy mindig úton levőtől

Balázs Imre Józseftől sokat tanultam alázatról, bölcsességről, emberközpontúságról, és nem utolsósorban elfeledett, a polcok mélyére dobott művekről, perspektívákról, amelyek korábban nem léteztek számomra, pedig nagyon új fénybe helyeznek kötelező iskolai olvasmányokat. És kritikaírásról. Mintha érthető lenne, hogy kicsit félve, kicsit toporogva állom körül legújabb kötetét. Írni fogok róla – vagy legalábbis megpróbálkozom a feladattal.

Éjszakák a zenben című, legújabb kötete 2022-ben jelent meg. A szentgyörgyi kötetbemutatón többször is hangsúlyozták: legutóbb nyolc évvel ezelőtt írt felnőttverseskötetet, a Jung a gépteremben címűt, így fokozott kíváncsiság fogadta a legújabb, felnőttekhez szóló művét. Ez alatt a nyolc év alatt pedig számos antológia, tanulmány-, gyermekvers- és fordításkötete jelent meg. Hová mozdult el ez alatt az idő alatt a költői beszédmód, a lírai én pozíciója, a világértelmezés? Hogyan viszonyul a lírai megszólaló az időhöz, a valósághoz, a mágikushoz, a megismerés lehetőségeihez, az én összetettségéhez, a testbe zártság lehetőségeihez? Ilyen és még sok ehhez (nem) hasonló kérdésre kínál válaszalternatívát a kötet.

Balázs Imre József költői nyelve nemcsak a szójátékokat, hanem az emberen kívüli mást, a természet különböző élőlényeit is közel vezeti olvasójához – legyen szó gyermekverskötetekről (ld. pl. Madárábécé, A tenger), vagy felnőtteket megszólító költeményekről.

Az Éjszakák a zenben című legújabb verseskötet alaposabb értéséhez kiindulópontot és összehasonlítási alapokat, de mindenképpen értelmezési lehetőségeket kínál a Jung a gépteremben hozzáolvasása.

Korábban nem olvastam a Jung a gépteremben című kötetét, amelyre költői estjén a sokéves kihagyás előtti utolsó felnőttverseskötetként hivatkoztak. Az Éjszakák a zenben legújabb kötet alaposabb értéséhez viszont úgy éreztem, szükséges beleolvasnom magam a Jung a gépteremben címűbe is, a lírai én világlátását és versbéli pozícióit vizsgálva, metszéspontokat is keresve.

Érdekes olvasmányélményt szerzett ez a fajta retrospektív olvasat, már ami a kötetek megírási és megjelenési éveinek idővonalát jelenti. A Jung a gépteremben egyszerre légies és földre kényszerítő, a tudat(alatti) hömpölygő folyamának ered nyomába, közben belebukik a sötétbe és a különböző mélyrétegekbe. A lírai én számára fontos az én megsokszorozása, újrateremtése egy természeti lényben (ld. pl. Vándorló felhő) és az ilyenfajta testi-lelki-tudatbeli átváltozás általi szubjektív, az egyedüli megismerést kitágító tapasztalat is.

A két kötet közti metszéspontban fellelhető az intertextualitás és intermedialitás, valamint a szellemi elődök megidézése, a velük való dialogizálás gyakorlata is. A Jung a gépteremben már címében is megidézi Jung alakját, majd a szövegek egyik fő szervezőelveként a jungi pszichoanalitikus szemléletet említhetjük (vö. pl. A gépteremben vagy Számozottak), de intertextualitás figyelhető meg Gellu Naum szövegeivel is, aki, mint tudjuk, a Balázs Imre József által sokat kutatott szürrealizmus egyik román nyelvű fő alakja. Ugyanakkor a médiumok közti átjárás és ihletgyűjtés is felfedezhető a versek címe alatti sorokat olvasva, amilyen a Visky Zsolt Lost and Lost – kiállítás vagy a különböző idézetek mint mottók. A szürrealizmus álomszerűsége és az automatikus írás gyakorlata szintén meghatározza a versek hangulati, esztétikai minőségét (ld. pl. Álomablakok, Távolról tengerzúgás).

Legújabb verseskötetében szintén központi helyet kap a természet, az én képlékenysége, a látomásosság és szürrealista álomszerűség, ahogyan a költő számára meghatározó művészek és munkásságuk is. Emellett azonban az úton levés és a vándor motivikája felerősödik, a megismerés determináltsága is problematizálódik a testbe zártság formájában, amelyhez képest elrugaszkodási lehetőség a más szubjektumokba, testekbe és időkbe való áthajlás: „hegytől hegyig jutni felhőként alakot váltva gomolygó anyagként / megtanulni az ütközés képességét legyél olyan felhő / akibe beleütközhetsz homlokoddal” (képesség) (111.). A mitikusság szintén mindkét kötetben megjelenik, bár az Éjszakák a zenben címűben nagyobb hangsúlyt kap – a mágikus lények, a meseiség és a mítoszok világának megidézése egytől egyig kijelölik az olvasási ritmust és dimenziót.

Az Éjszakák a zenben úton levés. Kint és bent. Állat és ember. Tudatos és tudattalan. Bob Dylan, Borges, Hervay Gizella, Nemes Nagy Ágnes, Harry Potter és a sárkányok. A tudatok közti átjárás és átjárhatatlanság. A megismerés nyitottsága és korlátoltsága. Időtállóság és mulandóság. A nyelv és az idő. Ellentétpároknak tűnhetnek, a kaotikusság és folytonos keresés megtestesítőinek, elvesztődésnek. Ezek az ellentétpárok azonban jól megférnek egymás mellett, lehetőséget adnak a párbeszédességre, az újragondolásra, a műfajok és esztétikai minőségek összefűzésére, közben pedig megragadják a rákérdezés és reflexivitás minden lehetőségét.

A psziché megragadására tett kísérlet sokrétű elágazásokkal teli. Balázs Imre József szembenéz ennek komplexitásával és nehezen bejárható minőségével. A külső és belső terek, világok megismerése, az elbizonytalanodás és az utazás többszólamúsága mind ennek a tudatalatti összetettségnek a képi-verbális leképeződései. A vándor archetípusa és a keresés, úton levés gyakorlata több miniciklus versében is visszaköszön. A Hervay-asszociációk két ülésben miniciklus (bizonyosság) című verse gondosan játszik rá a bizonytalanság és elmúlás érzésére a világ körforgásának algoritmikusságát felhasználva, így lesz egyszerre megnyugtató és felzaklató a világról való „bizonyosságunk”. Az utazás itt szorosan összefügg a táj szemlélésével, a külső és belső táj áttekintésével: „Ha elutazol, felismered a benti tájat…” (38.), a mélyen emberi megismerésének lehetőségeivel és ellehetetlenülésével. A vándorlét, a személyes múlt darabkái és az identitás definiálhatósága mint a psziché megragadhatóságának újabb elemei szorosan összekapcsolódnak az Aranymosás ciklus két versében is. Az (eltörlés) a múltbeli tapasztalatok és énváltozatok eltörölhetőségének kérdéskörét járja körül a rákérdezés és tagadás gyakorlatával, ugyanakkor az emlékek és énképek dinamikájával, újrakomponálásával is játszik: „keresem az arc vonását haj esését villanását másé lesz / mindig az arc ott út két széle másfelé visz ha ejutsz egy / homokpartra homlokod a szél eltörli” (74.). Az én és a valóság mindig változó, a keresés és az értésért való úton levés véget nem érő, a határhelyzetek pedig újra és újra megsemmisítik azt, amit valóságunknak és önmagunknak véltünk. Az énmeghatározás, a psziché megragadásának nehézsége és az identitás folyamatos újrakonstruálása problematizálódik a ciklus (név) című versében is, a név ugyanis mint identitásjelölő legitimitását veszti akkor, ha nincs egy jól körülhatárolt entitás, amit jelölni tudjon: „mi néven nevezd a vándort hozzá mindig új s új név tapad” (76.). Több ciklus képi és hangulati világát határozza meg a bizonytalanság, a feltételes módban megélt történések, a tárgyakhoz és természeti elemekhez való viszony, ezek statikussága és az ember világba való (ki)vetettsége, képlékenysége: „Valaki elindul utolsó útjára előtte ott az utolsó előtti út / az utolsó előtti útra foglalt szállás repülőjegy vonatokra hívogató e-mailek sora volt-e olyan íze mintha utolsó / előtti volna lesz-e olyan íze mintha” (Sajátos), (94.).

A vándor archetípusa a világirodalom nagy klasszikusaiban is összekapcsolódik lélektani jelenségekkel, ön- és emberismereti nehézségekkel, vívódásokkal és az élet mágikus rezdüléseinek megértésére törekvéssel. A helyváltoztatás képessége és lehetősége így nagyban járul hozzá mind a fizikai, mind a lelki jobblét megtalálásához. De van-e olyan otthon, amiben az ember teljes körű ismeretet szerzett? Milyen kapcsolat van az álom és ébrenlét között? Élhető-e a test és a világ, van-e megújulás, vagy minden volt már, ami most van, hiszen „mindenhez készül bevezető minden elkezdődik valahol / egy kört sem tudsz másként még ha körbeér is / minden buborékban ott egy ősszusszanás első levegő-/adag” (buborék), (46.).

Olvasatomban a kötet számos hasonló kérdést felvet. Az önnön testi és lelki körülhatároltság folyamatos tágítása, a megismerés korlátozottságára való reflektálás és az ének közötti átjárhatóság játékossága a kötet valóságává válik. A Hadtest oldalnézetből ciklus záróversében például a szétszóródó én, az állandóság hiánya és az önmagunk ismerősségének hatósugarából való kikerülés ad lehetőséget új megismerésekre: „szétszórt életdarabok egy vándorlás iránya mentén / (…) minél távolabb röpít a robbanás a színek annál ismeret-/ lenebbek annál zöldebb sárgább vörösebb egy vízcsepp / színe amelyben magadat nézed” (robbanó), (54.).

A töredezettség, az én megsokszorozódása és eltávolítása a következő ciklus (Elágazó sorsok erdeje) nyitóversében mintegy új testet ad a lírai szubjektumnak az új megismerésekhez: „madár vagyok”, „hosszú volt a repülés idáig napokig tartó ébresztő moz-/gás és könnyű altató” (fészek), (57.).

Majd az én ismét tovább sokszorozódik: „hangokra hullok szét zuhanok és alattam a képek illatok / összegömbölyödve sötétlenek sűrített képek egymásra / vetítve körvonaluk kivehetetlen / én fészkem én fészkem én kibélelt fészkem sűrített moz- / gások párás alvógömbje” (fészek), (57.) és ezáltal a ciklus átváltozástörténeteiben és legendáriumaiban újabb valóságtapasztalások válnak lehetővé [vö. (tűzikutya), (elvétve)].

A kötet sokszor kaotikus, központozás hiányában olykor könnyen megakasztja az olvasás ritmusát, a mesei és mitikus világ iránti érdeklődése pedig mintha furcsa, hely nélküli lenne, mindezt azonban a szürrealista álomszerűség, a látomásosság, a világok közti átjárhatóság és a párbeszédesség ágyazza keretbe.

A Hervay-asszociációk két ülésben ciklus (fekhely) című verse a látomásosság, az álomszerű groteszk, érthetetlen képeivel játszik „Bent fekszel a falban, vízszintesen, melléd simulok, álmodom, hideg az érintésed. Mikor feküdtél a falba, mikor feküdtél a téglák közé, ott voltam-e én is, vagy mindketten álmodtuk?”, ezt a kaotikus szellemi játékot pedig összeköti az én lelkivilágával, a legbelső terekkel: „érzem, ahogy lélegzetet vesz a fal, finoman / hullámzik, átjuttat álmából egy-egy képkockát a vakola- / ton túlra, bentről odabentre.” (39.). A szürrealista jegyeket erősítik A mágikus színház vendégei ciklus (kompozíció) versének labirintusmotívumai, az ajtó szimbolisztikája, amelyek lehetővé teszik az életszintek közti átjárást, érintve a tudattalan mélyrétegeit is: „nyíljanak újabb ajtók minden ajtó mögött néha / körben néha csapóajtókon zuhanva jutsz az újabb szint- / jeidre / aki visszanéz és vár a sokadik ajtó mögött már régről / ismerős és néha nő és néha férfi mint akikből folyód egy-/kor elágazott (…)” (104.). Az álomszerűség, a psziché mélyrétegei közti átjárás, a kinti és a benti terek közti utazás hangulatvilágában egyfajta ismeretlen, valószerűtlen mágikusság érzékelhető, közben pedig olvasóként érezhetjük, hogy minden leírt betű egy folyton mélyülő önismereti örvénybe enged belebonyolódni: „koedukált vonaton utazom, több száz kilométert száguld / óránként az álom mélyére / dél felé haladok, (…)” (vegyes), (99.)

Az Éjszakák a zenben talán egy, az objektív és szubjektív világra érzékeny, sokat tapasztalt (lírai) én „helyzetjelentése”, egy szakadatlan törekvés a minél komplexebb és életszerűbb megismerésre: „megfogalmazni egy mondatot, majd annak ellentétét úgy, / hogy az is igaz legyen” (maximalizmus), (100.). A „helyzetjelentés” az aktuális állapotot, az úton levés folyamatát mintegy összegzi, sok más költőelődhöz hasonlóan számot ad a lehetekről és nem-lehetekről a kötet záróciklusában. Az Apokrif délutánokban így a lírai én beszédmódja a belső tudás hangján szól, mint kinek zsebében már van valami az élettitkok mágikus főztjéből: a gyermeki tökéletesség [ld. pl. (tökéletesség), (140.)], a siker nagyon egyedi és szívbemászó koncepciója [„először emlékezni pontosan, először merni kimondani, / majd ujjbeggyel morzsolni szét egy mondatot” (siker), (141.)] és a látás definíciója mind-mind erős záróakkordjai a kötetnek. Az aktuális pozíció ugyanis egyszerre ad lehetőséget a távolba és közelre nézésre, a lelki „gyűjtemény” listázására és csodálására, valamint a vég nélküli egészbe mint a természetre és önmagán kívüli többiekre érzékeny ember részelemére: „ahol most vagyok, jól látszanak a tengerbe vezető ösvények” (gyűjtemény), (142.).

Balázs Imre József: Éjszakák a zenben. Prae Kiadó – Lector Kiadó, 2022, Budapest – Marosvásárhely. 

‍