Egy színésznő és kolozsvári közönsége

A külföldön is hírneves színésznő, Bulyovszkyné Szilágyi Lilla (1833–1909) karrierjében nem kis szereppel bír a kolozsvári közönség, amelynek inspiráló hatását maga a művésznő is elismerte. A nyilvánosság szélessége, mélysége, a közönség száma, összetétele, a recepció milyensége a színházi kutatás részeként fontos felismerésekkel járhat egy színész és a város színházi publikumának viszonyáról, ezek egymásra hatásáról. A kérdés komplex társadalom-, város-, politika-, gazdaságtörténeti és színházművészeti összefüggésének néhány elemére figyelek az alábbiakban.
Szilágyi Lilla 1833. máj. 25-én született Kolozsváron. Családjának története részben összefonódik a magyar hivatásos színjátszás történetével, apja, Szilágyi Pál, úttörő énekes-színész, Kelemen Lászlónak, az első magyar színigazgatónak volt unokaöccse. Így szinte magától értetődő, hogy a színészcsaládok, színészdinasztiák bejáratott útját járhatja Lilla, s hamarosan gyerekszínész lesz. Pár éves, amikor a család Pest-Budára költözik, követve az apa szerződési útvonalát, mely a budai Várszínháztól a Pesti Magyar Színháznak nevezett későbbi Nemzeti Színházhoz vezetett. Hétévesen, 1840-ben alkalmazza először a Nemzeti Színház gyermekszerepekre. A forradalmi események azonban nemcsak a magyar nyelvű színházi rendszert forgatták fel, hanem magánéletében is változást hoztak, 1848. nov. 8-án a tizenötéves Lilla hozzáment az ügyvéd, hírlapíró Bulyovszky Gyulához, a márciusi ifjak egyikéhez.
Az ötvenes években kezd kibontakozni és érvényre jutni drámai és vígjátéki tehetsége. Bár a színház nem volt egyáltalán irigylésre méltó helyzetben a Bach-korszakban, Bulyovszkyné szorgalmasan tölti hétköznapjait, fellépései mellett novellákat ír, számos francia darabot fordít, ebédjeit a főváros neoabszolutizmus korabeli társasági életének egyik központjaként említik. 1854-től levelezéséből is látszik, de a sajtó is reflektál rá, hogy nem játszatják eleget a pesti Nemzeti színpadán, színésznői intrikák (Komlóssy Ida) keresztezik érvényesülését, illetve nem sikerül rést ütnie a tizenhat évvel idősebb Jókainé Laborfalvi Róza egyeduralmán.
Az 1854 márciusának tízestés kolozsvári vendégfellépései a sajtó szerint a korabeli kolozsvári színházi élet „ájult”-ságából való kiemelését jelentette. Ekkoriban a színház a kormányzati politika intenciói és a magyar közönség elvárásai közti ütközések leglátványosabb tereként funkcionált. Kétségkívül az intézmény magyar nyelvűségének a nyilvánosságban (cenzúrázott lapok, darabok, önálló parlament híján) az artisztikus célokon túl megnövekedett a védő, megóvó, nemzeti közösséget megerősítő, pótlólagos szerepe. A Hetilap szerint a művésznő vendégszereplése nagy hatást gyakorolt mind a dráma fellendülésére, a társas életre, mind pedig a nemzeti érzelmekre. Mindezt művészi játékával, szabatos és ékes magyar beszédével, ízléses öltözékeivel, egyszerű modorával, megnyerő egyéniségével érte el. A beszámoló úgy vélte: „a mindig tömött színház (…) csalhatatlan jele a város cultivált érzelműségének s szellemi magas állásának”. A színházba járást és a nemzet sorsát egybemosó nemzeti függetlenség reményét is felcsillantó mondata a cenzúra határait súrolhatta: „Amely nemzet fiai és leányai így ragaszkodnak a széphez és jóhoz, mely nemzeti színben és alakban fejezi ki magát, amely közönség minden tiszteletet érdemel, azon nemzetnek a sors titkában még jövendője van!”(Hetilap 1854. márc. 22., 23. sz.)
A színház néhány fennmaradt bevételi lapja is igazolja, hogy minden alkalommal telt házzal játszott Bulyovszkyné. A Lowoodi árvát választotta március 11-én jutalomjátékának. Ekkor elkelt mind a 48 eladásra kínált alsó-, felső- és középső páholy (kb. 350–400 férőhellyel, ahol többnyire a város és környék arisztokrata családjai és nagypolgárok, birtokosok ültek; a két nem fizetős páholy a polgármesteré és a színházi választmányé volt), ugyanígy a 70 földszinti zártszék és a 392 földszinti jegy (a helyi és tartományi kormányzati tisztviselők, városi polgári, iparos és értelmiségi közönséggel), 226 karzati jegy (az 5 krajcáros belépti díjat fizető diákok, hallgatók, cselédek) és 11 katonajegy. De e fölött az ingyen jegyet kapó, rendre felügyelő hivatalnokok és csendőrök száma is figyelembe veendő. Több mint 1100 nézője lehetett ennek az előadásnak. Az összbevétel 307,27 pfrt volt ezüstben. A költségek levonásával a művésznő és a színház is fele-fele részben 131 frt nyereséget könyvelhetett el. A siker kontextusához azt is tudni kell, hogy a választmányi vezetéssel igazgatott színházban a téli hónapokban nem egyszer volt olyan színházi előadás, aminek napi bevétele pár frt deficit volt. Egy vezető énekes-színésznő félhavi fizetése 80 pfrt volt, s egy 20 előadásra meghirdetett bérlet bevétele kb. 1500 frt.
Ígéretek és kapcsolatépítés szempontjából is sikeres németalföldi és párizsi útja után, 1857. október végén és kolozsvári búcsúelőadás-sorozata, 1858 áprilisa között döntenie kellett: itthon marad a nemzeti színésznőjeként örökös második helyre szorítva, vagy a nehezebbet választja: olyan utat, amelyet őelőtte magyar drámai színésznő még nem tett meg, nyelvi gátat áttörve egzisztenciát és hírnevet szerezni a német színpadokon. Az utóbbi mellett dönt. Mindezt olyan körülmények között teszi, hogy Gyulai Pál januárban mintegy fenyegető-kirekesztő diskurzussal a magyar színpadot elhagyó művésznőt kemény megrovásban részesíti. A nagy sajtóhullámokat verő döntés híre Kolozsvárra is eljut, s bár némiképp megosztja a közönséget, ez nem eredményez elfordulást, bizalmat szavaznak játékának, s a helyi lapok egy feltétel nélküli támogató közönség képét nyújtják.

Stuart Mária szerepében
Tizenkilenc fellépése között eljátszhatja Gautier Margitot, Stuart Máriát, Lecouvreur Adrienne-t, s Szigligeti Czigányának Rózsiját is. Az arisztokrácia elhalmozza ajándékokkal, antik ékszerekkel, az ifjúság lelkes rajongójává válik, és dőlnek a koszorúk, szóróversek, kocsiját fáklyasorok közt kísérik. Gr. Kemény Sámuel fényes lakomát tart tiszteletére, ahol a Pongrácz muzsikál.
Német színésznői aktivitását (többek között 1861-ben a drezdai színház, 1867-től a müncheni udvari színház szerződött tagja) követően magyarországi visszatelepülésekor, 1875-ben, az Európában kivívott hírnév és tekintélyes vagyona ellenére a Budapesti Nemzeti Színház nem szerződteti újra.
Az utolsó kolozsvári fellépése óta eltelt 17 év után mind a politikai környezet, mind a színházlátogató közönség, sőt még a színház nézőtere is sokat változik (az 1865-ös átépítésnek köszönhetően), mégis a kolozsvári publikum Bulyovszkyné 1875-ös (búcsú)vendégszereplésének idején ismét megostromolja a színház pénztárát. Az egyetemi kör ifjúságának fáklyás ünnepekor, Hegedüs István szónoklatára mondott színésznői válasz pontosan a városi publikum szerepének elismerésérére vonatkozik: „én itt háromszor születtem, – először, mert Kolozsvár valóban szülővárosom, másodszor: mert első nagyobb szerepeimet játszva itt, színésznővé is itt születtem, – harmadszor: mert e nem érdemelt kitüntetés által a hazai művészetnek ismét vissza lettem adva.” (Magyar Polgár 1875. nov. 23., 268.) Ekkor sem hiányzik a közönségszeretetnek különböző megnyilvánulása: a taps, a kihívások, a babérkoszorú, az ajándékok, az ékes szónoklatok és a szóróversek.
A nyilvánvalóan nem homogén városi színházi közönség természetesen igen sokféleképpen viszonyulhat mind a művészeti produktumhoz, mind a művészhez. Itt a domináns sajtóbeli diskurzus és egyéb adatok alapján az is megállapítható, hogy egy hírneves színésznő karrieralakításában mentsvárszerepet is betölt, amikor az áldatlan pesti primadonnaharcok közepette ide menekülhet; támogató, védő és ajándékozó közönségként jelentkezik, amikor a színésznő még nem játszott szerepben is bemutatkozhat; befogadó, elfogadó s kevésbé előítéletes, amikor német színésznői pálya mellett dönt; ünneplő, értékelő egy külföldi karrier után is.
Bulyovszkyné több városi alapítványával és Kolozsvárra hagyott két pesti házával valamiképpen ezt a sokféleképpen összefonódó támogatást kívánta meghálálni.