Egy metafora kibontása

A helikoni írótársaság mint irodalmi parlament

‍

Az „irodalmi parlament” metaforája korán kísérni kezdi az 1926-os marosvécsi írótalálkozóra összegyűlt írók közösségét. A témában készített 1983-as reprezentatív kézikönyv, Pomogáts Béla transzilvanizmusról szóló kötete címbe is emeli a metaforát, és Marosvécsi irodalmi parlament alcím alatt tárgyalja a kérdést. A metafora reprezentativitást sugall, azt, hogy az erdélyi irodalom elismert személyiségei vannak jelen a társaságban. És valóban: a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom számos remekműve kötődik az írói közösség tagjaihoz, illetve az Erdélyi Szépmíves Céh által gondozott könyvsorozatához. Tamási Áron Ábel-trilógiája, Bánffy Miklós Erdélyi ­törté­nete, Dsida Jenő verseskönyvei, Kuncz Aladár Fekete kolostora, Karácsony Benő és Berde Mária regényei, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László versei, Nyirő József korai novellái, Wass Albert Farkasverem című regénye, Makkai Sándor Ady-­könyve, Szerb Antal Magyar irodalomtörténete – hosszan lehetne sorolni, mi minden tartozik még a helikoni írótársaság portfóliójába, és vált a hosszabb távú közösségi emlékezet részévé. Van azonban a parlamentmetaforának egy másik implikációja is, a reprezentativitás egy másik jelentése: a képviseleti elv érvényesülése. Az írótársaság létrejöttének centenáriumán fontos elgondolkodni azon, hogy különböző világnézetű és társadalmi hátterű írók hogyan, milyen elképzelések mentén működtek együtt az erdélyi magyar irodalom egyik legfontosabb sikertörténet-projektjében. Mennyire volt ez az írótársaság inkluzív és nyitott? Mi az, ami kimaradt a hatóköréből?

Az első kérdés, amit fontos feltenni, mégiscsak az, hogy használatban volt-e egyáltalán a metafora a helikoni írótársaság létrejötte előtt – és amennyiben igen, milyen előzményekkel kapcsolja össze a szóhasználat az 1926-os történetet? Nyilván nem mindegy, hogy szingulárisan csak erre a társaságra vonatkozik-e a metafora, vagy általánosabb a hatóköre. A kérdés megválaszolásához az Arcanum digitális adatbázisait hívtam segítségül, és ahogy az sejthető, az 1800-as években már felbukkan a sajtóban a kifejezés – igaz, egy lipcsei irodalmi kiadvány Das literarische Parlament című rovatának ismertetése kapcsán jelenik meg magyarul 1876-ban, a Fővárosi Lapokban. Egy 1883-as cikk az ugyancsak pesti Ország-Világban a párizsi Rambouillet palota irodalmi szalonját nevezi meg irodalmi parlamentként, a következőképpen: a találkozások színhelyén „a születés, ész és rang herosai családilag szoktak összejönni, hogy a felszínen levő irodalmi és társadalmi kérdéseket ne csak megbeszéljék, de irányítsák is. (...) minden nép és nemzet előtt példaként lebeghet ezen irodalmi parlament, melyben a jó ízlés képezte a hozandó törvények alapját.” Időben a további találatok már („íróparlament”, illetve „írói parlament” szóalakban is) a marosvécsi találkozók íróira vonatkoznak. Fontos észrevenni tehát, hogy a parla­ment­metafora létezett a magyar nyelvhasználatban 1926 előtt is, de korai előfordulásai több esetben is a szalonok kultúrájával, így valamelyes exkluzivitással, illetve külföldi mintákkal kapcsolták össze ezt a modellt.

Ez a megfigyelés izgalmasan vág egybe azzal, hogy a kifejezés az írói közösség első, hivatalosnak tekinthető dokumentumaiban nem bukkan fel (Kemény János első levele „bensőséges írói csoportosulás”-ról, az első helikoni találkozó hivatalos jegyzőkönyve „szabad [írói] munkaközösség”-ről beszél), inkább az ellenfelei kezdik el, bizonyára nem kritikai él nélkül, rájuk vonatkoztatni az „írói parlament” kifejezést. A Pásztortűz 1926. augusztus 1-jei számában használja a kifejezést György Lajos a vécsi találkozó résztvevőire vonatkoztatva, rá hivatkozva veszi át Budapesten a társasággal szemben ugyancsak kritikus, Pintér Jenő szerkesztette Irodalomtörténet, vagy az Élet című lapot szerkesztő Alszeghy Zsolt 1926 szeptemberében. Mindannyian valamiféle exkluzivitást kifogásolnak. Ez a kifejezés alakul át fokozatosan leíró jellegűvé, a második helikoni találkozóról szóló L. E. monogramú (bizonyára Ligeti Ernőtől származó) tudósítás a Magyar Hírlapban már pozitív értelemben ír a társaság éves mérlegéről Összegyűlt Erdély írói parlamentje címmel. Nyilván nem meglepő, hogy a közösség alapító tagja, Ligeti maga pozitívan látja a fejleményeket, az újdonságot az jelenti, hogy a kifejezés ettől kezdődően a társaság önjellemzésében is megjelenik. Később hasonlóan pozitív értelemben használja ezt tovább a szakirodalom, utóbb Pomogáts Béla és Boka László transzilvanizmusról szóló könyvei egyaránt Babits Mihály 1931-es, Transsylvanizmus című Nyugat-beli cikkére hivatkozva építik tovább a fogalom karrierjét, mintegy Babits perspektívájából erősítve meg a fogalmi legitimitást. A Babits-idézet kontextusa a következő: „a büszke felülemelkedést a politikai esetlegességeken, a kultúrának ezt az önfüggetlenítését minden nyers erővel és hivatalos hatalommal szemben talán csak az a néptöredék termelhette ki lelkéből, melynek fiatal nemzedéke már alig kapott meg valamit őseinek kultúrájából az iskolában (...). A szerencsétlenség értékké vált, mert magával hozta, hogy a kultúra megvesse a politikát, s konzervatív és haladó szellemek találkozhassanak oly magas és emberi világnézet egységében, mely túl van a nemzeti ellentétek átok-szféráján és a politika antikulturális ideológiáin. Ez a jelentősége annak az irodalmi »plein-air parlamentnek«, a marosvécsi tölgyek alatt!” A plein-air kifejezéssel Babits jó érzékkel frissíti fel a metaforát, érzékeltetve, hogy ahogy a képzőművészet megújításához is a szabadba való kijutásra volt szükség, úgy a politikai meghatározottságokból és ellentétekből való kilépéshez is szükség lehet a szabad ég alá kivonulni. A szabad levegő a felülemelkedés lehetőségét hordozza, ahogy Áprily Lajos „világfigyelő tető” metaforája is az Erdélyi Helikon 1928-as programcikkében.

Hogy mi az, ami a helikoni hatókörből kimaradt, azt az erdélyi magyar irodalom történetei évtizedekig hajlamosak voltak Gaál Gábor, illetve az írótársaság megszerveződését pár hónappal megelőző Korunk szemszögéből láttatni. Egyik legexplicitebb ezzel kapcsolatos, 1929-es állásfoglalásában Gaál ugyanis, már a Vallani és vállalni vita kontextusában, a transzilvanizmus programját a marxista forradalmiság szempontjából bírálva eleve elhibázottnak tartotta a kiindulópontot, és megvalósíthatatlannak a helikoni programot. Érvelését a különböző társadalmi csoportok eltérő érdekeire alapozta, és egy Európa-szerte létező általános humanista trendhez való igazodás helyi megnyilvánulásaként láttatta: „Az erdélyi írók zöme eladta függetlenségét. Nem árért, de egy képtelen, az írói érzületére gátlásokat szerető elvért. Eladta azért a fából-vaskarika meggyőződésért, hogy a generációk és osztályok, a stílusok és ideológiák kiegyenlíthetők (...). Az erdélyi író foglalkozási érdekei megvédésére az erdélyi Helikonba tömörült (...). Ez a suttyom-akadémia azt találta ki, hogy a feudalizmussal kibékíthető a székely paraszt, mindezekkel pedig a városi polgár, s hogy e kiegyenlítő kibékítést az egykori erdélyi hivatalnokzsentri mára korszerűtlenedett tudata elvégezheti. Természetes azután, hogy ennek a tudatnak nem lehetett egyetlen valóságos szava sem. Ez a tudat nem is ismerheti és nem is ábrázolhatja a valóságot. Az általa rótt irodalomban tehát a valóság — a »kiegyenlítő« gátlások miatt — megközelíthetetlen.” Ez a szigorú jellemzés természetesen Gaál Gábor politikai meggyőződései mellett valóságirodalom-koncepciójával áll összefüggésben. Egy olyan irodalomkoncepció nevében utasítja el a transzilvanizmus irodalomképét, amelyet amaz eleve nem kísérelt meg fölvállalni. Saját irodalomkoncepciója jegyében a Korunk számos izgalmas irodalmi szöveget közölt a két világháború között – olyan élvonalbeli magyarországi szerzők mellett, mint Kassák Lajos, Déry Tibor, József Attila, Radnóti Miklós, Illyés Gyula vagy Faludy György, létrehozta a helikoni körből kimaradt baloldali írók platformját is, és közölte Méliusz József, Erdélyi Ágnes, Salamon Ernő, Szilágyi András, Nagy István és mások korai műveit. Az erdélyi irodalomtörténet 1945–1989 közt írt kézikönyvei sokáig a Korunk-féle hagyományt értékelték fel a helikoni változattal oppozícióban.

Vegyük észre közben – és erre a parlamentmetafora kifejezetten alkalmas –, hogy a társaság megalakulásakor épp az ellenkező, konzervatív politikai oldal rótta fel a marosvécsi Helikonnak, hogy nem eléggé reprezentatív. György Lajos íróparlamentező írása ebből a szempontból explicit: „A kint rekedt írók tehát a konzervatívek, akik abban különböznek az előbbiektől, hogy nagy erkölcsi felelősséget hordoznak magukban a magyarság iránt s művészetüket az itteni kisebbségi élet nagyhivatású és magasabbrendű tényezőjének tekintik.” Ez lesz majd a „schisma-pör” egyik fő problémafelvetése is 1928-ban.

Végigfuttathatjuk egyéb szempontok szerint is, ki mindenki érezhette még úgy, hogy kimaradt az „íróparlament” szabad ege alól. Vajon generációsan mennyire volt reprezentatív a helikoni társaság? Egy, az első találkozó előtt született levélben Kuncz Aladár „30–45-ig terjedő korhatárban lévő irodalmárok”-ról beszél informálisan, ami jelzi, hogy valamelyest figyeltek az életkori szempontra. A férfi–női arányokat tekintve sem reprezentatív a közösség: a két világháború közti 55 helikoni tag közül csak három (Berde Mária, P. Gulácsy Irén, Szabó Mária) volt nő, a tagok mintegy 5 százaléka tehát. Figyelhetünk a földrajzi megoszlásra is: mennyiben van jelen a Székelyföld, a Partium, a Bánság a tagnévsorban? Az alapítók közt többek közt Tompa László, Tamási, Nyirő, Kacsó Sándor székelyföldi, a Bánságot Endre Károly és Szombati Szabó István, Arad környékét Olosz Lajos, Váradot Tabéry Géza képviseli, Bárd Oszkár vagy Bartalis János révén pedig Máramaros felé is kinyúlik az irodalmi geográfia. Ezek az arányok valamelyest kiegyensúlyozottak tehát a teljes romániai magyarságot tekintve. Vallási-felekezeti értelemben is alátámasztható a társaság sokszínűsége. Politikai összefüggésben pedig elmondható még, hogy a korabeli Országos Magyar Párt irányvonalához képest a helikoni írók egyfajta belső, kritikai vonalnak számítottak. Ahogy Bárdi Nándor mondja erről történeti visszatekintésben: „a vécsi írókat mindig egy belső ellenzéki csoportként, Bánffy embereiként kezelték. De nem volt nyílt konfliktus. Ráadásul ezeknek az embereknek egy része a helyi OMP másodvonalában volt, a helyi szerveződésekben integrálódtak.”

Összességében elmondható tehát, hogy a helikoni írói közösség az egymással együttműködni hajlamos szerzőket próbálta meg integrálni, olyan közös célok érdekében, amelyek az irodalmi rendszer (könyvkiadás, folyóirat-kultúra, kritika, fordításirodalom, mecenatúra, rendezvényszervezés stb.) működése szempontjából stratégiai jellegűnek tűntek. Ez összefogást, „koalíciót”, kompromisszumot, „kiegyenlítést” jelentett – hogy néhány ezzel kapcsolatos további kulcsszót említsünk a szakirodalomból. Amikor Pomogáts Béla transzilvanizmus-könyvében annak tipológiáját vázolta fel, hogy milyen kategóriákba sorolható szerzők fogtak össze az erdélyi társadalom „középrétegeinek” képviseletében, akkor az alábbiakat sorolta: konzervatívok (Reményik, Kovács Dezső, Bánffy), reformkonzervatívok (Makkai Sándor, Tavaszy Sándor), liberálisok (Kuncz, Tabéry, Molter, Áprily), polgári radikálisok (Ligeti Ernő, Kádár Imre, Szántó György), népi radikálisok (Tamási, Kacsó, Kós, Szentimrei). Az egyes besorolásokat bizonyára lehetne tovább árnyalni és vitatni, de a megjelölések mindenképpen jelzik a diverzitás spektrumát és egyben határait is. Ezeknek az elveknek a dialógusában tűnt a korszakban lehetségesnek az együttműködés.

Noha a fenti adatok pontosan mutatják, hogy nem fogta át teljes egészében az erdélyi irodalmi szcénát, az megkérdőjelezhetetlen, hogy a helikoni társaságnak sikerült az 1920-as évek második felére stabilizálnia az erdélyi irodalomrendszert, és kialakítania azt a transzilvanista szemléletű irodalmi értékrendet, amely mindmáig jelen van az erdélyi magyar irodalom történetéről való gondolkodásban, és nyomokban a jelen kultúrájában is.

‍