Egy kis feketét?

Berszán Zsolt az Ecsetgyárban

Fekete országot álmodtam én,/ ahol minden fekete volt,/minden fekete, de nem csak kívül:/csontig, velőig fekete,/ fekete,/ fekete, fekete, fekete./ Fekete ég és fekete tenger,/ fekete fák és fekete ház,/ fekete állat, fekete ember,/ fekete öröm, fekete gyász,/ fekete érc és fekete kő és/ fekete föld és fekete fák,/ fekete férfi, fekete nő és/ fekete, fekete, fekete világ. (Babits)
Ősállapot vagy apokalipszis, időtlenség, bezártság, és a végtelen, anyagtalan űr nyomasztó terhe telepszik a nézőre a Bázis Kortársművészeti Platform kiállítóterébe lépve, ahol Berszán Zsolt munkáiból Works címmel nyílt újabb tárlat. Mintha bőrünk pórusain át szivárogna belénk alattomosan. Kórterem, neonfény, ébredés. És kezdődik előlről. Újra és újra játszunk születést és halált. A feketeség nem csupán a fény hiánya, hanem belső állapot. Nem csak felszín, szilikon burok, hanem a legmélyebbről árad és sugárzik kifelé.
Berszán Zsolt művészete a végesség problematikáját állítja központba, minden teatralitást mellőzve. A természettudományokra jellemző hűvös precizitással és objektivitással rajzolja meg az emberi lét görbéjét, elkendőzések nélkül. Porból lettél, porrá leszel, visszhangozzák alkotásai. Munkáinak jellegzetes, nyomasztó esztétikája vitathatatlan. Sajátos művészi nyelvezete a malevicsi redukcióhoz, a szín mellőzéséhez nyúl vissza, a feketét annak teljességében – szimbolikájában, árnyalataiban, textúrájában és a fényhez való viszonyulásában – kiaknázza. Részben megtartva a táblaképfestészet hagyományát, változó méretű, absztrakt, gyakran tájképekre, figuratív ábrázolásra hajazó alkotásokat hoz létre, melyek a műfaji határokat feszegetve, valahol a festmény és dombormű között, a térbe állított munkái pedig a szobor, installáció és objekt között helyezkednek el.
A Berszán-féle feketével már mindannyiunk találkozott: a Mátyás-ház pincéjében, a szebeni Brukenthalban, a debreceni MODEM-ben vagy a 2014-es Velencei Építészeti Biennálén. A mostani, éles kontrasztok mentén szerveződő tárlat szinte fullasztó, fojtogató hatással van a nézőre. A Brian O’Doherty white cube (fehér kocka = a modern galéria meghatározója) elmélete szerint kialakított térben a végletesen kis- és nagyméretű munkák már-már agresszíven hatnak. A kisméretű, ősállapotot idéző, burjánzó texturalitással kiképzett plasztikus fekete tájképeket jól ellenpontozzák a tökéletesre felcsiszolt, monumentális, falnak támasztott fémmunkák. Ezek minimalista formanyelvükkel jól érvényesítik az anyag hűvösségét, eleganciáját. Ám a térbe helyezett, barokkosan buja gazdagságú objekt egy kerekekre állított, mobil ravatalozóként hat, erősítve a fekete gyász-morbiditás jelentéssíkját. Az összeolvasztott-forrasztott, feketére festett elemek egy elszenesedett világ tetemeként hevernek, melyben nyoma sincs az életnek, viszont még őrzik az emberi jelenlét lenyomatait. Bár a kiállításban nem találunk konkrétan figuratív alkotásokat, a kisméretű, betonból és szilikonból készült munkák figuratív jellege egyértelmű: egy másik, talán párhuzamos univerzum meggyötört, megtört túlélői.
Berszán Zsolt kiállításának talán legnagyobb érdeme az anyagszerűségben rejlő végtelen variánsok kiaknázása, a texturalitás hihetetlen gazdagsága, a feketének a rajta megtört fény általi kiszínezése, mely minden morbiditásán túllépve mégis sejtet egy kis transzcendenciát.