Egy dal az istenekhez

Január 18.: bekerültem az új szobámba. A falak hófehérek, egy asztalon, széken, szekrényen és gáztűzhelyen kívül teljesen üres, nincs sem szőnyeg, sem függöny. Egy férfi hozott be, amint letett az ablak párkányára, kiment az ajtón, azóta nem jött vissza. A harmadik emeleten lehetek, ahogy kinézek, egy másik tömbház van velem szemben. Hosszasan pásztáztam az ablakokat, de csak egy öreg kaktuszt látok. Alszik, nem beszél, még rám se néz.

Január 19.: a férfi többször is bejött, ilyenkor néha egy kötés volt a fején, pedig amikor levette, nem látszott ott semmilyen sérülés. Gyakran ült az ablaknál. A szikrázó napfényben megsimogatta a leveleimet, és a gondolataiba mélyedve halkan énekelt:

Jégbe zár
Úgy repülnék, de megtalál
Visszajár
Keresném, ha szeretnék
Nincsen már
Megölném, ha tehetném
Mégsem fáj
Eltűnnék, de megtalál
Jégbe zár

Ezután megivott egy kávét, visszatette a kötést és elment.

Január 21.: a kaktusz fölötti emeleten egy orchideát tettek ki az ablakba. Gyönyörű szirmai vannak, fehérek, mint a friss hó az álmos épületek tetején. Próbáltam vele beszélni, de nem érti a jelnyelvet. Magányos lehetett szegény. De nem baj, majd én megtanítom.

Január 24.: sűrűn havazik, olyan erősen, hogy az orchideát sem látom. Pedig már éppen megtanult pár szót, remélem, a hóvihar végéig nem felejti el őket. A férfi egész nap bent volt, kezében egy csésze kihűlt kávét tartott. Elmondta egy álmát. Egy kertet látott, ahol minden tele volt hatalmas salátákkal. Tojásokat keresett közöttük ő és a fia. Találtak is néhányat, mindegyik színes volt, és akkora, mint egy narancs. Vihar közeledett, közben a fia egyre rosszabbul lett. Végül már csak feküdt a földön, fuldoklott, habzott a szája. A vihar nem akármilyen volt, forró kén hullott az égből. Egy barlangba menekültek. Bent egy hatalmas zöld kristály volt, a lelke egy távoli, iszonyatos szörnynek, és hatalmas, arc nélküli emberek őrizték. Amint bementek, rájuk rontottak, ki akarták őket kergetni. Elkezdett nekik könyörögni, mire azt mondták, csak a fia maradhat, de akkor ő ki kell menjen. Nem gondolkodott, megcsókolta a fiát és kisétált a lángokba. Igazából pár részletet értett belőle, de a fiát nem. Neki nem volt fia, neki nem volt felesége. Neki nem voltak barátai. Őt nem szerette senki.

Január 28.: egy féreg került a cserepembe. Berágja magát a gyökerembe, ha így folytatja, ki fogok száradni.

Február 5.: a férfi bejön és leül enni, de nem tud, csak tologatja az ételt a tányéron. Nagyon zavart. Végül nem tudja bent tartani, odajön mellém és elkezd beszélni. Azt mondja, hogy a szomszéd kutyáját megszállta egy démon. Beszélt hozzá, azt mondta, öljön embereket. De ő nem akar, megfogadta, hogy többet nem fog.

Február 7.: a férfi egész este az ablaknál ült. Meglátta a száradó leveleimet, ezért még jobban megöntözött, pedig eddig is túl gyakran szokott. Közben egy verset ismételgetett:

Nézz rám!
A nap lehullott érted
Át földön, réten, égen
Én ezért fekszem bénán

Nézz ránk!
Ha a lelked ideférne
Be a szétbomló reménybe
Csak vakok lennénk s némák

Február 11.: az orchidea már egyre jobban érti, amit mondok. Nagyon értelmes, ami ilyen fiatalon elég ritka. Még sosem látta a tavaszt, egész nap róla faggatott. Olyan jó látni, ahogy mozog benne a fiatalság, ahogy túlteng benne az élet, még úgy is, hogy én egyre csak sorvadok, zuhanok mélyebbre és mélyebbre.

Február 15.: a féreg felrágott a száramba, egyre jobban elszáradok. Orchidea már kérdezősködik is, hogy mi van velem. Lassan nem tudok mit hazudni. Valamikor el kell mondanom, előbb-utóbb úgyis megtudja.

Február 19.: a férfi felébredt az éjszaka, kijött a konyhába és csinált egy kávét. Nem akart visszaaludni. Azt mondta, álmában valaki felismerte. Nemsokára már a nyomában voltak a rendőrök. Egy erdőbe menekült. A fák mind korhadtak voltak, a földön vastagon nőtt a moha. Még mindig üldözték. Egy kis patakot talált, belefeküdt és beásta magát az iszapba. Egy idő után csend lett, de fázott, egyre gyengébbnek érezte magát. Akkor vette észre, hogy megtelt piócákkal. Kiugrott, és megpróbálta leszedni magáról. Akkor meglátott egy fát, aminek arca volt, az ágak helyett pedig hosszú csápjai. Ekkor elakadt a szava. Felismerte az arcot, és hangosan szidta őt, szidta a világot, szidta az Istent, hogy a pokolból még mindig kísértheti az a büdös kurva.

Február 22.: a férfi rájött, honnan ismerős a kutya hangja. Egy régi barátjáé volt, olyan tíz éve láthatta utoljára, még mielőtt beugrott a vonat elé. De ez nem ő volt, ő sosem kérne tőle ilyent. Ez egy démon lehet, igen, minden bizonnyal az.

Február 25.: a kaktusz meghalt. Az utóbbi napokban már nagyon elfonnyadt, de ma, miután leolvadt az ablakról a zúzmara, csak az üres cserepét lehetett látni. Szegény Orchideát megviselte ez az eset, pedig nem is látta onnan, csak tőlem hallott róla. Gyengébb a drága lelke, mint a kecses szára, ami olyan elszántan tartja gyönyörű fejét. Valamit tennem kell, de nem tudom, mit. Nem akarom magammal vinni.

Február 26.: egész nap hóvihar volt, úgy tűnik, nem ér véget egyhamar. Nincs sok időm hátra. Amint tehetem, mindent elmondok Orchideának, amíg még megtehetem.

Február 27.: a hóvihar nem múlt el, mégis a férfi egyszer csak elment. Nem sokkal később idegesen szaladt vissza. Ahogy bejött, leült a szoba egyik sarkába, és hangosan beszélt. Megfojtotta a kutyát, de a hang nem szűnt meg, most ott van a fejében, és hiába üvölt, hiába ordít, nem hall semmi mást. Nem bírja tovább, de ki segíthetne? Neki nincs fia, neki nincs felesége. Neki nincsenek barátai. Őt nem szereti senki.

Február 28.: reggelre már lehullott minden levelem. Nem tudtam volna tovább titkolni, de nem is akartam. Mindent elmondtam Orchideának. Összetört szegény. Majd fel fog állni, neki csak most jön a tavasz, ő csak most fog élni igazán. Valamit még mondani akar nekem. Talán megköszön valamit, talán azt mondja, hogy szeret, nem látom jól, olyan homályos minden. Ahogy ő lassan eltűnik, úgy kezd el vérezni a nap, elfeketedni a hó, elolvadni a cserepem. Egyre inkább lecsúszok a párkányról, közelebb és közelebb kerülve a tátongó sötétséghez. Leesik az utolsó szirmom. Csak zuhan és zuhan, de nem érhet földet. Ott már nincs talaj, már nincs vég, már nincs semmi.

‍

‍