Dies irae

Nógrádi Kiss Magdolna munkája.
„Dies iræ, dies illaSolvet sæclum in favilla,Teste David cum Sibylla.”

– A rohadt életbe! – rúgott bele Konrád a tetembe. – Teljesen kifosztották. Tetves tolvajok!
– Mondja ezt a másik fosztogató – vontam vállat.
– Ne bölcselkedj nekem, Imre! Szakad a tetves eső, és korog a gyomrom, szóval rohadtul nincs jó kedvem – enyhén imbolygó mozgással lépett felém az árok alján. Elfeslett rongyként tapadt rá köpenye, ami valaha talán bordó lehetett, mostanra azonban inkább bélsár színűnek tűnt a felhők borította alkonyban.
– Csillapodj, barátom! – kisegítettem a mélyedésből, ahol eddig a halott férfit vizsgálta. Jó súlya volt, de a hátán lévő málha majdnem a kétszeresére növelte. – Alkonyatra elérjük a legközelebbi falut. Van mivel fizetnünk az ételért és a szállásért – megigazítottam a saját zsákom szíját, mire összekoccantak benne a különböző zsákmányolt holmik.
– Mennyi ideje bolyongunk már ebben a purgatóriumban? – borostás, hegekkel csipkézett arca felém fordult, fáradtan nézett a szemembe. Ő is olyan jól tudta a választ, mint én.
– Négy éve – feleltem, s még magam is elkeseredtem a gondolatra, hogy csupán ennyi idő telt el, mégis az egész világ összeomlott. – Menjünk! – azzal elindultam.
Ahogy gyalogoltunk előre, ugyanaz a látvány kísért minket, mint bárhol, amerre jártunk az elmúlt pár esztendőben. A táj teljesen elvadult, mintha valamiféle kórság növesztette volna ilyen gyorsan és ilyen rusnyává a fákat és a bozótokat. A fellegeken semmi fény nem tudott átvergődni, emiatt épp oly kísérteties volt a vidék, akár gyermekkorom rémmeséiben. Ha mocorgott is valami vad a bokrok alatt, mi szerencsére nem hallottuk a minket verő esőtől.
Isten tette ezt velünk. Hogy mi szegtük-e meg előbb a szövetséget, vagy ő feledkezett meg róla, azt nem tudja senki. Csak abban vagyok biztos, hogy épp indultam volna haza a szentföldi hadjáratból, mikor eljött a világvége. Egyesek esküsznek rá, hogy hallották a harsonákat. Én csak az égből ránk szakadó tüzes nyilakat láttam, amint hamuvá változtatják körülöttem a földet, és messze a városokat. De az Úr szerte a világban olyan csapásokat küldött Ádám utódaira, amilyeneket talán csak Noé és Mózes láthatott előttünk. A partokat óriási hullámok kebelezték be, a hegyek megremegtek, s kiokádták magukból a kénköves poklot. A barbár hordák mind menekültek keletről, ahol tűzvész, sáskajárás és ki tudja mi más pusztított – ezekről én is csupán hallomásból tudok. A hordák lerohantak és felgyújtottak mindent, ami az útjukba került. A mi országunkat is porig rombolták, a népünket lemészárolták. A túlélőktől ismertük meg a magyarok sorsát. Nem mentük vissza, nem akartuk látni.
A büntetés elől mindenki menekülni akart. Az uzsorások szétosztották vagyonukat, a szajhák sűrűn gyóntak, és persze mindenki a templomokba rohant, s imádkozott. De hamar rádöbbent a tömeg a szörnyű igazságra: a papok tehetetlenek, hisz az Úr ugyanúgy itt hagyta őket is megrohadni, akárcsak a többieket. Nem volt többé hatalma a keresztnek, sem a koronának. Csak a vasnak maradt ereje, és az vért fakasztott és halált aratott. Mert hát, milyen is az ember? Ha nincs többé ura, újat keres, s csupán egy maradt, akihez Isten helyett húzódhatott. Eljött hát a bukott világ, ahol veres folyók szabdalják szét a felperzselt földeket.
– Emlékszel, Imre? – térített magamhoz gondolataimból Konrád. – Azt mondták, feloldoznak minket. Azt mondták, ontsunk vért, Isten pedig megbocsátja. Ez az ő akarata! – nevetés rázta meg a férfit, de kihallatszott belőle a kín. Ugyanez a fájdalom ette be magát minden még élőbe, hogy aztán belülről rágja szét.
– Ő nem bocsát meg semmit – köptem a szavakat, mert marták a nyelvem.
– Becsület, tisztesség – kacagott tovább. – Ennyi maradt a lovagságból! – széttárta karjait, ahogy felém fordult. Egy koldusbotra jutott veteránnak látszott. Fegyverkabátja több helyen foltozott, az oldalán lógó kard pedig törött, használhatatlan. Beesett tekintetében pedig valami olyanforma árnyék ült, amitől még az én csontjaimon és végigszaladt a hideg.
– Csak egy szakadt útonállót látok – vigyorogtam rá vissza, s úgy, tűnt ez némileg őt is felvidítja.
Nem bírja már sokáig – mértem végig. Nem loncsos hajzata és szakadt köpenye ébresztett bennem aggodalmat – én sem nézhettem ki szebben ennyi kóborlás után –, hanem az a tébolyultakéhoz rokon mosoly, ami meg–megrándította ajkait.
– Vissza kellene mennünk érte – sóhajtott a néhai keresztes és megállt.
– Miért? – megtorpantam.
– A hulláért. A hús az hús.
– Ne beszélj ostobaságot, Konrád – mire észrevettem, kezem már a kardom markolatára csúszott. Bár a köpenyem bőven elfedett, sajnos szorosan rátapadt tagjaimra az eső miatt. A másik harcos észrevehette a mozdulatot, mert a tekintete hirtelen villant az oldalamhoz, majd vissza.
– Éhes vagyok. Biztos a te gyomrod is morgolódik már – a válla megmoccant. Alig, de a nedves rongy őt is elárulta. A szekercéjéért nyúlt.
– Akkónál is megettél valami dögöt, és két hétig az ispotályban szenvedtél – igyekeztem évődő hangot imitálni, de közben ujjaim rászorultak a fegyverre.
– Igazad van – nevetett fel. Mindkét keze előbújt az úti ruha alól, fegyvertelenül. Én is eleresztettem a sajátom, de közben tovább fürkésztem.
Még mindig valami ideges rángás mozgatta a száját, ahogy halkult a nevetése. Úgy méregetett engem, mint annak idején a háborúban a szaracénokat. Megvártam, amíg elindul, majd felzárkóztam mellé, bár egy-egy lépéssel lemaradtam.
Konrád beszélt tovább. Felemlegette a háborút, kiragadva belőle dicső és kevésbé dicső pillanatokat: csatákat, fosztogatást, ünneplést, mészárlást.
– Lehet, azért nem jutottam be a Mennyországba, mert meghágtam egy pogányt – köpött maga elé.
– Azért ragadtunk itt, mert gyilkosok vagyunk – meglepődtem, milyen könnyen mondom ezt ki.
Ennyire elfogadtam volna? – gondoltam.
Hogy útitársam fejében mi járhatott, nem tudom, de megint kuncogni kezdett. Lehajtotta fejét, hogy ne arcát verje az eső. Vállai ütemtelenül emelkedtek és ereszkedtek, ahogy – talán – próbálta elfojtani a nevetését. A posvánnyá vált földúton úgy csapkodott a vízcseppek hada, hogy az minden más hangot elnyomott. Lehet, csupán ezért nem hallottam Konrádot. Egy újabb lépéssel maradtam le, s közben kivontam a fegyverem. Vártam két szívdobbanásnyit. Semmi reakció, csak haladt előre, meg-megbicsakló léptekkel. Nem akartam a szemébe nézni. Egyetlen suhintással beleállítottam a pengét a koponyájába, s ő egy pillanattal később elterült a sárban. A hasadékból ömlött a vér, Konrád arca elmerült egy tócsában, a többi tagja pedig már meg sem rezdült.
Nem kértem megbocsátást, nem volt kitől. Szaporán leszedtem róla zsákját, majd legurítottam az útról. Elgondolkodtam rajta, hogy a fegyvereit nála hagyom, hadd legyen védelme odaát az ördögök ellen, de végül még a törött kardját is elvettem a szekerce mellé. A páncéljából megmaradt darabokat is leoldoztam testéről, s ahol tudtam, kiegészítettem a sajátom.
Minden más jó lesz majd eladásra.
Amíg kifosztottam, igyekeztem nem feljebb nézni a nyakánál. Ha mégis fentebb pillantottam, mindig elborzadtam az égbe bámuló üveges szemektől, melyekbe beleragadt az iszapos mocsok. A szája vigyor és fájdalmas grimasz egyvelegében dermedt meg. Sok halottat láttam már, és nem sokkal kevesebbnek voltam én a gyilkosa. De a fegyvertársam tébolymaszkot öltött ábrázatát nem tudtam elviselni. Teljesen lecsupaszítottam. Amint végeztem, a hasára fordítottam és ott hagytam.
Alig tettem meg ötven lépést, mikor az elvadult fák sorát egy jókora domb törte meg. Felkaptattam rá az utat követve, megszaporázva lépteimet, hogy minél messzebb tudjam magamtól Konrádot. Hogy ne csússzam le, a saját kardomat használtam kapaszkodónak. Még fel sem értem a tetejére, mikor a magaslat mögött tüzek narancsvörösét pillantottam meg. Nem volt már olyan messze, szelíden pislogtak felém.
Mélyet sóhajtottam, de a vége egy elkeseredett állat morgásával is felért volna. Hátrapillantottam, de már nem láthattam a helyet, ahol társam hagytam.
– Te szerencsétlen nyomorult…


A Kortárs Hangon nemzetközi irodalmi pályázat Helikon-különdíjas írása.