.svg)
A lengén áldó és gyűrött arcokra földre szálló hóról Farkas Árpád versében olvastam először, valamikor, elemista koromban talán. Akkortájt, amikor a múlt század nyolcvanas éveiben komoly hóviharok fordultak elő szerte a Kárpát-medencében, s ha nem is ásott mindenki alagutakat a hóban, de komolyabb hóvárakat igenis építhetett bárki, nem csak a hegyvidéken, de alföldi tájakon is. Egymás mellé raktuk a hatalmas hógolyókat, előfordult, hogy három sornyi magasságig is eljutottunk, s ha nem épült hóvár, nem is volt az igazi tél…
Manapság, az elmúlt néhány évben, már az is öröm, ha kisebb hóemberre telik. Lehullt az első, bő egy hétig kitartó hó Kolozsváron, kisebbik fiammal azonnal nekiláttunk, három hóembert is megépítettünk. Lendületből ő, biztos, ami biztos alapon én, mert ki tudja lesz-e még rá alkalom… mondhatnám, előre dolgoztunk, ki tudja lesz-e jövőre is?
Murok került, de a tojásszenet sötétlő kavicsokkal helyettesítettem, rádöbbenve, hogy havat még csak-csak, de tojásszenet már évek óta nem láttam, pedig hajdanán a hóember szemeit és gombjait tojásszénből raktuk ki. Az ifjabbak közül ki tudja hányan láttak egyáltalán tojásszenet?
Ennek okán kezdtem el azon morfondírozni, ha így megy tovább, már lexikonra lesz szüksége annak, aki meg akarja érteni, mi is a jégzajlás, milyen is a hóvihar, amit kisebbik fiamnak már elmagyarázni voltam kénytelen. Szerencsére ő, még egy olyan nemzedékhez tartozik, aki látott már havat, a tél is akkor kezdődött a számára, amikor a rendes, az arra, tehát hóember gyártására való hó is lehullott.
Pedig számtalan szépprózai és lírai mű, akár dráma se jött volna létre a hó játékos, derűs, máskor veszélyes jelenlétének élménye nélkül.
Mielőtt az idei végleg elolvad, még gyorsan beidézem a számomra legkedvesebb havazásos verssorokat, Palotás Dezsőtől:
„néhány nap és más világ jő
kemény tiszta ragyogó
szép vagy Piros én fiatal
betakarlak mint a hó –”
